Kárpáti László
Vak randi

Sármos, jóképű idegen ült vele szemben az asztalnál. Ruhája jobbára fekete volt, anyaga első osztályú pamut. Néhol kordbársony. Cipője fekete bőr, vasalt talpú, kemény. Nyakában füleskeresztest viselt. Ankh, ahogyan ő nevezte. Jobb kezének gyűrűs ujján egy kissé kopottas acél gyűrűt, amely egy koponyát formált. Memento mori. – magyarázta a tulajdonosa.
– Emlékezz vagy készülj a halálra. Fordítástól függ. – mondta a fekete ruhás férfi. Randipartnerének valami leírhatatlan, megmagyarázhatatlan érzés azt súgta, hogy a vele szemben ülő férfinél sem depresszióról, sem okkultizmusra való fogékonyságról nem beszélhetett. Valami más volt ez. Valami jóval ősibb. Régebbi, mint azt felfoghatta volna.
Talán a férfi idősebb volt, mint amennyinek ténylegesen mondta és mutatta magát? Nem tudta volna pontosan megmondani, de valami bűzlött itt. És nem, nem a frissen elkészített és a szomszéd asztalnál felszolgált halétel illatát érezte a levegőben.
– Mondja csak, kedves … – kezdte az ifjú pszichológusnő.
– Lyonel. – fejezte be a magas fekete férfi, miközben belekortyolt a hűvös vörös borba.
– Lyonel. Mivel is foglalkozik? – érdeklődött hölgytársa.
– Nem hiszem, hogy illő lenne mesélnem Önnek a foglalkozásomról, kedves Elena.
– Valóban? És miért gondolja így? Talán szégyelli a munkáját? – firtatta a kezdő lélekbúvár.
– Szó sincs róla, kérem. Éppen ellenkezőleg! Rendkívül tiszteletreméltónak és fontosnak találom a munkámat. Csak hát, mi itt éppen egy romantikus vacsora közben vagyunk, és ugye, ilyenkor nem illő olyan dolgokról beszélni, ami megbotránkoztat, undort vált ki, vagy éppen szégyent és botrányt szül. Vagy tévednék? – vágott vissza elmésen a titokzatos férfi.
– Ugyan már, Lyonel. Nincs semmi oka túlmisztifikálni a munkáját. Számos emberrel beszélgettem már korábban, az élet számtalan területéről…
– Mint páciensekkel, doktornő, és nem mint hétköznapi vacsoravendégekkel, ha jól sejtem. – fejezte be a mondatot a férfi.
A zsenge lélekdoktor igenlően bólintott a felvetésre, majd így folytatta: – Persze, ha tényleg nem akarja, nem fogom kényszeríteni rá, hogy elmondja. – váltott át diplomatikus mivoltára a nő.
– Ha akarna, sem tudna rávenni hasonlóra, kedves Elena. Kicsit régebb óta taposom ennek az áldott Földnek, a jóságos Gaia-nak az orcáját ahhoz, hogy csak úgy megvezessenek.
Enyhe képzelgés, némi túlzott egoizmussal fűszerezve, jegyezte meg magának Elena. Talán így próbálja meg az életben elszenvedett sikertelenségeit palástolni? Hmm, énvédő mechanizmus lesz. Vajon mi ellen próbálja megvédeni az egoját? Ám mielőtt feltehette volna ezeket a kérdéseket, beszélgetőtársa gyorsan kihasználta a pillanatnyi csendet.
– Ezért elárulom magának kedves Elena, hogy temetkezési vállalkozó vagyok. Emellett sírásó és gyászhuszár is. – mondta Lyonel és diadalmasan kihúzta magát.
– Oh. Erre igazán nem számítottam. – mondta Elena. – Azt hittem, hogy esetleg politikus vagy közszereplő és szégyelli a munkáját, mert korábban olyan dolgokat kellett tennie, amiket nem szívesen vállal fel mások előtt. – magyarázta a lélekgyógyász.
– Elena. Kérem, ne sértsen meg! – mondta hűvös nyugalommal, szemében azonban fojtott dühvel a két méter magas úriember. – A politikusok többsége még a férgeknél is jóval kevesebbet ér, a tapasztalataim szerint. És higgye el, nem eggyel találkoztam már életem során. Üdítő kivételek persze adódnak, de azok olyan ritkák, mint a fehér holló.
– Értem. Nagyon erőteljesen fogalmaz a politikusok kapcsán. Van esetleg a családjában politikus? – kérdezte Elena.
– Szerencsére bolhamentes vagyok, hogy úgy mondjam. De mit szólna hozzá, ha inkább valami kellemesebb dologról beszélgetnénk? – javasolta a kissé csontos arcú úr.
– Szívesen. Miről beszélgetne inkább? – fogadta el a terelést Elena, hiszen ma este mégis hanyagolni próbálta a szakmáját. Már amennyire ez egy elhivatott szakembernél lehetséges.
– Arról, hogy milyen szépen ragyog ma este a Hold és a csillagok az égen. Hogy milyen kellemes az előttem ülő hölgy társasága. De még inkább arról,… – pillanatnyi szünetet tartott – hogy milyen fenségesnek és ízletesnek tűnik a ma esti vacsoránk.
– A vacsoránk? – kérdezett vissza Elena. Hiszen nem is rendeltünk… – mondandóját a váratlanul felbukkanó pincér jelenléte szakította félbe.
– Szíves elnézésüket kérem a késedelem miatt. A főszakácsunk ma este egy kicsit gyengélkedik. – majd az asztalra helyezte a fogásokat.
– Hmm, azt hiszem akkor őt is meglátogatom még ma este. – jegyezte meg magának halkan a férfi.
– Egy prémium szárnyas leves házi csigatésztával gazdagon a hölgynek. Az úrnak pedig egy kagylóleves fehérborban pácolt szívkagylóval. Jó étvágyat kívánok hozzá!
– Köszönjük szépen! – válaszolták a randizók, miközben a pincér sietve távozott.
– Mondja csak, Lyonel. Honnan tudta, hogy pont erre a levesre vágyok ma este?
– Csak megérzés volt, kérem, semmi több. – válaszolta a férfi és megmerítette kanalát a levesében.
A vacsora végeztével és miután kellemesen átmelegítette őket a tüzes és zamatos szárazbor íze, a férfi lekísérte Elenát a taxiállomáshoz. Amíg várták a taxit, Elena így összegezte az aznapi estét:
– Megmondom őszintén, Lyonel, teljesen megdöbbentett a ma este során.
– Valóban? – kérdezett vissza a hűvösen elegáns férfi. De remélem pozitívan csalódott bennem. – majd a fiatal pszichológusra mosolyogott.
– Természetesen! Eleve nem gondoltam volna, hogy a leves után valahogyan “kitalálja” azt is, hogy milyen főfogást ennék szívesen. Vagy azt, hogy melyik a kedvenc borom, pusztán abból, hogy miket meséltem a családomról és a gyerekkoromról.
– Na jó, talán nem voltam teljesen őszinte Önnel, kedves Elena.
– Valóban nem? Minő meglepetés! Miről maradtam le?
– Nos, igen elmélyülten foglalkoztat a pszichológia egyik ága.
– Tényleg? És melyik lenne az?
– A kommunikációs pszichológia, azon belül is a non verbális kommunikáció.
– Hmm. Úgy érti…
– Úgy értem, hogy az este folyamán igyekeztem folyamatosan nyomon követni minden egyes rezzenését és rájönni arra, hogy mi rejlik a felszín alatt.
Elena egy pillanatra elmosolyodott. Valahogy imponált neki a férfi őszinte kíváncsisága és az irányába tanúsított leplezetlen nyitottsága. Ekkor bekanyarodott egy taxi a sarkon. Lyonel leintette, mire a taxi megállt előttük. A férfi kinyitotta Elena előtt az ajtót és megtartotta neki.
– Remekül éreztem magamat a ma esti randinkon, Lyonel.
– Én hasonlóképpen jól mulattam az időt, kedves Elena.
– Találkozunk még? – kérdezte izgatottan az ifjú hölgy.
– Mindenképpen, kedves. Lehet, hogy előbb, mint gondolná. – a férfi csontos ujjaival megfogta Elena kezét, majd kézcsókot lehelt a kacsójára.
Elena kuncogott egyet, mint egy kamaszlány, majd beült a taxiba és elhajtatott.
Elena aznap este igen rosszul érezte magát miután hazaért. Mivel semmi nem kívánkozott ki belőle a mosdóban, így arra gondolt, hogy esetleg elrontotta a gyomrát, de egy kiadós alvás majd segít feldolgozni benne a kérdést.
Amikor lefeküdt az ágyába és lehunyta a szemét, újból megjelent előtte Lyonel alakja. Ugyanaz a két méter magas, széles vállú, fekete hajú férfi állt előtte, mint élőben. Csontos ujjait egy pillanatra ismét a kezén érezte, ahogyan belenézett sötét szemeibe. Valahogy a férfi jelenléte mindennél jobban megnyugtatta.
Elena ekkor boldogan elaludt. Örökre.
Amikor magához tért, egy széles folyó előtt állt, anyaszült meztelenül, mint újszülött gyermekként. Szétnézett maga körül, és próbált rájönni arra, hogy hol van. Nem kellett azonban sokáig várni a válaszra, mert hirtelen feltűnt egy ismerős alak. Lyonel volt az.
A nő szinte azonnal megismerte udvarlóját. Ugyanaz az elegáns ruha volt rajta, mint korábban. Futásnak eredt a férfi irányába. Hamar odaért hozzá, és zokogva a nyakába borult. A férfi átölelte és megsimogatta.
– Lyonel, mégis mi történt? – kérdezte zokogva a lélekbúvár a férfitől.
– Hát nem egyértelmű, kedvesem? Meghalt és arra vár, hogy a Kaszás átkísérje a Nagy Folyón. A Lelkek Folyóján.
– Meghaltam? Dehát, hogyan? Hiszen az este még kutya bajom sem volt. – értetlenkedett Elena.
– Az meglehet, kérem. De az élet néha produkál furcsa dolgokat. Úgy tűnik, hogy a vacsorája nem volt megfelelően elkészítve. Valami csúnya vírus elszabadult a szervezetében, amire a bor is rátett egy lapáttal. Sajnálatos dolog, de so ist das Leben, ahogy az okosak mondják.
Elena elképedve állt a hallottak előtt. Nem tudta mi zavarja jobban a történetben. Az, hogy milyen ostoba módon és milyen fiatalon halt meg? Az, hogy Lyonellel ilyen körülmények között találkozott újra? Vagy az, hogy Lyonel ennyire közömbösen fogadja az ő helyzetét? Ekkor eszébe jutott, hogy temetkezési vállalkozóként biztosan látott már ilyesmit elégszer. Nyilván rezisztenssé vált a dologra. – gondolta magában.
Lyonel ekkor Elenára terítette éjfekete kabátját, amely teljesen betakarta a nő törékeny testét, akár egy gyászruha. A nő lelkét ekkor egyszerre öntötte el a végtelen öröm és megkönnyebbülés forró hulláma és a semmi evilágihoz nem hasonlítható hideg és félelemérzése. Odabújt a férfihoz.
– Lyonel?
– Igen, Elena?
– Félek. – mondta kissé remegve a földi porhüvelyéből kiszabadult lélek.
– Ne féljen semmit, kedvesem. Már nincs miért. – mondta a férfi, majd csontos kezét nyújtotta felé.
Elena megfogta a férfi kezét és felnézett rá.
Lyonel rámosolygott az ifjú teremtésre, majd ahogyan arcáról fokozatosan eltűntek saját földi létének vonásai, hogy lassan átadják helyüket egy ősi, csontos fizimiskának, jobb kezében megjelent hűséges társa, a kaszája.
– Jöjjön kedvesem. Ne várakoztassuk tovább a többieket! – mondta Kaszás Lyonel, majd Elenával elindultak, hogy átsétáljanak a folyó túloldalára, a Lelkek Városába.
Kárpáti László eredeti végzettsége szerint angoltanár. Öt éven keresztül tanított, majd 2018-ban egy huszárvágással átkerült a gyermekvédelembe. A doktori képzése alatt megfertőzte az írás szeretete, így ekkortól kezdve igyekezett folyamatosan alkotni. A korábbi írásaihoz képest éles váltás volt, amikor nagyjából három éve elkezdett újból verseket, majd életében először, novellákat írni. első sikeresen megjelenő novellája, a Háborús veszteség is, amely a Szó-Kincs 2024-es antológiában láthatott napvilágot.
