Kaleidoszkóp

Persze egyfolytában az járt a fejemben, amit láttam. Egész kedden ezen pörögtem. Csodával határos módon meg is tehettem, mert nem történt semmi említésre méltó egész nap. Talán csak annyi, hogy Lali megint megkeresett az egyik szünetben, hogy emlékeztessen a szerdai slamre a Nappaliban. Ezúttal is biztosítottam róla, hogy ott leszek. Ami érdekes, hogy most komolyan is gondoltam. Nem öntött el váratlanul a hála és szeretet amiért bocsánatot kért, mégis úgy éreztem, hogy tartozom neki valamivel. Ez megfelelő viszonzás lesz. Őszintén szólva nem nagyon érdekelt a szövege, amit majd előad, mert erősen kételkedtem benne, hogy tetszeni fog. Ettől függetlenül elhatároztam, hogy udvarias leszek, akármilyen rossz és erőltetett lesz a produkció, amit előad.

Mint már említettem, a slam poetry kedves műfaj a számomra. Voltam is egy-két ilyen slam délutánon és olykor egészen kellemes meglepetések értek. Mégsem tudok rendszeresen visszajárni mert a jelenlévő közeg szellemisége borzasztóan kínos a számomra. Már az nehezíti a dolgot, hogy nem lehet nevetni. Mert ha mondjuk fellépnek harmincan egy este, abból biztos, hogy legalább huszonöt nevetségesen rossz és szánalmas lesz. Mégis mindenki borzasztóan komoly képpel figyel, mintha épp valami nagyon jelentős dolog történne. Szerintem ez presztízskérdés a számukra. Majd megfeszülnek, hogy hihetően adják az “értő közönséget”. És ez az egész összhatás nagyon vicces szerintem. De nem szabad nevetni, hanem csak csendben figyelni hasonló komolysággal. Persze nem akarom elhallgatni azt az egy két előadót a harmincból sem. Miattuk lenne érdemes visszajárni. Akik valami igazán csodálatos dologgal képesek megajándékozni a közönséget. Bár a jelenlévők nagy része szerintem nem tud a jó és rossz fellépők között különbséget tenni. Őszintén szólva mindig az az érzésem, hogy unatkoznak. Titokban csak, persze. De igazából kismillió jobb dolguk lenne és mélyen legbelül a többi néző magatartásán hüledeznek. “Hogy tetszhet ez bárkinek is?” Ilyesmi járhat a fejükben. De jaj, nem szabad az érzéseiknek hangot adni semmiképp. Még a végén kitudódna, hogy nem értik a művészetet. Az pedig szörnyen megalázó. Ennél már csak az rosszabb, ha valakit a humortalanságával szembesítenek. Úgyhogy végül is érthető a hozzáállásuk.

Na persze eddig minden ilyen alkalommal egyedül voltam. Ezúttal pedig, mint kiderült Lali keddi emlékeztetőjéből, szép kis társaság verődött össze, aminek én is a része leszek. Végülis Lali népszerűsége lassan a pápáét is lekörözi, nincs ebben semmi újdonság. Nem akarok sokat időzni ebben a kérdéskörben, mert már érintettem párszor, de vajon mi teszi őt ennyire szerethetővé mások számára? Csak az, hogy pofázik megállás nélkül? Persze a kommunikációs igény hízelgő lehet… még ha nem is a másik felől érdeklődsz, hanem saját magadról beszélsz állandóan. Persze, hogy az előbbi lenne ideális… de az utóbbi sem rossz annyira. Az emberek vágynak rá, hogy megszólítsák őket, akármilyen okból. Máskülönben elrejtőznek a telefonjuk és a szobájuk falai mögé és ha kell, akár egy életen át is ott maradnak. Képletesen csak, persze. Mindig azt hisszük, hogy a magány nem fokozható a végtelenségig. Pedig dehogynem! Az ember mindig lehet kicsit magányosabb. Nincs holtpont, amin, ha átesel, már nem lesz rosszabb. Ugyan! Mindig lehet rosszabb. És lesz is.

A legtöbb nevet ismertem a Lali által felsoroltak közül. Naná, hogy mind sótlan. Csak fürdeni akarnak a bálványuk fényében és bólogatni lelkesen. Azzal persze senki nem mer kérkedni, teszem azt, hány könyvet olvasott el igazából, mert bántóan rövid lenne a lista. Tudom, tudom, a művészethez nem csak az irodalmon keresztül lehet hozzáférni. És néha a legbölcsebbek természetükből fakadóan azok, nem pedig a háttértudásuk teszi őket azzá. De okkal hívom a sótlanokat úgy ahogy. Nincs ezeknek se íze, se szaga. Azt szeretik, amit mindenki más, azért rajonganak mindig, ami a legújabb divat. A közkedvelt narratívák irányítják az életüket és nem pedig ők maguk. “Láttad az új Marvel filmet? Szerintem nagyon jó volt”. Aha. És mi tetszett benne? “Hát…” Így valahogy. Gondolom jó volt az a rész, amikor valaki harcolt valaki mással. Ember, az aztán tényleg nem volt semmi! És milyen eredeti gondolat! Bizonyos értelemben, most ahogy így átrágom magamban ezt az egészet, a nyomorékok sokkal szerethetőbb színben tűnnek fel a szememben, mint a sótlanok. Na persze a társadalom nem képezhető le csak két kategória alapján. És nem is tennék erre kísérletet. Az osztályom ugyanakkor – csak két kategória alapján képezhető le. Nem vagyok gonosz, nem vagyok rosszindulatú. Emlékezzetek vissza, hogyan indítottam! Én félretettem az előítéleteim, még a kulaméregetős sztori után is. Nem vetem meg a szép dolgokat. Bárkit hajlandó vagyok elismerni. Visszatérve, a nyomorékok legalább a saját útjukat járják. Elbaszott, primitív és vulgáris utat – de a sajátjukat. Ha ők mennének el egy slam előadásra, ők le se szarnák az “értő közönséggel” szembeni elvárásokat. Teli szájjal röhögnének, ha vicces dolog történik. Legalább van saját hangjuk… ellentétben a sótlanokkal.

Tudom, hogy milyennek hathat ez az egész. Hogy jövök én ahhoz, hogy önkényesen berakjak mindenkit egyik vagy másik skatulyába? Mégis ki vagyok én, hogy megmondjam mi a jó és mi a rossz? Nos, azt hiszem a felháborodás érthető lenne, ha valamilyen felettes erkölcsi pozícióból osztanám az észt. De én csak a gödör legaljáról kiabálok a fentieknek és a szitkaim csak a szél hordja messzire. Nem tartom magam jobbnak sem a sótlanoknál, sem a nyomorékoknál. Peremlakó vagyok. Az árnyékok közt élek. Csak egy hang vagyok a sötétben. Úgyhogy nem kell ezeket a rögtönzött ítéleteimet úgy mellre szívni. Béke van és szeretet. Mármint – valahol biztos.

Persze megvannak a magam korlátai. Talán olyan színben tűnhetek fel, mint akinek mindenről megvan a maga elmélete és baromi okosnak hiszi magát. De nem így van. Sokszor bánt a saját ostobaságom. Itt van például, rögtön a sor elején ez az egész hétfői ügy. Azóta több mint egy hét telt el, mert már napok óta írom ezt a sok szart. És még mindig nem értem! Minden kérdésemből újabb kérdések fakadnak… Ami megtörtént – nyilván nem történt meg. Vagy nem úgy, amilyennek láttam, vagy nem azt láttam, amit hiszek, hogy láttam. Zavaros, mi? Beletörik a feje az embernek. De nem is ez a lényeg. A tudat és pláne a tudattalan trükkös dolgokra képes. De nem vagyok pszichológus, úgyhogy ebbe a részébe inkább nem ártanám bele magam. A lényeg, hogy amit láttam – bármi is volt az – nagy hatást gyakorolt rám. Idővel elkezdtem csak úgy, egy elméletként tekinteni rá, amit én magam találtam ki. Az emberek a fényben és a többiek a sötétben. A fény… bármi legyen is az, véges. És egyesek elorozzák másoktól… Vagy nem is. Hisz nem szándékosan teszik. A világban nagyon sok jó ember is van, például a néhai nagymamám. Ő igazán romlatlan volt. Egy szelíd, jóságos lélek. De erről kicsit később… most még nem akarok erről beszélni. A lényeg, hogy akik a fényben állnak, nem taszítanak ki senkit onnan. Mi többiek döntünk úgy, hogy kívül maradunk. De nem tudatosan… lehet egy döntés tudattalan? Bárcsak értenék a pszichológiához… Bár az örökös cinizmusom biztosan hátráltatna a megfelelő ismeretek elsajátításában. Egy ponton biztos földhöz vágnám a könyvet, ami megmondja, az ember hogyan s miként működik. Baromság! Csak a tapasztalat van, csak a szubjektív, egyéni tapasztalat! A világ mindenkinek más arcát mutatja. Legalábbis azt hiszem. Ha azt gondolnám, hogy mindenki ugyanazt a világot látja, amit én – az azt jelentené, hogy az emberek szándékosan hagynak magamra. Akkor már inkább az a gondolat megnyugtató, hogy remény sosem volt – és nem is lesz soha.

Az ember természetének alapvető eleme az önpusztítás. Korábban is érintettem ezt a témát magammal kapcsolatban… Talán tényleg én akarom, hogy a dolgok úgy menjenek körülöttem, ahogy. De miért? Ez nem retorikai kérdés. Őszintén nem jut eszembe semmilyen reális ok, hogy miért jó nekem minden úgy, ahogy van. Én nem félek a változástól. Én a változásba menekülök. A fennálló helyzet az, ami megrémít. Akkor miért? Miért szúrnék ki saját magammal ennyire? Mégis mi a faszért tennék ilyet?

Bárhogy is nézem, ezt a lehetőséget el kell vetnem. Megfontolás tárgyává tettem, ti vagytok rá a tanúim, ha kérdezné valaki, haha. Majd rátok hivatkozok. Biztos erős érvnek fog hangzani.

Még egyszer, ha nem is utoljára: mit jelent a fény és az, aki megáll benne? Ki ő és mi teszi őt különlegessé? Ez a kérdés persze óhatatlanul elvezet ahhoz, hogy mi az, ami engem, személy szerint engem tesz középszerűvé vele szemben? Mi a különbség kettőnk között? Még véletlenül sem akarom azt az érzést kelteni bennetek, hogy tudom a választ és csak rá akarlak vezetni titeket. Fingom sincs, ez az igazság. De egy biztos. Ezt a világot nem a magamfajták fogják megörökölni. Nekünk itt nem terem babér. Az övék… minden az övék. Márai tévedett… Olyan világ jön, ahol a szépség relatívvá válik – mi pedig kiestünk az új fogalom keretei közül. És a legnyomasztóbb, hogy mindig csak egy kicsi, épphogy egy nagyon kicsi választ el minket a többiektől. Mert mindenben csak kicsit jobbak minálunk. Egy egészen picikét. Nem állítom, hogy esténként, lefekvés előtt nem kuporodnak össze ők is egészen apróra, akárcsak mi, többiek. De lényük tökéletessége abban rejlik, hogy mindez csak feltevés és az is marad. Soha nem fog bebizonyosodni. A fény nem az árnyalak mögül jön, emlékeztek? Belőle jön, és azért nem látszik több az alakból egy sziluettnél. Ő maga a fény. Értitek már? Gondolom nem. Gondolom semmi nem volt érthető abból, amiket itt most előadtam. A fenébe már… tudjátok, hogy van ez. Megmondtam az elején is. Én nem vagyok jó az ilyesmiben. Látjátok mennyire ostoba vagyok? Épphogy az orrom hegyéig, ha képes vagyok ellátni ebben a zűrzavarban. Pedig én csak szeretném megérteni hogyan működik a világ és mi közöm nekem ehhez a működéshez. Hogy milyen a kapcsolatunk természete. Bárhogy is – az a srác megállt a fényben pár pillanat erejéig és belebámult a nap kellős közepébe… nagy a valószínűsége, hogy amíg élek, nem felejtem el, amit aznap láttam. És az sem kizárt, hogy ennek ellenére sem fogom megérteni soha.

Tehát nincs mindenről egy jól kiérlelt elméletem, ez most már világos a ti számotokra is. És mint mondtam, az egész hétfői zűrzavar csak az első a sorban. Utána egyből a szerda esti történet jön. Akarjátok hallani? Csak udvariasságból kérdezem, úgyis elmondom az egészet.