,

Epicentrum // Tompáék művészete

Szabó Benedek
Tompáék művészete

A felsőbb évfolyamos tanulók kiállítását megtekinteni ugyan nem volt kötelező, de azért illett. A csoportszellemet hívtuk segítségül, hogy rávegyük magunkat a feladatra, így időpontot egyeztettünk, és a megbeszéltek szerint a Tompa Galéria előtt megjelentünk. Többen dohányra gyújtottak, beszélgettek. Hamar felmerült a lehetőség, hogy a megtekintés után meg lehetne látogatni egy közeli kocsmát, egyikünk egy helyet is javasolt. Az Aggházy Borozó valóban alkalmas egység, mert bár terasza nincs, a kimért borok ára kedvező, és árukhoz képest finomak. A dolog alapos megvitatásra azonban már nem jutott idő, mert a galéria tulajdonosa, Tompa Rezső kedélyesen betuszkolt mindenkit a szűk pincehelyiségbe.

Nem mulasztotta el azt sem, hogy tekintetünk hálójában ne gyakorolja magát, rögtön elmesélte a pince, vagyis az egykori pince, ma nívós kiállítóhely történetét, ami, bár vele indult, hiszen ő kaparta ki a koszból a szuterént, nem vele végződik, mert itt van a fia, a kis Tompa, aki nemcsak, hogy remek képzőművész, hanem felkészült galerista is. Volt kitől tanulnia, ugye, haha, az öreg Tompa bajszára kávé ízű nyálcseppek ültek. Valóban, a papa sokat dédelgette a kis Tompát, így később a kedves, kockásinges, a zsenik irritáló allűrjeiből csak a legszükségesebbeket hozó alak megváltozott. Első kisképzős éveimben egy osztályba jártunk, délutánonként az Egyetem-kertben sétálgattunk a félkész torzók között. Egyik este elbújtunk a gondnok elől, aki ránk zárta a kertet, mi meg hajnalig boroztunk egy teljesalakos Aphroditének dőlve.

A kis Tompa most rózsaszín zakóban állt apja délceg pocakja mellett. Az idősebb Tompa vállon veregette a fiatalabbat, ő vissza is vonul, mondta, de rendelkezésre áll fia, a fiatalok nyelvén ő mégiscsak jobban ért, haha, mint ő. A kis Tompa délcegen átvonult a termen, a kifüggesztett kurátori köszöntőszöveg előtt megállt, hangosan felolvasta, majd a kiállítás első terméhez terelt minket, és nekifogott az alkotók bemutatásának. Úgy beszélt róluk, mint aki az esküvőjén mutatja be családjának a cimboráit, vele ekkor találkozott, vele akkor lett jóban, legutóbb itt és itt találkoztak, remek ember, és nagyon kedveli, sőt tiszteli munkásságát.

A soha véget nem érő bemutatások egyre jobban bágyasztottak minket. A társaságból valaki hozzám somfordált, és a fülembe súgta, hogy meg kéne már sürgetnem a fiút, mégiscsak az én barátom. Barátja ennek a rosseb, morogtam vissza, de ha nem akarunk estig itt állni, valamit tenni kell. Amíg a következő teremhez fordultunk, feltettem a kezem, majd iskolás modorban megkérdeztem, lehet-e kérdezni? Lehetett. A te művészeted, kedves Tompa, hogy áll, láthatóak esetleg kiállításaid, kérdeztem alázatosan, majd hozzátettem, hogy nagyon kíváncsi lennék rájuk. Hogyne volnának, kapta fel állát a kis Tompa, vannak, most is van egy, a Horgassy Galériában, remek tárlat, sok hozzáértő mondott róla nagyon szépeket.

Meglepetésemre elhallgatott, igyekeztem hamar tovább gördíteni a beszélgetést. Afelől kezdtem érdeklődni, hogy nagyobb helyeken nem szeretne-e kiállítani, csak azért, mert a munkáinak – amennyire ezt én meg tudom ítélni – nagyobb gyűjteményekben is lenne helye. Bár nem állított ki jelentős galériákban, kezdte, de több kisebb, ám magas színvonalú galériában már igen. Egyébként ismeri azoknak a nagyoknak is a vezetőit, mondjuk a Fényeskuti Andort, hát hogyne, az Andri, hogyne ismerné az Andrit, remek szakember, de ismeri a pesti Durchschnitt Képtár tulaját is, az Ábrahámot. A kisebbik Tompa még sokáig sorolta a galérianeveket, amelyeket ismerni már önmagában is hatalom, egészen belelkesedett közben. A hosszú felsorolás közben tűnt csak fel, hogy a többiek lassan kiszivárogtak a pincéből az utcára.

A felsorolás már a nemzetközi galériákkal folytatódott, a kis Tompa a Galerie des Imbéciles-t emlegette, remek francia galéria, állította, a tulajdonosával az apja már régóta jó, már-már baráti viszonyban van. Na ezt nem csodálom, futott át egy remélhetőleg észrevétlen vigyor az arcomon, gyorsan másra tereltem a szót. Figyelj Tompa, csaptam hátba a fiút, nem tartalak fel, meg már nekem is indulnom kell. Aztán majd szólj, ha kiállítasz valahol, megnézünk a srácokkal, tettem még hozzá, majd udvariasan biccentettem, kifelé már kettesével szedtem a lépcsőfokokat. Az utcán már kezdett szétszóródni a tásaság. Keressük meg azt a borozót, mondta közülünk valaki, majd a társaság közösen indult el az Aggházy Borozó irányába.




Szabó Benedek 2000-ben született Budapesten, azóta ott él. Diplomáját a Károli Gáspár Református Egyetem Kommunikáció- és médiatudomány szakán szerezte meg, mostani tanulmányait az ELTE Esztétika mesterképzésén folytatja. Idén verseivel bekerült az Erzsébetvárosi Önkormányzat által kiírt pályázat nyertesei közé.


Hasonló művek:

Something went wrong. Please refresh the page and/or try again.