Tartalom:
Naponta újabb és újabb művek fognak megjelenni a számból, ezeket pedig a tartalomjegyzék segítségével lehet részletesen nyomon követni. A folyamatos megjelenéssel nem csak izgalmasabbá, hanem dinamikusabbá is szeretnénk tenni az olvasói élményt.
Géczi Lajos versei
Kárpáti László: Mi a baj a világgal?, Tudományos igényességgel
Hajdú Lilla Réka verse
Guszti Ágnes: Hajsza
Lágy Kornél verse
Szabó Benedek: Színház és hajnal
Bandicz Bálint Barnabás: Akit megcsókolt a nap – 16. fejezet (regény folytatás)
Mári Tekla: „Uraim a késemért jöttem.” – avagy, miért szeretjük Rejtő Jenőt?
Géczi Lajos:
– Reneszánsz tanulmányrajzok: Michelangelo Buonarotti titkos rajzterme//Stanza Segreta
– India és Magyarország “Frida Kahloja”// Amrita Sérgil festőművész
Gugyerás Veron sorozat részlete
Kasza Laura linóleummetszete
Géczi Lajos projektsorozata
Hajdú Lilla Réka sorozat részlete
Kovács Attila – Att Cowatch olajfestménye
Takács Nándor versei
Vasas Tamás versei
Rostás Mihály versei
Spektrum // Rendszer 1, Rendszer 2, 20241223, 20241223a
Géczi Lajos
Rendszer 1, Rendszer 2, 20241223, 20241223a
20241223
/Akril, vászon, 40×40 cm/
20241223a
/Akril, vászon, 20×30 cm/
Mindkettő alkotás egy kompozícióként jelenik meg. Kettős arculattal rendelkeznek, ami pszichológiai megközelítést kíván. Próbálom megérteni a másik helyzetét, fel szeretném mérni, milyen problémákkal küzd. Rácsos szerkezettel és erőteljes vonalgesztusokkal van kidolgozva. Az inspirációt néhány talált római lelet adott ihletet, illetve a sztoikus filozófia egyik könyve, az Elmélkedések.
Rendszer 1
/Akril, vászon, 20×25 cm/
Rendszer 2.
/Akril, vászon, 20×25 cm/
A Rendszer című munkáim csupán vázlatok. A vonalhálós szerkezetek hasonló gondolatvilággal bírnak, mint a fent említett képek szövegével. Csupán három részre osztottam fel a mezőket. Jellemző a mozgás, a tér hiánya, a gesztusszerű kidolgozás. Energia áramlik a vonalakban.
Géczi Lajos Kaposváron tanult a Zichy Mihály Iparművészeti Szakgimnáziumban, ahol OKJ Dekoratőr szakon végzett, majd a Pécsi Tudományegyetem Művészeti Karán szerezte a Festőművész mesterdiplomát. A diploma megszerzésével jelentkezett Képzőművész-tanári szakra szintúgy a Művészeti Karon.
Prizma/Rostás Mihály
Rostás Mihály
Ágy alá terített frottír
1.
úgy jegyeztük el egymást,
mint Jupiter a
lankákat.
tétlenségi bizonyítvány
az ingerküszöbön.
egy német autó biztatása
meg egy kádárista
látvány elég volt,
hogy jeges
legyen a kád.
mindenféle előítélet nélkül.
1/2.
lépjetek beljebb.
a ház alatt volt a lakás.
egy rejtett skatulya
Nagy József bokáján.
a kiütések viszketésnek
indulnak,
majd minden vita
pont annyira
érdes,
hogy újba kezdjünk.
olyan szépen állt nekem
az a halál,
amire ráfogtam,
hazudtam,
rátukmáltam.
egy alkoholista evolvált.
Nostradamus lett.
1/3.
rontott retúrjegyekkel
tapétázott tárolók.
bakeliten szól egy ígéret,
hogy megjavíttatod.
egy számomra idegen öreg elől
bujkálok, aki csak füvet vágni érkezett,
meg, hogy elengedje a kutyátokat.
a nap hőse 15 percig.
mustár a húson, járókeret
kopog.
úgy szalad ínyünk alatt,
mintha közös lenne ez a nyelv.
2.
mennyit tud elviselni
egy csokor.
zsonglőrködő
bohóc.
a szerpentineken
szalad végig,
majd kiráz tőle
a hideg.
helyszínelés tényén
háborognak
az utasok.
van, akinek megnyugvás,
hogy nem ér haza.
holnap nem kell iskolába
mennetek.
néhány óra.
senki nem tud semmit.
türelmet adhatott volna.
kérdezzétek meg az utast.
majd válaszol
a sínre alvadt
vér,
hogy mit gondolt róla
a zsák.
Libbenő szoknyák a teraszon
1.
a falusiak kitörtek fészkükből,
mikor tévétornyot kellett
lőni.
elfogadták a teremtés
képében feszélyezetlen
folyamatokat.
aznap este megjelent
egy pillanatra Mária.
rajta feszítették meg
a fiát.
1/2.
szerteágazó állomásokon
vonatot léptet
az idő.
de látom, téged csak a virág érdekel,
mit mondok, az sajnos a füledig nem jut el.
közös csodálattal fogadtad gyermeked
oldalán,
hogy a dombság alatt is élnek
fekete emberek.
1/3.
ellenszenvet váltott ki,
mikor disznókat futtattak
egy műanyag zacskóban.
2.
most úgy tornyosulnak
a szocializmus
kapujára,
mintha más íze lenne
a nyomorúságnak.
minden kor
megígéri,
hogy meghalsz.
a többi mellékes.
2/2.
Isten teremtésével
párhuzamosan
jött létre az állandóság.
előtte mindennapos látvány volt,
az ambiciózus ministránsgyermekek
védőbeszéd közben gyakorolt
karlendítése
egy sámán születésnapján.
az idő jelentősége
ezután
jelentéktelen
slágerekben
tornyosult a templom fölé.
2/0
görcsölési privilégium lett
a cipő orrán hagyott sár.
kirakatokat tekintő anyós
ismer be minden sztereotípiát.
én sajnálom, mert volt gyereke.
ő sajnál engem.
mert nem tudtam.
egy olyan szép életünk lett volna
egy kockányi
múltszázadban.
3.
Isten nem több néhány
erőltetett összetételnél.
romlott bukottak
rágott mocskos
körömmel írják le
nemlétezését.
egy egész pályafutást
arra adnak
ezenfelül,
hogy látni vélik
a semmiben.
megéri éhen hagyni
az elevenen élettelent.
4.
ez a hely csak rezervátum.
élénken radírozod magadból.
ha anyád útjára engedett,
hátramarad vele
az ígérete.
nem voltál elég illemtelen.
most azt nézed, ahogy erősebb
kutyák verik hátba
a náluk dicsőbb szarvasokat.
a puskapor martaléka sav,
hamu,
meg valami gyerek,
aki Júdásnak hívatta magát.
Megjelent: Rostás Mihály: Frottír, Erzsébetváros Önkormányzata, 2024, 40 old.
Spektrum // Sírok, Találkozás egy madárijesztővel (az út végén)
Kovács Attila – Att Cowatch
Sírok, Találkozás egy madárijesztővel (az út végén)
/ olaj – farostlemez (53×83 cm) /
…és eljön az idő, amikor a lelked összeszorítja a testedet, hogy
kifacsarja belőle a fájdalom apró
cseppjeit.
/ olaj – farostlemez (88×56 cm) /
…és ez mind az idő vége…
Amikor oda jut, ahonnan elindult.
Hasonló művek:
Something went wrong. Please refresh the page and/or try again.
Novum // India és Magyarország “Frida Kahloja”// Amrita Sérgil festőművész
Géczi Lajos
India és Magyarország “Frida Kahloja”// Amrita Sérgil festőművész
1913. január 30-án, azaz pontosan 112 éve, ezen a napon született Budapesten Amrita Sher-Gil (Amrita Sérgil), a kivételes magyar származású, indiai festőművész. Bár nagyon rövid életet élt, életútja rendkívül gazdag, figyelemre méltó kulturális örökséget hagyott maga után.
Amrita festészete ötéves korában kezdett kibontakozni. Színes kréta képeket készített, melyet az édesanyjától, Gotesman Marie Antoinettetől hallott magyar népdalok és népmesék tematikái inspiráltak. Nagybátyja, Baktay Ervin tanította elsőként a nagybányai iskola egyik mesterének, Hollósy Simon elvei alapján. Rajongott Ady Endre verseiért, továbbá megismerte a francia szimbolista költők (Baudelaire, Verlaine) műveit és Szabó Dezső regényeit. A család 1921-ben Indiába utazott, ahol Amrita személyesen is megismerkedhetett az ország tradicionális festészetével. Itt a festészet mellett zongorázni tanult, és fellépett testvérével a helyi színházban, Szimlában. Baktay Ervin támogatásával több indiai mester adott órákat a gyerek Amritának. Ezt követően portré képeket készített.
Édesanyja később beleszeretett egy olasz szobrászba, majd 1924-ben Olaszországba költözött a gyerekekkel együtt. Később a firenzei Santa Annunciata művészeti kollégiumban folytatta tanulmányait, de az intézmény vallási szigorúsága miatt innen is eltanácsolták, ahol először találkozott a reneszánsz példákkal. Mivel Amrita nem érezte jól magát, visszautazott Indiába, ahol festészettel, és a zongora leckékkel töltötte a következő éveket. Baktay Ervin tanácsára élő modell alapján dolgozott, leginkább a családtagokról, és India polgárairól festett képsorozatokat.
Művészeti pályáját 1929-ben, Párizsban az Académie de La Grande Chaumiéré-ben folytatta, ahol Lucien Simon expresszionista festő tanítványa lett, majd később az École des Beaux Iskolában talált kiváló oktatókra. A francia galériák és múzeumok látogatása során, megismerkedett Paul Cézanne és Paul Gaugin festészetével. Ezek az élmények fontos elemeivé váltak festészetének, amelyben keleti és nyugati hatások egyedülálló keverékei jelentek meg. Párizsi képei jellemzően portrékból álltak. Az egyik legismertebb képe az 1933-ban készült, Párizsi Szalonban díjazott Három lány. Az olajfestményen szereplő elmerengő indiai lányok határozott testtartással jelennek meg a befogadó előtt. Visszafogottabb szín kidolgozottság testesül meg, kevésbé jelenik meg a fény és árnyék ellentéte.
Párizs után visszatért Indiába, ahol a szomorú igazsággal kellett szembenéznie: saját hazája szegénységével. Műveiben az embereket csontsoványan ábrázolta, a portrék tematikái kifejezetten szomorúak voltak. Munkáiban a figuralitás dominál, művei gyakran egyedi stilizáltságot mutatnak. A keleti tradíciók és a nyugati modernizmus találkozása az alkotásaiban a színek, a formák és a kompozíciók különleges összhangját eredményezte.
Később rátalált a szerelem Amritára: Egan Viktor orvostanhallgató volt, aki egyben Amrita unokatestvére is. Házasságkötésük után Kiskunhalason éltek, ahol férje katonaorvosként dolgozott. Amrita itt festette 1938-ban az egyik legismertebb képét, a Vidéki piacot. A képen jól látható a református templom hófehér tornya és az épületek architektúrái, körülötte parasztemberekkel, akik egyszerű taligákon állnak. A református templom tornyán egy kereszt látható, ami igazán titokzatos, hiszen a református templomokon általában buzogány alakú, betlehemi csillagot helyeztek el. Ez a festmény tette halhatatlanná később Amrita művészetét. Sokat kirándult Zebegényben: itt készítette 1931-ben a Zebegényi tájképet. Egy kutatója így számolt be Amrita tájkép festészetéről: “A plein air (nyílt levegő) foltfestés és a tiszta színek használata mellett itt szembesült a táj nyitottságával, a tájképnek az enteriőrtől eltérő kompozíciós kérdéseivel.”1 Itt készítette a Zebegényi cigánylány című festményét is.
A második világháború előtt férjével Indiába, Lahoréba költözött, ahol Amrita műtermet bérelt magának. Természetes fény mellett alkotott, kerülte a mesterséges megvilágításokat. 1941-ben arra a elhatározásra jutott, hogy önálló kiállítást szervez, ám hirtelen megbetegedése miatt ez nem valósulhatott meg. Végül 1941. december 5-én hunyt el, mindössze 28 évesen. A helyi hagyományok szerint testét elégették, majd a Ravi folyóba szórták.
Munkásságának hatását a művészettörténészek és kritikusok fokozatosan fedezték fel. Alkotásai már a magyar művészet fontos részét képezik, emellett számos nemzetközi kiállításon szerepelnek. A festőnő munkái nemcsak az indiai és a magyar kultúra közti kapcsolatot erősítik, hanem kiemelik a kultúrák közötti párbeszéd fontosságát.
Képeit India nemzeti kinccsé nyilvánította. Indiában, halála után kialakult egy művészeti csoport, amely nagy impulzust gyakorolt az ottani nők életére. Alkotásait unokaöccse, Vivan Sundaram festőművész és felesége, Getta Kapur művészettörténész és kurátor gondozta. Vivan Sundaram (1943-2023), Amrita unokaöccse beszélt a művésznő munkásságáról a Tate-nek, ami megtekinthető angolul Youtube-on, továbbá magyar dokumentumfilm is készült Amrita Sérgilről, amit Sára Sándor rendezett 1999-ben.2
Forrás:
https://hu.wikipedia.org/wiki/Amrita_S%C3%A9rgil
https://kepmas.hu/hu/amrita-sher-gil-magyar%E2%80%93indiai-festomuvesz-elete
1 https://dunakanyarkult.blog.hu/2020/05/30/amrita_sher-gil_zebegenyben
2 Lásd még: Vivam Sundaram interjú: https://www.youtube.com/watch?v=3qwqSsLPb5Y
Géczi Lajos Kaposváron tanult a Zichy Mihály Iparművészeti Szakgimnáziumban, ahol OKJ Dekoratőr szakon végzett, majd a Pécsi Tudományegyetem Művészeti Karán szerezte a Festőművész mesterdiplomát. A diploma megszerzésével jelentkezett Képzőművész-tanári szakra szintúgy a Művészeti Karon.
Epicentrum // Tudományos igénnyel
Kárpáti László
Tudományos igénnyel
Hűvös őszi reggel volt, amikor megérkezett a Tudományos Akadémiára. Nem volt túl izgatott: már volt tapasztalata hasonló helyeken korábban.
Mindig furcsállva néztek rá, amikor bemutatkozott: M. A., biokémikus és toxikológus. Mit keres egy ilyen ember olyan tudományos konferenciákon, ahol csak mérnökök, közgazdászok, tanárok vagy ügyvédek fordultak meg? Egyik sem volt az ő világa és ezt ő is jól tudta. Mégis elment az éppen aktuális találkozóra, amelyen a politikatudományok nagyjai gyűltek össze. Csupa elől-hátul doktor, meghívott nagykövetek, diplomaták, vezető politikusok a politikai paletta mindkét oldaláról. Az ország vezetőinek kréme, a créme de lá créme. Mindannyiukat szívből utálta.
“A sok képmutató majom. Pózolnak itt mindenféle jó ügy mellett, miközben fogalmuk sincs arról, milyen is valójában az élet. Ájtatoskodnak. Hitegetnek. Félrevezetnek. Hazudnak. Embert ember ellen, anyát és apát gyereke ellen, polgárt polgár ellen hangolnak. Ej, mind csak köpnivaló alak, semmi több. Niemandok.” – könyvelte el őket magában Molnár.
“Nem baj. Nemsokára eljön az én időm.” – nyugtázta magában, majd elvegyült a tömegben.
Dél körül már készen várta a nagytudású és díszes társaságot az ínycsiklandó ebéd. A Hiltonból hozatták. Vagy talán a Gundelből. Mindegy, Molnár számára teljesen közömbös is volt. Ő nem volt éhes. Másfajta étvágy mardosta belülről. Egy jóval erősebb, ősibb fajta, amely a szénnél feketébben izzott lelkében, készen arra, hogy kitörjön onnan. Szétnézett a teremben. Gyorsan felmérte az asztalokat. Mind rogyásig volt finomabbnál-finomabb, drága, exkluzív, márkás, külföldről behozatott fogásokkal és italokkal. A gondolattól majdnem felfordult a gyomra, hogy mindezt a magyar adófizetők és uniós állampolgárok fizetéséből és béréből vették el, igazságtalanul. Ekkor meghallotta a szekcióvezető hangját, amint megköszönte a kerekasztal-beszélgetést résztvevőinek a részvételt, a közönségnek pedig az “eszmecsere során nyújtott aktív részvételt”. Tudta, hogy hamarosan elhagyják helyeiket és megérkeznek az asztalokhoz, hogy megetessék gyomruk örökké éhes fenevadát. Gyorsan kellett cselekednie. Benyúlt zakója zsebébe és egy apró fiolát vett elő. Lecsavarta az üvegcse kupakját és szabadjára eresztette a benne lakó borzalmat.
Aznap délután jókedélyűen sétált végig a Duna-parton. Tudta, hogy helyesen cselekedett. Ezt a hitét senki és semmi nem tudta megingatni. Már évekkel ezelőtt eldöntötte, hogy amikor az alkalom megmutatkozik, megcselekszi, amit megkövetel a haza és a lelkiismeret az ország fiától. Még egyszer visszanézett a Tudományos Akadémiára: megcsodálta a nemes épületet, amely a magyar tudományos életnek otthont adott. Az Akadémia amely erős bástyaként állt ott és elgondolkodott azon, hogy vajon hogyan fog majd bevonulni a történelemkönyvekbe. Hazaáruló gyilkos? Az ország megmentője? Politikai terrorista? Vagy talán teljesen elfelejtik a nevét és munkásságát? Esetleg a következő őrség a politikai vártán sikeresen kitörli az ő nevét is, ahogyan a szovjetek tették Trockijjal? Nem tudta. Abban viszont teljesen biztos volt, hogy az a nap, megváltoztatta országa életét, fenekestül felforgatva mindazt, ami addig gránitszilárdságúnak tűnt.
A rendőrség közben nagy erőkkel vonult a helyszínre a mentőkkel együtt, de már csak a halál időpontját tudták megállapítani. A látvány, ami fogadta őket, teljesen megrázta még a sokat látott orvosokat, mentősöket, de még a kiérkező Fővárosi Rendőrkapitányt és az Országos Rendőrkapitányt is.
A teremben, életükben talán utoljára jóllakottan, mint megannyi krumplival teli zsák, hevertek a földön a dicsőséges nagyurak, díszes dámák és talpnyaló csatlósaik, csókosaik, csicskáik és a még futottak kategóriájúak. Már nem voltak éhesek. Sem szomjasak. Már nem kívántak több közpénzt vagy vagyont. Már nem kellett semmilyen márkás táska, telefon vagy nyaralás a Bahamákon. Csak feküdtek a földön, kiüresedett tekintettel. A lelkük, (ha ugyan volt nekik olyan valaha is), már régen elhagyta földi porhüvelyüket.
Molnár Alfréd elégedetten nyugtázta aznap este az internetes portálok hírei alapján munkája sikerét. “A kísérlet jól sikerült. A tudományos vizsgálat elérte célját. A fertőző gócpontot felszámoltuk. Mindezt tudományos igényességgel.” – mondta diktafonjába.
Elmosolyodott, majd ránézett a Föld térképére. “Vajon hová menjek legközelebb nyaralni?” Az óra ekkor éjfélt ütött. Molnár Alfréd pedig euforikus állapotban feküdt le aznap este.
Kárpáti László eredeti végzettsége szerint angoltanár. Öt éven keresztül tanított, majd 2018-ban egy huszárvágással átkerült a gyermekvédelembe. A doktori képzése alatt megfertőzte az írás szeretete, így ekkortól kezdve igyekezett folyamatosan alkotni. A korábbi írásaihoz képest éles váltás volt, amikor nagyjából három éve elkezdett újból verseket, majd életében először, novellákat írni. Első sikeresen megjelenő novellája, a Háborús veszteség is, amely a Szó-Kincs 2024-es antológiában láthatott napvilágot.
Hasonló művek:
Something went wrong. Please refresh the page and/or try again.
Spektrum // Sorozat- részlet – Árasztás, Lüktetés
Hajdú Lilla Réka
Sorozat- részlet – Árasztás, Lüktetés
Árasztás
/2024, linóleummetszet, 8,1 × 9,9cm/
Lüktetés
/2024, linóleummetszet, 8,1 × 9,9cm/
Hajdú Lilla Réka 2001-ben született Magyarország északi részén.
Általános iskolában már elkezdte érdekelni az, hogy vizuálisan fogalmazza meg az őt körülvevő helyzeteket, embereket, ez pedig tovább épült és körvonalazódott a középiskolában. 2016-2021 között grafika szakon volt Miskolcon. 2021 szeptemberében, Egerben kezdte el az Eszterházy Károly Katolikus Egyetemen a Grafikusművész szakot.
Hasonló művek:
Something went wrong. Please refresh the page and/or try again.
Epicentrum // Akit megcsókolt a nap 16. fejezet
Bandicz Bálint Barnabás
Akit megcsókolt a nap – 16. fejezet:
Újabb elmélkedés a köd kapcsán
– Mi a fene volt ez? – Csak a csend felelt. Felültem az ágyban és vártam, hogy a szívverésem lelassuljon. Nagyon oda voltam. Szabálytalanul kapkodtam a levegőt és úsztam az izzadságban. Gyorsan körülnéztem és láttam, hogy alattam a lepedőn egy nagy, sötétlő folt terpeszkedik. És bár éreztem, illetve inkább sejtettem, hogy még jobban belázasodtam, mégis a hideg rázott. Rohadtul fáztam.
– Mi a faszom volt ez? – Bár az aktuális helyzetem sem volt épp szívderítő, engem mégis az álom aggasztott. Beleégett az agyamba az iménti látomás, minden egyes apró részletével együtt. Még ott, az ágyban ülve elkezdtem fejtegetni. Közben többször magamra pirítottam, amiért ilyen hülyeséggel baszom az időt. Említettem korábban, hogy rég letettem arról, hogy saját magam hathatósan elemezzem. Csak elfogadtam, hogy a dolgok úgy mennek, ahogy. És hosszú-hosszú ideig tényleg nem érdekelt, egy kicsit sem. Mondhatni, megbékéltem azzal, hogy minden szar és semmi nem lesz jobb. És, hogy bennem nincs semmi a tátongó ürességen meg az örökös hiányérzeten kívül. Gyakorlatilag egy kitöltetlen csekk vagyok. Ami nem azt jelenti, hogy kitöltésre váró, hanem, hogy rendeltetésénél fogva üres és kész. De ez az álom – nem is – ez a jelenés felkavarta az állóvizet. Kell, hogy jelentsen valamit… volt is pár elméletem, de végül mindegyiket elvetettem, még abban a pár percben, amíg az ágyban ülve lihegtem. Sehogy sem akart összeállni. Pedig amúgy egész ügyes vagyok a szimbólumok megfejtésében, ha mondjuk verset olvasok vagy valami. De úgy tűnik a dolog csak addig megy, amíg elfogulatlan tudsz maradni. Ha a jelkép tőled származik – mi több, ha a jelkép te magad vagy – a tudásod cserben hagy. Vagy csak én nem tudtam eléggé megnyugodni, ahhoz, hogy tisztán lássam a helyzetet. Egyébként ez eszembe is jutott. Azzal is korholtam magam, hogy, ha nem is értem meg a jelenés értelmét pontról pontra és részleteiben – a lényeg akkor is megvan. Semmi jót nem jelent. A lényeg, hogy megint el van baszva bennem valami. Semmi újdonság. Mégis…
– Mi a fene történik velem? – Ezt csak úgy elmerengve és félhangosan motyogtam magam elé. Aztán megköszörültem a torkom és megismételtem, valamivel emeltebb és határozottabb stílusban. – Mi történik velem? – Lassan és megfontoltan körülhordoztam a szobán a tekintetem. Nem mintha választ vártam volna, ez csak egy amolyan színpadias gesztus volt. Utoljára kiskoromban csináltam ilyesmit, nem egyszer akkor mikor esténként a játszótér mellett, a focipályán róttam a köröket és az élet dolgain merengtem. Akkoriban szerettem, mondjuk úgy, fájdalmasan drámai módon látni a dolgokat és azt képzeltem én vagyok a meggyötört főhős, aki az egész világ terhét a vállán cipeli. És, ha kezdett sok lenni, a fájdalomból színi élményt kreáltam magamnak. Mondjuk. Elég kezdetlegesek voltak ezek az előadások. Olykor széles, nagy ívű gesztusokkal kitártam a karjaim és az ég felé ráztam őket. Szerintem már kiskoromban sem hittem Istenben, úgyhogy ez tényleg csupán tettetés volt. Hatásvadász elemekkel tarkított, színpadi monodráma. Vagy csak egy hülyegyerek kalimpált az ég felé, ahogy jobb. Máskor ugrálni kezdtem és erős, gurgulázó hangokat adtam ki a torkomon. A fasz se tudja ez mit jelenthetett, de kellemesen megtörte a mindennapok megszokott menetét. Normális ember ilyet nem csinál – épp ezért különleges dolog. Minden ami a normából kilóg, az mentsvár a különcöknek. Máskor fulladást imitálva elterültem a Földön és olyan is volt, hogy megpróbáltam olyan sokáig visszatartani a lélegzetem, hogy elveszítsem az eszméletem tőle. Ez egyébként sosem sikerült. És mikor nem jött össze, ököllel vertem a saját fejem dühömben. De igazából nem is tudom már miért mesélem most ezeket… ja igen! Körülnéztem. Lassan és kimérten. Fogalmam sincs miért épp akkor, abban a helyzetben vettem újra elő ezt a szokást, annyi év után. Talán folytattam is volna és ki tudja, talán idővel a gurgulázva ugrálós figurát is bedobom, ha nem működött volna a dolog már rögtön a legelején. Ugyanaz történt, ami kiskoromban is, ha eleget “játszottam”. Megfeledkeztem valami nagyon fontosról. Nem egy konkrét dologról beszélek, mint az álom cselekménye, vagy ilyesmi… azt valószínűleg soha nem fogom elfelejteni. Még ma is beleborzongok – és persze továbbra sem tudom, hogy miért. Az élmény az, amit ezek a nevetséges, színi gesztusok elfeledtettek. A fájdalom élménye. Ettől régen, kis hugyos koromban és ott, az ágyban is azt éreztem, mintha csak egy film lenne az egész. Nem a valóság. Nem kell félni semmitől – nincsen szörny az ágy alatt.
Még mindig rohadtul fáztam, de legalább sikerült letennem arról, hogy az álmot megfejtsem. Ránéztem a telefonomra: 4 óra 20 perc volt. Alig több, mint egy órám van a buszom indulásáig és még fürdenem is kell meg átöltöznöm. A legokosabb lenne már most felkelni, inni egy NeoCitrant vagy valami, bekapni egy lázcsillapítót és lassan, kényelmes tempóban készülni az indulásra. Ez lenne a legészszerűbb. Természetesen egyáltalán nem ezt csináltam.
Egy hirtelen jött ötlet hatására mint a rugó, úgy pattantam ki az ágyamból és megálltam a szoba közepén. Vártam kicsit, hogy visszatérjen az egyensúlyom. Még mindig nem volt az igazi és bár valamivel mégis jobb volt, mint előző nap a Széchenyin, az álldogálás nem segített, hanem csak folyamatosan rontott a helyzeten. Egyre jobban szédültem és a hányinger is visszatérőben volt tegnapról. Aztán eszembe jutott valami – egy részlet az álmomból. Még mindig remegtem a hidegtől, pedig tegnap este úgy ahogy voltam, ruhában feküdtem ágyba. Gyorsan magam köré tekertem a takaróm és elindultam kifelé a szobámból. Ahogy a takaró sarkát dülöngélve húztam magam után, olyan voltam, mint valami részeg fekete mágus. Továbbra is dideregtem. De nem nagyon érdekelt addigra – más izgatta a fantáziámat.
A gangon a tűzfalhoz közelebbi lépcsőt választottam – azt aminek meredekebbek a fokai. Leültem, a takaró lelógó sarkát óvatosan a fenekem alá suvasztva. Még így is rohadtul fáztam, természetesen sokkal jobban mint a szobában, paplan ide vagy oda. De nem érdekelt. Bár a fejem eléggé kóválygott és a gondolataim meglehetősen zavarosak voltak, mégis – határozott céllal érkeztem. Látni akartam a ködöt.
Persze ott volt most is. Semmi nem változott. Az jutott eszembe, vajon Pécsen is ott van e, ezzel az ittenivel egy időben. A logikus válasz az egyértelmű igen lenne. De valahogy, minden észérv és természeti következetesség ellenére, az a határozott érzésem támadt, hogy mégsem. Nincs ott. Sőt, itt se igazán. Bennem van. De legalábbis engem követ.
Attól, hogy leültem, jobban lettem kicsit, legalábbis az egyensúlyérzékemnek jót tett, hogy megpihentem. A hőháztartásom viszont eléggé berzenkedett a dolog ellen. Szarul voltam, minek részletezzem. Azt kérdezhetnétek, joggal, hogy mi a fasz ütött belém, ott és akkor. Őszinte leszek: fogalmam sincs. Én általában tisztában vagyok vele mit miért teszek, még, ha nem is úgy tűnik időnként. Elég sok mindent megtudhattatok rólam az eddigiek alapján – már ha olvassa valaki ezt a szart – de azért még közel sem lettünk puszipajtások. Nem mondtam el mindent. Kevés az időm hozzá és az energiám is egyre fogy. Bizonyos dolgokra szándékosan nem tértem ki… mert nem lenne jó felidézni. És nem azért, mert elszomorodnék tőle, vagy ilyesmi. Akinek egy jól bejáratott szomorúság az alaphangulata, könnyen védekezik a depresszió ellen. Jóval könnyebben, mint az, aki szentül hiszi, hogy van remény. Én tudom, hogy nincs. Csak a köd van – belepte ezt az egész szarfészket és nem fog egykönnyen távozni. Azért, mert belőlem jön – én magam vagyok a reménytelenség.
Tudom, tudom, hogy milyennek hat ez az egész. Giccses, erőltetett és abszurd minden amit mondok. De bekapahatjátok, ha nem tetszik. Senkit nem akarok meggyőzni és nem tartozom magyarázattal. Én csak hű maradok az elhatározásomhoz: mindent elmondok. Az egész szart elmesélem. Bár a lényeg még hátravan… de még azelőtt pár szót, a köd kapcsán. Utoljára.
Azért ültem ki, mert szenvedni akartam. Ez az igazság. És azt hittem sírni fogok – de semmi nem jött. És semmi más. Csak egy apró lángja a gyűlöletnek. Épphogy átélt megvetés – saját magam iránt. Tudjátok, régen eléggé megvetettem magam és nem úgy, mint mostanában, hanem sokkal aktívabb módon. A mindennapjaim szerves része volt, ezt akarom mondani. Miközben a mindenféle apró-cseprő dolgaimat intéztem: mindig jelen volt. Már egészen kiskoromban. Még, ha az is volt a határozott érzésem, hogy valamit jól csináltam: az is csak ezt a saját magam iránt táplált gyűlöletet erősítette. Úgy is lehetne mondani, hogy imádtam utálni magam. Ez erőt adott. Furcsa, érthetetlen, értelmetlen erőt. De igazi volt, mindennek ellenére. Nem is tudom, hogy lehetne ezt érthetően átadni… megvan az a jelenet, mikor a Sebhelyesarcúban Tony kiakad az étteremben? “Ide nézzetek! Itt megy a rosszfiú!” Vagy valami ilyesmi. Igen, azt hiszem, ez a legpontosabb. Szerettem rossz lenni.
De egy ponton az egész odalett: a hajtóerő, amit a gyűlölet adott. A megvetés okozta lendület. Akkor történt, vagy legalábbis azidőtájt, mikor meghalt a nagymamám.
Nehéz ügy ez… tudtam, hogy majd előjön, de nem tudtam, hogyan vezessem fel. A fenébe már, az egész rohadt beszámolót neki szentelhettem volna, akkor se értenétek mennyire különleges volt a kettőnk kapcsolata. Imádtam őt – talán az egyetlen volt, akire ezt mondhatom. Szeretem a szüleimet. A magam furcsa és távolságtartó módján. De a nagyit imádtam is és az egészen más.
Mesélhetnék hosszú, kimerítő és tartalmas történeteket a kettőnk viszonyáról – de semmi értelme. Elvégre a haláláról és nem az életéről akarok mesélni. Azért azt hozzátenném, hangozzék is ez bármily közhelyesen, hogy ő volt az egyedüli aki megértett. Az egyetlen. És ezt komolyan is gondolom. Nem látott belém mindenféle rejtett, varázslatos világokat. Kicsinek és nyeszlettnek látott. Mégsem hívott volna soha kisfiúnak – és az ő szájából hangzott a nevem a legszebben. Zalán. Az ő halálával ez a név is üressé vált. Már semmit nem jelent.
A rák vitte el, ha éppen érdekel. Igaz, milyen közhelyes? Én megmondtam, rögtön az elején, hogy az egész sztori, amit elmesélni készülök, úgy szar ahogy van. Mégcsak nem is vicces. És én nem tudok történetet mesélni. De már ezt is tudjátok.
Mielőtt kórházba került volna, egy darabig otthon ápolgattuk. Na persze, már azután, hogy a diagnózis megszületett. Öreg volt a kemóhoz és nem kellett sok idő, hogy ez látszódni is kezdjen rajta. Nem pusztán a klasszikus kezelés hiányára gondolok – az életkorára is. Egészen addig energikus és lendületes volt. Az igazság az, hogy bárkit lekörözött otthon bármiben. Az agya gyors volt és pengeéles. Kerültük vele a szócsatákat – vagy ha mégis belementünk, csak úgy, az esélytelenek nyugalmával. Aztán ez a szar elkezdte megzabálni belülről – jó nagyokat harapott belőle. És akkor nagyon, de nagyon megöregedett.
A haja rendezetlenné vált és mindig összeragadt az izzadságtól. Állandóan hálóingben volt és állott hugyszagot árasztott. De messze nem ez volt a legrosszabb, hanem a tekintete. Örökké a semmibe bámult. Üveges volt, így mondják, azt hiszem.
Mivel a kemó ki volt lőve, alternatív gyógymódok után kutattunk. Egy nagy rakás vitaminnal meg egyéb gyógyszerrel tömtük, de persze sima szart se ért egyik se. De nem is ez a lényeg, csak egy szer fontos, de az különösen. Nem mondok neveket – ez itt nem a reklám helye. Por alakban lehetett kapni és vízben kellett elkeverni. Óránként kellett stampózni belőle, ami azt jelentette, hogy valakinek a családból, hármunk közül minden órában, késő estig be kellett vinni egy-egy adagot. Hamar kialakult az a rendszer, amiben a legtöbbször én vittem be neki azt a rohadt szart. Elképesztően büdös volt és csak úgy nagyjából vannak elképzeléseim, milyen íze lehetett. Gondolom olyan lehetett mint a halál, cseppfolyósítva. Ezt nem viccből mondtam egyébiránt. Komolyan beszélek.
Na persze mindig könyörögni kellett… épphogy lecsúsztak azok a kis pohárkák, sűrű öklendezések között. Óráról órára… és mindig egy kicsit kevésbé volt önmaga. Ez nem valamiféle költői túlzás a részemről. Az állapota mindig egy kicsit keservesebbnek tűnt – nekem legalábbis. Akkoriban kezdtem el először, intenzíven gondolkodni azon, hogy mit jelent a halál. Ne várjatok sokat, mert nem jutottam a kérdéssel messzire. Végülis nem vagyok egy észlény – de azt látom, hogy mi nem igaz abból, amit mások mondanak. Semmi szépség nincs benne – vagy méltóság. Még, ha más körülmények között… alakult is volna úgy ahogy, akkor sem lett volna egyéb mint riasztó és borzasztóan kegyetlen. Az vált az elméletemmé, ahogy akkoriban a halál és az emberi kipárolgás átható bűzét árasztó falak között ültem és bámultam a roncsot, ami az emberből maradt, akit szerettem – hogy az élet egy jó nagy átverés. Hisz mindig így végződik, nem igaz? Nincsen második menet, vagy szerencsés fordulat. Végül csak az üresség van – és semmi más.
És akkor fogyott el az erőm, amit a fájdalomból nyertem. Összességében kicsit meg is nyugodtam… de elveszett valami más ami nagyon fontos. Elveszítettem az érdeklődésem a dolgok iránt. Az élet a halál előszobája – na és akkor mi van? El tudjátok képzelni? Így okoskodtam. Azazhogy nem is, ez így nem pontos egyáltalán… de az biztos, hogy többé nem okozott elégtételt az, ha bántom magam. Sem ez, sem semmi más.
Hol rontottuk el? Ezen gondolkodtam. Sok minden eszembe jutott. A rejtélyes idegen, a fény bitorlója – ő tényleg jobb volt, mint mi mindannyian? Vagy őrá is a homály vár, mint erre az álmos kis falura körülöttem? Egyáltalán hol végződik a köd és hol kezdődik a fény? Meg lehet ezt a kettőt különböztetni egymástól? Mi van, ha a kettő egy és ugyanaz?
Mélyen belenéztem a tejfehér semmibe és saját magam láttam viszont. Ezen felül még a régmúlt minden jelenése bennem élt – és hosszú, hosszú idő után újra szenvedni akartam. Erősen, hogy a föld is megnyílik alattam! De az egészből semmi nem lett. Légy se rezzent, olyan csend volt körülöttem. A láz égette a testem, mégis remegnem kellett – és talán csak részben a hideg miatt… nem tudom. Olvassa ezt valaki? Olyan terület ez, amit már nagyon nehéz szavakba öntenem. A teljes és végtelen reménytelenség állapota – éreztétek már valaha? Ha nem is, azért csak sejtitek milyen lehet. De nem akarok rejtjelekben beszélni. Igazából az sem baj, ha nem értitek… a lényeg még csak ezután jön.
Majdnem egészen ötig ültem ott, fázva és dideregve, homályos és érthetetlen gondolatok közt őrlődve. Aztán nagy nehezen feltápászkodtam – és indultam átöltözni.
Bandicz Bálint Barnabás, a folyóirat egyik alapító tagja. Az irodalom iránti szenvedély és elköteleződés határozta meg már a legkisebb gyermekkorát is. Egészen kiskorától kezdve ír kisebb nagyobb esszéket, olykor egy-egy novellát, vagy csak elmélyült kommentárt az élete éppen aktuális bonyodalmairól.
Hasonló művek:
Something went wrong. Please refresh the page and/or try again.
Prizma/Vasas Tamás
Vasas Tamás
dühöngő
és most lekaparok-, vagy szét mindent, a feliratokat,
betűket, mondatokat, mindent, ami végül a nevembe ömlik,
hiába hívják boldogító zárójelentésnek és szólítanak fel,
hogy távozzak. talán “ne aggódjon, nem érek hozzá”.
legalábbis ott biztosan nem. mennyit csináltuk ezt…
mint valami szentté avatási eljárás, vagyis inkább
azt, amit olyannak képzeltem, mert semmit
sem tudok róla. és ő persze mindig
félreértette az egészet.
nem merném…nem merem…félek, hogy fel fogják akasztani…
lenne, aki kést szorítana a torkához. magyar győzelem! a bajnok
csendes, sőt, magányában végleg elnémul. híresség is lehetne
belőlük…? eláruljuk egymásnak a legféltettebb titkainkat is,
aztán veszünk egy-egy szálat a másik cigijéből. kinézünk
az ablakon. sóhajtunk.
amikor legutóbb találkoztunk, máktea-függő voltál. anyád még
a mezei mákos tésztát is féltette tőled. úgy néztem rád, mint a
csodára, ami önmagába fordul, szivárog, de sosem fogy el,
nem szűnik meg.
az osztályon mindig nekem adtál valamit az ebédedből. sokáig
azt hittem, valami baj van az étvágyaddal, ezt ott jelezni
is kellett volna. szörnyű rádöbbenni, hogy úgy érzem,
ezzel nem a múltat írom le, hanem a saját jövőmbe
szövögetem magam. mintha még várnának rám
ezek az élmények, nem pedig már megtörténtek.
például, ahogy az eres kezed a kemény
zsömlét tolja felém az asztalon.
Befizetni a számlákat
Akkoriban már a számlákat sem fizettük.
Nem jártunk le a Marcipánba fröccsözni
esténként, lemondtuk a Disney pluszt,
elkezdtük kihagyni a mozis pénteket
is, és nem váltottuk ki az úszóbérletet
sem, csak úgy hagytuk, hogy a napok
Átgyalogoljanak rajtunk, ahogy
a headsetes üzletemberek szoktak
a földre hullott áruházi prospektusokon.
Én említettem ugyan neki, hogy kérjünk
segítséget, de azt mondta,
a gyógyszerektől fél,
a terápia pedig
unalmas.
Így jött az elhatározás. Tudta,
hogy én is megtörök végül és
beadom a derekam. Pénteki
nap volt, úgy döntöttünk,
a legjobb az lesz, ha inkább
a hévmegállóhoz megyünk.
Mást tervezett eredetileg.
Kézen fogva, szótlanul sétáltunk
ki, úgy tűnt, senki sincs ott rajtunk
kívül. Odaálltunk, egy ügyetlen puszit
nyomtam az arcára, amit nem akart
viszonozni, úgy éreztem, csak
a tekintetével szeretne elbúcsúzni;
és tulajdonképpen ez is elég volt.
Közeledett a jármű, és akkor, pont
a megfelelő pillanatban, egy középkorú
ballonkabátos férfi, kézen fogva óvodás
korú kislányával, a semmiből rohant
elénk hirtelen, szinte súroltak minket,
amikor a rémülettől hátrahőköltünk.
Megelőztek. Nem hiszem, hogy
az egész lett volna csak
egy másodperc is.
Aztán amikor az ajtók becsapódása
után a járat szokásos módon zörögve
elhajtott, ami már önmagában
is iszonyú volt, mégis
különös,
Közelebb mentünk, ösztönösen
szavak és szemkontaktus nélkül
döntöttünk úgy, hogy látni
akarjuk a szörnyűségek
szörnyűségét, és
Ekkor hirtelen felpattantak
a sötétségből a peronra, hangosan
kacagtak, nem volt rajtuk semmi
nyom a homokon kívül, a férfi
megigazította a kislány kapucniját,
majd mosolyogva elsétáltak,
miután egy elégedett sóhajtással
még annyit mondott a ballonkabátját
porolgatva, hogy “ez jól esett.”
Mindezek után az első lépés
az volt, hogy elkezdtük befizetni
a számlákat.
Spektrum // Hommage á Jacob Bernays
Géczi Lajos
Hommage á Jacob Bernays
Géczi Lajos Kaposváron tanult a Zichy Mihály Iparművészeti Szakgimnáziumban, ahol OKJ Dekoratőr szakon végzett, majd a Pécsi Tudományegyetem Művészeti Karán szerezte a Festőművész mesterdiplomát. A diploma megszerzésével jelentkezett Képzőművész-tanári szakra szintúgy a Művészeti Karon.
Hasonló művek:
Something went wrong. Please refresh the page and/or try again.
Novum // Reneszánsz tanulmányrajzok: Michelangelo Buonarotti titkos rajzterme//Stanza Segreta
Géczi Lajos
Reneszánsz tanulmányrajzok: Michelangelo Buonarotti titkos rajzterme//Stanza Segreta
A reneszánsz művészeti és intellektuális mozgalomként forradalmi gondolkodásmódot hozott magával: hatásai a tudomány, a filozófia és a természet iránti újfajta tiszteletteljes érdeklődésben bontakoztak ki. Michelangelo Buonarrotti, az olasz reneszánsz egyik legnagyobb mestere, aki egyszerre volt festőművész, költő és építész az itáliai Cinquecento (1500-1530) korszakában. Legismertebb munkái közé tartozik a Sixtus-kápolna mennyezet freskói, az Utolsó Ítélet, továbbá a Dávid és Mózes szobrai.
Michelangelo karrierjét a Medici családnak köszönhette: a Medici család által megrendelt kápolna sírjának elkészítésén dolgozott, amikor is 1529-ben titokban csatlakozott a firenzeiekhez. Majd VII. (Medici) Kelemen pápával kellett szembenéznie, aki később egy csatában győzedelmeskedett a firenzeiek felett, és később meg is büntette őket. Beletartozott volna Michelangelo, de három hónapra a föld alatti rejtekhelyére menekült a megtorlás elől. Mivel nem volt más eszköze, így szénnel borította be az üres falakat. Michelangelo büntetés nélkül visszamehetett dolgozni, ezzel megbocsátottak neki a mediciek, akik alig várták, hogy elkészülhessen kápolnájuk. A művész nem árulta el, hol töltötte ezt az időszakot, így 500 évig titokban maradt pontos tartózkodási helye.
Michelangelo termét 1975 novemberében, Sabino Giovanni restaurátor fedezte fel, amely a San Lorenzo templom alatti sekrestye apszisának szűk folyosóján található. A helyiséget 1955-ig használták, utána teljesen feledésbe merült. Kihasználhatatlan állapotban állt, szinte raktárként üzemelt. Giovanni a fal rétegek eltávolításakor szén tanulmányokat, emberi figurákat vélt felfedezni. További vizsgálatok alapján arra a következtetésre jutott, hogy a tanulmányrajzok Michelangelo Buonarotti alkotásai. A terem a Stanza Segreta, vagyis “Titkos szoba” elnevezést kapta. A Titkos szobát először 2023. november 15-én nyitották meg a közönségnek.
Michelangelo számára a rajz nem csupán az előkészítő munkafolyamat része volt, hanem önálló művészeti forma: gondolatainak, érzéseinek és esztétikai vízióinak tiszta kifejeződése. Az alkotásokon felismerhető az anatómia kidolgozottság, a lábak izomzata és az emberi arcok felépítettsége, továbbá egy ikonikus, de fájdalmas tekintettel bíró Laokoón fejtanulmány Polüdórosz legismertebb alkotásából.1
Michelangelot alkotás közben senki sem láthatta, így zavartalanul dolgozhatott. A csupasz falfelületen megjelenő erőteljes vonalak és árnyékok a forma térbeli megjelenítését adják vissza. A falakon található rajzok gondolatainak, terveinek vázlatait tartalmazták. Az egyes testtartások, izmok és vonások szinte életre keltek, miközben a művész folyamatosan kereste és finomította a formákat, amelyek nemcsak a művész alkotói magánéletét tükrözték, hanem azt is, hogy a reneszánsz idején a művészet határvonalai miként tűntek el.
Az elrejtett rajzok titkos művészi világot alkottak, ahol a szabad gondolkodás, az esztétikai kísérletezés és az alkotói szabadságvágy teljes mértékben megvalósulhatott. Michelangelo itt örökítette meg a teremtés és alkotás legmélyebb aktusait, amelyek a mai napig lenyűgözik a művészetek iránt érdeklődőket. Az egész felületet kihasználta az alkotásra, ezzel minden egyes vonallal új életet lehelt a térbe. Ahogy ő fogalmazta: “Az ember az elméjével fest, nem a kezével.”
Forrás:
https://www.graphicnews.com/en/pages/45050/culture-michelangelos-secret-room-1
https://www.lonelyplanet.com/news/michelangelo-secret-room-new-attractions-italy
Cinquecento:
https://hu.wikipedia.org/wiki/Cinquecento
1 https://hu.wikipedia.org/wiki/Laoko%C3%B3n
Géczi Lajos Kaposváron tanult a Zichy Mihály Iparművészeti Szakgimnáziumban, ahol OKJ Dekoratőr szakon végzett, majd a Pécsi Tudományegyetem Művészeti Karán szerezte a Festőművész mesterdiplomát. A diploma megszerzésével jelentkezett Képzőművész-tanári szakra szintúgy a Művészeti Karon.
Epicentrum // Színház és hajnal
Szabó Benedek
Színház és hajnal
Lármás presszókba az ember csak akkor megy, ha más választása nincs, de most van, mert az idei ősz egészen meleg, és ilyenkor hegyre kell menni. A lány örült, de ennek nem adott hangot, elcsigázták a türelmetlenkedők, mire végzett. Ilyenkor nem lehet vele akármiről beszélni, hagyni kell, hogy elmondja, amit általában szokott, hogy ez a színházi népség, aki percekkel azelőtt még Brechtet nézett, hogyan tör utat magának a ruhatárhoz, hogyan nyújtogatja nyakát a sor végén, és hogyan lobogtatja bilétáját. Olyanok, mint az iskolás gyerekek, ha kicsöngetnek – mondogatta ilyenkor.
A villamos elsikkantotta magát a kanyarban, a következő megállónál kell leszállni, majd a boltban bort és egy finom kevertet venni, azt táskába dugni, felvinni, fönt kibontani és lihegve belekortyolni. Előbb a borba, hogy hűsítsen, majd később a kevertbe. A lánynak a villamosútnyi idő nem volt elég. Péntek volt, és pénteken pénteki közönség jár színházba. A lány szerint ilyenkor több a törtetés, a nyaknyújtogatás, a bilétalobogtatás, hamar egészen belehergelte magát a dologba. A fiú tudta, hogy egy ilyen este után nem tud működni semmi, leivott a kevertből, majd odanyújtotta a lánynak. Amíg ő ivott, megkérdezte, mi van otthon, az anyjával, most, hogy nem lakik velük, bár a válasz nem érdekelte, de ez mégis jobb, mint a színház.
A lány szüleivel minden a legnagyobb rendben, vagyis dehogy van minden rendben, gondolta a fiú, de most ezt sem lehet, most hallgatni kell, okos tekintettel, és örülni, hogy legalább nem színház. Inkább kérdezett valamit a nagymamáról, akit szerencsére hazaengedtek a kórházból, nem találtak szövődményt, ami öröm, nem hal meg a nagymama, vagyis most még nem, pedig öreg, rohadtul öreg, de ezt sem lehet kimondani. A lány mesélt a húgáról, aki jól viseli a kollégiumot, de hát más város, más emberek, nincsenek mellette a régi barátok. Itt keresztnevek következtek, a fiú bólogatott, hogyne, főleg a Zsuzska, ő a legkedvesebb, a legaranyosabb, biztosan barátok maradnak a húggal, hiszen nagyon szeretik egymást.
A bor már elfogyott, a kevert is félig, a fiú arra gondolt, most még le lehetne menni a boltba, csak, hogy ne akkor kelljen, amikor feljön a nap. Ahhoz most kellene indulni, de ezzel megtörne a beszélgetés, amiért ugyan nem kár, mert most már az Anniról van szó, aki nem kedves a húggal, ezzel összefüggésben pedig csúnya, és az orra is nagy. Ha akar még italt, akkor most kell lemennie, vagy nem érne vissza, a fiút pedig másodsorban éppen ez a napfelkelte hozta fel ide.
A körvonalból apránként kibomlottak a rétet övező fák, a bokrok, meg a tujasor, ahová a borosüveget bedobta. A völgyben elcsörömpölt az első villamos, a horizonton egy tűzrakóhelynyi fény gyúlt, majd kidomborodott, félkör lett, ahogy kúszott felfelé. A lány szerint Anni legnagyobb hibája, hogy nem türelmes másokkal, türelem nélkül pedig az ember hamar egyedül marad, nagyon nagy szerencséje van a húggal, aki igazán törődik vele. Bizony, mondta a fiú, meg kellene becsülnie. A narancshasú hajnal a városra feküdt, a fiú megitta az utolsó korty kevertet, az üveget eldobta, az gurult egy kicsit, majd koccant egyet, amikor a másik palackhoz ért. Ideje menni, mondta a lány, késő van, vagyis korán, nevetett, és még haza is kell érni, mit mond majd az anyjának, ha megkérdezi, merre járt.
A fény elöntötte a rétet, a platánok levelei aranyszínnel susogtak. A tornacipők orra leverte a harmatot, ahogy baktattak, egész kis ösvényt tapostak maguknak. A hegylábnál elköszöntek, a lány megölelte a fiút, és egy kaján mosollyal megköszönte az estét. A fiú csak most látta meg, hogy mögötte a hegy már egészen fényben áll. A tornacipő hamar meg fog száradni, gondolta, főleg ha nem ül villamosra, inkább átsétál a hídon, és keres egy trafikot, hogy cigarettát vegyen. A fénybe mártott téren gyerekek és anyukák siettek át, babakocsikkal, cvekkerekkel, amíg a merőleges utcán keresztülhúzott egy sárga villamos.
Szabó Benedek 2000-ben született Budapesten, azóta ott él. Diplomáját a Károli Gáspár Református Egyetem Kommunikáció- és médiatudomány szakán szerezte meg, mostani tanulmányait az ELTE Esztétika mesterképzésén folytatja. Idén verseivel bekerült az Erzsébetvárosi Önkormányzat által kiírt pályázat nyertesei közé.
Hasonló művek:
Something went wrong. Please refresh the page and/or try again.
Prizma/Takács Nándor
Takács Nándor
A mozgó kikötő
Az ébrenlét fölszedi a horgonyt.
Töredék gondolat marad, lélegzet
sodorja el. A függönyök mögül
figyel valaki. Kikacsint a sötétség
szöveteiből, rossz álmot hoz,
de magát föl nem fedi. Holnap pedig már
más függönyöket mozgat meg a szél.
A vihar
Ágyában ide-oda forgatja fejét,
szeme előtt lila s barna ködben
alakok jönnek, távolodnak.
Odakint csattan valami, azután
a moraj elcsitul. Ahogyan jött,
a vihar úgy válik semmivé,
csak a kopár fák maradnak.
Egyikük törzséről csupasz ágdarab,
mintha csontszilánk mutatna az égre.
Hová mennek a madarak, ha kitör a vihar?
És visszajönnek, amikor elül?
Vagy talán nem is hihetik,
hogy van még hová visszatérniük?
Megjelent: Takács Nándor: Rádiócsend, Napkút Kiadó, Budapest, 2024, 96 old.
Metrum // 9′
Lágy Kornél
9′
Aszfaltoznak
a Kálvin sarkán.
Hamar megszokom,
hogy cigarettás nyálad
a nyelvemre rakódik.
Fehérzajnak
egy gémercis roma,
mi sem vagyunk különbek.
Utolsó tekerésből maradt,
szárított dohánylevél.
A ledfal fénye
felfedi a
testnedveket.
Kilenc perc és
menned kell.
Mélyre vájt abroncs minta
a kátrány felületén.
A 914-es előtt
bámulunk
újra a világba,
mint cigarettád végéről
a maradék hamu.
Lágy Kornél 2004-ben született Pécsett. Jelenleg egyetemi hallgató Budapesten. 2024 óta FISZ tag.
Spektrum // Linóleummetszet-tanulmány
Kasza Laura
Linóleummetszet-tanulmány
Linóleummetszet-tanulmány
/2024; 20cmx30cm/
Kasza Laura az egri Eszterházy Károly Katolikus Egyetem ötödéves, grafikusművész szakos hallgatója. Jelenleg főleg képzőművészettel foglalkoztatja, kedvenc technikái a fa- és linóleummetszés, akvarell festés. A történelem, különböző népek mitológiái és a természet a fő inspiráció-forrása.
Epicentrum // Hajsza
Guszti Ágnes
Hajsza
Füst. Ez nem a szokásos szmog, amely puha és csendes, szinte észrevétlenül nyeli el az emberrel együtt a világot. Nem, ez nem a szokásos nagyvárosi szürkeség, hanem az az igazi vaskos, csípős füst, amely bár alig látszik, harsányan tör utat magának, az orrlyukakon keresztül beleeszi magát az emberbe, nem lehet elmenekülni előle – valahol az égig érő házak közt gumit égetnek, tudom, érzem. Csavarint egyet az orromon az ismerős szag, könnyeket mar a szemembe, elmaszatolódnak körülöttem a hinták és a libikókák.
Lehoztam a lányokat a játszótérre, mert az emeleti lakás olyan hatással van rájuk, mint a gepárdokra a ketrec. Fújtatva-morogva járkáltak fel-alá a bejárati ajtónk előtt, amíg végre összekészítettem a hátizsákot, és elindultunk a lifthez. Most a csúszda körül róják a lábukba szorult kilométereket, visongva ugrálnak, szaladnak, másznak, kúsznak, szinte az öntudatlanságig részegíti őket a szabadság. A homokozó peremére telepedem le a játszós hátizsákunkkal, hogy ráláthassak a kergetőző gyerekekre.
Valóban a lányok felé fordítom az arcomat, de a játszótér helyett a tenyérnyi falu görbe főutcáját látom. Járda persze nincs, az aszfalt peremén sétálok az út fölé magasodó gesztenyefák alatt. Egy kivénhedt Wartburg pöfög el mellettem olyan közel, hogy, ha kinyújtanám a kezem, végigsimíthatnék fakósárga hátán. Fekete gumikerekei felverik a kátyús útról a port. A makacs port, amelyet a kitartó aszfaltozások ellenére sem sikerült kiirtani a faluból. Húzódj a kerítés mellé, te semmirevaló kölyök, de azonnal, rivall rám Szalai-mama üdvözlésképpen a lépcsőről, hát ki eszi meg a palacsintáimat, ha te elütteted magad azzal a büdös autóval?
Palacsinta. Máris érzem Szalai-mama vaníliás cukor-illatát. Szaladok a kapuhoz, és a lilaakáccal szegélyezett tyúkszaros udvaron állva befalok egy lábszárvastag túrós palacsintát. Nagymama elégedetten nézi végig a jelenetet, talán ő is jóllakik egy kicsit közben. Csak azért nem eszem még egyet, mert a lilaakácsor mellett észreveszem a tarajos szörnyeteget – lefogadom, hogy megint a bokámra pályázik, nem kockáztathatok. Szalai-mama kék virágos otthonkája csücskével körbesuvickolja a számat, aztán szelíden megpaskolja a hátamat, és az utamra bocsát. Nem kérdezi, merre indulok, mert nem számít – itt a gyerekeké az egész falu és az egész határ.
Nyikorogva csukódik mögöttem a kapu, a földre hull pár morzsa lepattogzott zöld festék. Az alföldi szél égett gumiszagot és homokot kerget az arcomba, a szemcsék beszöknek a számba, ropognak a fogam alatt. Egy sárgaszemű pitypangra célzok az út szélén, és köpök egy hegyeset – telibe talál.
„A porfészek” – találóan így keresztelem el magamban a helyet, ahonnan tizenöt éves koromig szenvedélyesen és dühöngve elvágyódom, és ahonnan az első adandó alkalommal meglépek egy fővárosi gimnáziumba, aztán szaladok tovább és tovább és tovább. Évtizedeken keresztül mosom magamból a port, és menekülök a tarajos szörnyeteg elől, pedig legfeljebb a gyerekek mesekönyveiben találkozom kakassal. Nem kell félnem tőle, kedves, színes figurává szelídült az élettelen papírlapokon.
Most a homokozó mellett ülök, és hosszúakat pislogok. Elfáradtam.
Hallgatom a csúszda körül csattogó pici cipőtalpakat, az önfeledt kacarászást, a szabadsággal telítődött gyermektüdők boldog kiáltásait.
Megállok, és én is teleszívom magam szabadsággal. Letüdőzöm az édes, égett gumiszagot, ujjaim közt morzsolom a drága homokszemeket, melléjük képzelem a túrós palacsinta vaníliás ízét és a tyúkszaros udvart. A csípős füst makacs könnyeket mar a szemembe.
Hasonló művek:
Something went wrong. Please refresh the page and/or try again.
Novum // „Uraim a késemért jöttem.” – avagy, miért szeretjük Rejtő Jenőt?
Mári Tekla
„Uraim a késemért jöttem.” – avagy, miért szeretjük Rejtő Jenőt?
A P. Howard írói név már kisgyerekként felkeltette az érdeklődésemet, mivel szüleim könyvespolcán sorakoztak a kötetek, amelyeken Rejtő Jenő mindkét neve szerepelt. Emlékszem, kérdezgettem idősebb rokonaimat, miért van két szerző feltüntetve a borítókon? Így hamar megtanultam: Rejtő Jenő és P. Howard ugyanazon személy. Miatta ismertem meg az „álnév” fogalmát, s talán ez volt az egyik oka, amiért később kézbe vettem egyik regényét. Hiszen melyik gyerek kíváncsiságát ne keltené fel, ha valakinek fedőneve van, akárcsak egy kémnek?
Amiképpen sokaknak, úgy nekem is az elsőként olvasott Rejtő-regényem Piszkos Fred, a kapitány. Részben unokatestvérem unszolására kezdtem el: annyit idézgetett a könyvből, hogy végül belevetettem magam Rejtő világába. Kézbe vettem a kötetet, ami egyből magával ragadott, így le se tudtam tenni. Ezt követően Az előretolt helyőrség, Az elátkozott part, A három testőr Afrikában, A Láthatatlan Légió bővítették olvasmánylistámat, majd érettebb fejjel később a Vanek Úr Párizsban, Vesztegzár a Grand Hotelben, valamint A fekete kapitány című kisregény is.
Rejtő egyik legszembetűnőbb talentuma, hogy egy-egy szereplő, esemény vagy stílus lényegét kitűnően ragadja meg, és kifigurázásukkal teljesen egyedülállót alkot. Ennek eszközéül pedig kitűnően használja az abszurd humort. Így ezek tükrében elmondható: nem csak túlműködő fantáziám vagy érzékeny lelkem az oka annak, amiért kislányként beleszerettem főhőseibe: Fülig Jimmy és Galamb voltak kislánykorom egyik első szerelmei.
„Nem véletlenül tartják számon Rejtőt az abszurd humor egyik legkedveltebb és legleleményesebb figurájaként a magyar irodalomban. […] Rejtő Jenő is abból a sajátos, pesti humorból merít, amelynek jellegzetes eleme a cinizmus, az öngúny, a csattanóra élezett vicc, alapja sokszor a felismert hibák megbocsátó kifigurázása és törekvés a valóság nehézségeinek könnyebb elviselésére”.1 Műveiben az abszurditás nem csak a helyzetek kiszámíthatatlanságából fakad, hanem szereplőinek jelleméből, cselekedeteiből is. Rejtő Jenő tollából számos felejthetetlen karakter maradt ránk, akik mind a mai napig nagy hatással vannak az olvasókra. Példának okáért: Piszkos Fred, Fülig Jimmy, Vanek úr és még hosszasan folytatódhatna a sor.
Ilyen figura Galamb, vagyis Jules Manfred Harrincourt, Az előretolt helyőrség című regény főszereplője is.: „(…) a törhetetlen légiós, aki meg akar halni (persze nem sikerül neki), egészen addig, amíg nem találkozik Magde Russellel, azután meg kell oldania barátaival a Szahara-vasút problémáját, sőt egy lázadást is le kell vernie.”.2 Egyéniségének egyik varázsa, hogy kalandjainak felét akaratlanul éli át, véletlenül csöppen a közepükbe, mégis irigylésre méltó találékonysággal talál megoldásokat rájuk.
A karakter másik zsenialitása magában a nevében rejlik. A beszélőnév „Galamb”, Harricurt jellemére utal elsősorban, hiszen a roppant erős légionista lelke szelíd, szíve nagy. Hatalmas erejét csak akkor használja, ha környezete arra kényszeríti. Ettől máris az olvasó szívébe lopja magát a fiatalember; arról nem is beszélve, hogy légiós kalandjaiba családja megsegítése végett vág bele. Rejtő kiaknázza a szereplő acélos ökle, valamint jámbor személyiségének, végtelen udvariasságának ellentétéből adódó humort. Erre jó példa a már első fejezetben kibontakozó kocsmai verekedés:
„Fazék, a százhúsz kilós gengszter, aki aznap szakított a szerelmével, és ezért dühös volt, harsányan odakiáltott:
– Azonnal menjen ki! Maga hülye!
Harrincourt tréfásan megfenyegette az ujjával:
– Nana, kis óriás! Nem szabad udvariatlannak lenni…
Az óriás két lépéssel ott termett a jövevény előtt, és…
És érthetetlen módon szép ívben visszarepült az asztalához, egész társaságát, valamint néhány liter rumot a földre rántva.
A többi már gyorsan ment. A vendégek egy része felugrált, és az idegen felé rohant. Ez egy széket ragadott meg, és leverte a lámpát.
Általános zűrzavar támadt. Csörömpölés, ordítás, verekedés zaja töltötte be a helyiséget, és egy alkalmas pillanatban Galamb az egész bárpultot a verekedőkre dobta, majd utánahajította a kocsmárost a konyhakéssel, a csaposlegényt a tüzes piszkálóval és a főpincért a fiával…”3
Azonban Rejtő ennyivel nem elégszik meg humor terén, ha főhőséről van szó. Már a regény első mondata egy nyelvi poénnal indul, ezzel szintén megalapozva karakterének jellemét, valamint a regény alaphangulatát: „Galamb nekirepült a falnak…”4
Látható ebből is, hogy Rejtő jóval a kortárs ponyvaszerzők „feletti” minőségben alkotott. Az e csoportba tartozó regények figurái nem voltak ennyire sokrétűek, ugyanis kétféle szereplő létezett: „a Jó képviselője, a másik a Rossz, a renddel szembekerülő elem.”5. S bár az író sem megy túl ezeken a kategóriákon, karakterei mégis rétegeltebbek, árnyaltabbak mint más ponyvaregényekben.
Rejtő Jenő zsenialitásának visszhangja ma sem hagyott alább, tudniillik a XXI. században ugyanolyan, ha nem nagyobb hatása van a kultúrára, mint régen: nemcsak az irodalom terén, hanem más művészetekben is. Akár írásban, akár a filmvásznon (ugyanis többen próbálkoztak ezzel a filmiparban) kísérli meg valaki utánozni az írót, vagy egyik művét adaptálni, mindkét esetben komoly nehézségekbe ütközhet. Somló Tamás kitűnően foglalta össze ennek okát: „(…) a Rejtő-regények formai bravúrját – az általa megrajzolt szereplőket, az eredeti cselekvéseket és dialógokat – nem lehet egy az egyben filmen megvalósítani. Ezek a figurák, cselekvések és dialógok annyira a lehetetlen és a lehetséges határmezsgyéjén mozognak, hogy a film a maga nagyon konkrét képi világával nem tudhat ennek a verbális stílusbravúrnak megfelelni.”6.
Rejtő Jenő a maga korában sem méltatlanul tett hírnévre szert, mert rengeteg ember számára nyújtott szórakozást. Napjainkban sincs ez másképp, hiszen majdnem minden magyar család polcain ott lapul valahol legalább a Piszkos Fred, a kapitány, s az akkori főközönségét, a kiskamasz fiúk csoportját sem vesztette el az író az évek alatt. Közvetlen környezetemben is tudok több olyan fiatalról, akik Rejtővel nőttek fel, idősebbek, fiatalabbak egyaránt. Rejtő olyan egyedit és évszázadokon átívelőt hagyott ránk, amit se előtte, se utána nem tudott senki ezen a téren túlszárnyalni.
1 Vargha Katalin, Sokszínű humor. A III. Magyar Interdiszciplináris Humorkonferencia előadásai: Hova repül a szárnysegéd? Jelentéstörténeti vizsgálatok Rejtő Jenő két regényében, Bp., Tinta, 2013, 73.
2 Rejtő Jenő, wikipédia szócikk, https://hu.wikipedia.org/wiki/Rejt%C5%91_Jen%C5%91 (2021.05.16.)
3 Rejtő Jenő, Az előretolt helyőrség, Bp., Albatrosz, 1968, 8.
4 Uo., 1.
5 Nagypál István, Ponyva és irodalom, Nyugat, 1941/6. https://epa.oszk.hu/00000/00022/00665/21307.htm (2021.05.16.)
6 Zsugán István, Szubjektív magyar filmtörténet 1964-1994, Bp., Osiris, 1970, 168.
Mári Tekla, 23 éves. Elsőéves Irodalom- és Kultúratudomány MA hallgató a Károlin, ugyanitt magyar szakon, kreatív írás specializáción szerezte meg a BA diplomáját is. Mióta írni-olvasni tud vonzza az irodalom, az írás; már egészen kisgyerekként is szeretett történeteket alkotni és mesélni.
Metrum // Kvantum
Hajdú Lilla Réka
Kvantum
Megadatott tér és idő,
benne hosszasan elnyúló,
reflexszerű foszforeszkálás sokasodik.
Körülötted rajzanak, egymásra
tornyosulnak.
Letelepszik benned ennek ellenére
a nyugalom,
Éles kontúr- nyomot hagy rajtad
az éjszaka, a hajnallal burjánzol,
nem hagysz egyetlen szabad
szegletet sem.
Ezt nevezik horror vacui-nak,
minden mozdulatoddal
betöltöd a felületeket,
mert sehonnan nem engedsz
ki -és el.
Kibontod önmagad, pereg minden szavad,
amely beléd volt tapadva idáig.
Színes izzók rendezik át a környezetet,
Mindeközben úgy tekintesz
a számok intervallumára,
mint, -aki attól tart, hogy itt maradhat.
Hajdú Lilla Réka 2001-ben született Magyarország északi részén.
Általános iskolában már elkezdte érdekelni az, hogy vizuálisan fogalmazza meg az őt körülvevő helyzeteket, embereket, ez pedig tovább épült és körvonalazódott a középiskolában. 2016-2021 között grafika szakon volt Miskolcon. 2021 szeptemberében, Egerben kezdte el az Eszterházy Károly Katolikus Egyetemen a Grafikusművész szakot.
Spektrum // Sorozat részlet – Abstract Folk Art
Gugyerás Veron
Sorozat részlet – Abstract Folk Art
XVI.
/ akril, struktúrpaszta, füstfólia, lakk
– feszített vászon (80 x 80 cm) /
V
/ akril, füstfólia, lakk
– feszített vászon (80 x 60 cm) /
XXX.
/ akril – feszített vászon (70 x 50 cm) /
VI.
/ akril, lakk – feszített vászon (90 x 70 cm) /
IV.
/ akril – feszített vászon (90 x 70 cm) /
Ujszásziné Gugyerás Veron, alkotóművész. 1985-ben született Budapesten, jelenleg itt él és alkot. Gyermekkora óta nagyon szeret rajzolni. A rajztanára bátorítására kezdett el komolyabban foglalkozni a rajzolással, rajszakkörre járt,
különösen a divatrajzolást szerette. Hosszabb kihagyás után elkezdett festeni, ami annyira magával ragadta, hogy azóta is rendszeren fest és képzi magát.
Epicentrum // Mi a baj a világgal?
Kárpáti László
Mi a baj a világgal?
G. kényelmesen hátradőlt nagyméretű foteljében. Egyik kezében egy vastag kubai szivar izzó rúdját, másikban egy pohár ír whiskyt tartott. A sárga nedűt lassan és bágyadt módon mozgatta a pohárban, néha meg–megállva, hogy egy pillanatra belekortyoljon a hosszú időn át tölgyfa hordóban érlelt itókába. Hagyta, hogy az íze elöntse az ízlelőbimbóit és szétáradjon egész testében, melegséggel árasztva el mindenhol. Ilyenkor beleszívott az izzó trópusi füstrúdba, letüdőzte, majd jóízűen kifújta azt. A füst mindig magabiztosan szállt felfelé, kisebbfajta felhőket formálva a feje fölött.
G. éppen egy ilyen füstfelhőn legeltette a szemét, majd a következő kérdést tette fel hangosan a vele szemben ülő vendégnek:
– Mondja csak, kedves Christfield fiam. Maga szerint mi a baj a mai világgal?
– Parancsol, nagyságod? – kérdezett vissza az ifjú úr. – Nem értem pontosan a kérdését.
– Ejnye, fiam. Nem olyan fajankó maga, hogy egy ilyen egyszerű kérdést ne értsen meg.
Gondolkodjon egy kicsit és hamar rájön. – dorgálta meg az ifjút az őszes halántékú iparmágnás.
Christfield elgondolkodott, de semmi nem jutott az eszébe. Próbálta kitalálni korosodó nagybácsikája gondolatát, ám nem járt sikerrel. Végül úgy gondolta, talán valami mostanában népszerű és divatos jelszó majd betalál az öregnél.
– Nos, bácsikám. – kezdte a gondolatát. – Úgy gondolom, hogy a világunk egyik legnagyobb baja az, hogy nem szentel kellő figyelmet a környezetvédelemnek. Indokolatlanul sok fát írtunk ki, az utána maradt földet felperzseljük, a hamun nem terem semmi, és …
– Elég! – válaszolta fojtott dühvel a hangjában a vénülő iparmágnás és újfent belekortyolt az italába. – Nem erre gondoltam. Nagyon nem. Hát semmi hasznosat nem tanítanak nektek ezekben a modern iskolában? Csak számokat, adatokat, dátumokat, meg tényeket? Gondolkodni már egészen elfelejtettetek? – korholta a fiút.
Az elkopóban lévő földi porhüvely felállt kényelmes antik foteljéből, majd letette az előtte lévő mahagóni asztalra a félig már kiürített poharát. Odalépett a vidéki kúria ablakához, majd szippantott egyet a drága füstrúdból és ismét a plafon felé fújta annak bűzös füstjét.
– Figyeld meg a füstfelleget a fejem felett! – parancsolt a fiúra. – Mit látsz?
Christfield felnézett a füstpamacsra és követte annak mozgását. Látta, ahogyan a felhő először felszállt, majd összesűrűsödött, amíg egyetlen hatalmas vattapamacsszerű masszává össze nem állt. Ekkor lassan elkezdett megritkulni, elvékonyodni, mint a lepedő, amelyet túl sokszor mostak ki hozzá nem értő kezek, így siettetve az anyag elgyengülését. A felhő percről–percre halványodott, míg teljesen fel nem szívódott a hatalmas szoba levegőjében és helyette nem maradt más, csupán az elégetett dohány bűze.
– Nos? – kérdezte bácsikája. – Mit láttál?
– Egy füstfelhőt, bácsikám. – mondta ki a nyilvánvalót a fiú.
– És még? – kérdezte tovább a mecénás.
– Egy füstfelhőt, ami először megjelent, majd lassan eltűnt. – folytatta a gondolatmenetet.
– Hmm, alakul. – pöffentett elégedetten a nagybácsi. – Hát még? Mire emlékeztet téged ez a felhő?
A fiú elgondolkodott. Nem volt egészen biztos a válaszában, de valami mégis kikívánkozott belőle.
– Az évszakok változására.
– Tovább. – utasította az agg, majd ismét fújt egyet a kövér szivar füstjéből a magasba.
– Az idő múlására.
Az öreg ekkor odalépett hozzá, miközben dohányáruját áttolta szája másik szögletébe a nyelvével, majd megveregette a suhanc vállát.
– Na látod. Rájöttél. Mégis csak képes vagy önállóan gondolkodni. – mondta, és elmosolyodott. Christfield ritkán látta mosolyogni a bácsikáját. Különösen ritkán mosolygott rá. Emiatt sokan mogorvának tartották az öregurat, pedig egyáltalán nem volt az.
– Szóval, az idő múlását, ugye? – kérdezett vissza az öregúr.
– Igen, bácsikám. – helyeselt a fiú.
– Na látod, ez az egyik nagy baj a világunkkal, fiam. Hogy nincs tisztában azzal, hogy az élet, csupán egy múló pillanat. Ahogy jön, úgy el is megy. – mondta, majd mondandóját még jelentőségteljesebbé teendő, egy hatalmas füstfelhőt eresztett ki szájának kissé megsárgult és hiányos fogkerítésének kapuján keresztül, fel az égbe.
– És mivel sokan nem tudják megbecsülni az élet ritka és értékes pillanatait, ezért a percemberkék mindent elpazarolnak. Aztán igyekeznek elhitetni magukkal, hogy van még idejük. Hogy meg tudják venni azt, amit csak pénzzel lehet fölfogni. Értesz, fiam? – nézett kérdőn a gyermekre.
– Azt hiszem igen, bácsikám. – mondta halkan és kissé bizonytalanul a fiú.
Az öreg folytatta az eszmefuttatását: – Na mármost, ha valaki nem becsüli meg az időt, az könnyen csap át mértéktelen fogyasztásba. Hatalmas vásárlások, beruházások, hitelre megvett fölösleges vicik–vacakok. Ez kell nekik. Erre szánják sokan az idejüket. Pénzt keresnek, hogy vásárolni, fogyasztani, nyerészkedni, uzsorázni, gazdagodni tudjanak a mások vérén és verejtékén. Érted, fiam? – kérdezte újfent az öregúr.
A fiú egy pillanatig habozott a válasszal, miközben körbenézett a hatalmas szobában. A szoba közepén egy hatalmas mahagóni asztal állt, rajta Muránói üveggömb földgolyó díszelgett. Az asztalt drága olasz bőr könyöklő és alátét fedte. Gondosan válogatott drága és gravírozott tollak a maguk helyén, mert bácsikája szerette a kissé idejétmúlt íróeszközöket.
A falakat a bácsikája által lelőtt egzotikus állatok sora díszítette: oroszlánfej Afrikából, jegesmedve kobak az Északi–Sarkról, szarvas kopf az amerikai kontinensről. Hiába, az öreg szerette az egzotikus dolgokat.
A falnál egy hatalmas üvegszekrény, benne drága, nemes és régi italok sorakoztak. A bácsikája egykor elmesélte mindegyiknek a történetét, de őt mindez hidegen hagyta. Az ő figyelmét sokkal jobban lekötötte a szoba egésze és amit abban látott. De még annál is jobban tetszettek neki a bácsikája által mondottak. Ő ezt még leginkább meséknek fogta fel: meséknek egy rég letűnt világból, amelyet ő már nem élhet, és tapasztalhat meg. Így szinte valahányszor a nagybácsija mesélt neki, ő mindig szinte szivacsként itta magába azt, ami elhangzott az öreg ajkairól.
– Értem, bácsikám. – válaszolta a fiú, szinte gépiesen.
– A világunk mohó és esztelen. Csak fal, mint egy feltartóztathatatlan sáskahorda. Nem törődik semmivel és senkivel, csak magával. De meddig teheti ezt meg szerinted? – egy pillanatra megállt a gondolatmenetében, majd ránézett az ifjú titánra.
– Meddig lehet még büntetlenül dőzsölni, szerinted?
– Gondolom, amíg el nem fogy minden a világunkból. Amíg ki nem vágjuk az utolsó fát. Amíg meg nem mérgezzük az utolsó folyót. Amíg marad még tiszta ivóvizünk, megművelhető földünk és belélegezhető levegőnk.
– Nagyon jó! Már érted, amiről beszélek, fiam! Máris jobban átlátod azt, amit sok mai gyerek egyáltalán nem ért! – lelkendezett az ősz halántékú.
– Remélem amikor felnősz, akkor is éppolyan jól fogod látni majd ezeket a problémákat, mint most. Ezeket a kihívásokat azonban már nem én és nem is az én korosztályom fogja megoldani. Azt nektek kell orvosolni. – folytatta.
– És… – itt hirtelen elhallgatott egy pillanatra a tisztes vénség. A szivarja szinte teljesen kialudt a magasztos hegyi beszéde alatt. Odalépett íróasztalához és elnyomta a vastag üveg hamutartóban annak maradványát és megtámaszkodott az erős asztal fájában. Egy pillanatra megszédült. Megfordult és felsóhajtott, majd szemét a gyermekre szegezte.
– Ezt a szörnyűséget mi kezdtük, gyermekem. Ez az igazság. Én és a korombeliek, a számtalan befutott, gazdag és befolyásos bankár, mecénás, üzletember. Mi, akik bárók és grófok nyomdokain akartunk járni. Mi, akik istennek képzeltük magunkat. Ez mind a mi vétkünk. Nem számoltunk vele, hogy …
– Hogy tönkreteszitek majd a Földünket? – szakította félbe a fiatal élet.
– Igen, pontosan. – válaszolta a galambszürke golyóbis, miközben egész teste megremegett a szégyen és a düh súlyos papírnehezéke alatt. – De megbűnhődünk. Mindannyian megbűnhődünk érte. Nézz rám, fiam! – kiáltotta. – Mit látsz?
A fiú végigmérte bácsikáját. Keményen végigpásztázta az öreget, minden ráncot, minden redőt, orcájának minden rezzenését alaposan szemügyre vette.
– Egy megfáradt embert látok. Valakit, aki egész életében keményen dolgozott. Gürizett. És minden egyes pennyt félretett a nehezebb időkre. Csak lehet, hogy nem lesz már mire elköltenie azt a töménytelen pénzt. Nem fogja tudni élvezni azt a hatalmas vagyont, mert…
Hirtelen elhallgatott. Nem tudta, hogy a félelem, vagy a tisztelet kötőfékje volt az inkább, ami megfékezte szájának roppant ménesét, de nem is érdekelte. Nem kellett már többet mondania.
És a nagybácsija pontosan értette, hogy mire gondolt az unokája. Odalépett hozzá, és még egyszer megsimította a fiú értelmes fejét.
– Igazad van, fiam. Köszönöm, hogy megbocsátottál nekem.
És a fiú boldogan mosolygott a gazdag nagybácsikájára. Még egyszer. Utoljára. Mert ekkor látta utoljára életben az öreget. Néhány héttel később a milliárdos iparmágnás lelke megtért a teremtőjéhez. És a fiú nagyon sírt a nagybácsikája temetésén, mert igazán szerette őt.
G. nagybácsi végrendeletében a fiút tette meg egyedüli örökösévé, ami ugyan sokaknak nem tetszett, de valahogy nem mertek fellépni a fiatal örökössel szemben.
Húsz évvel később az ifjú titánból lett cégvezető ugyanabban az irodában állt az ablaknál, ahol egykoron nagybácsikája hörpölte a whiskyt a poharából, miközben a szivarját szívta és mesélt neki a világról. Ő pedig lenézett az irodája ablakából és ahogy a sok hangyaként élő lényt látta maga előtt, így szólalt meg hangosan:
– Mondja csak barátom. Ön szerint, mi a baj a mostani világgal?
Kárpáti László eredeti végzettsége szerint angoltanár. Öt éven keresztül tanított, majd 2018-ban egy huszárvágással átkerült a gyermekvédelembe. A doktori képzése alatt megfertőzte az írás szeretete, így ekkortól kezdve igyekezett folyamatosan alkotni. A korábbi írásaihoz képest éles váltás volt, amikor nagyjából három éve elkezdett újból verseket, majd életében először, novellákat írni. Első sikeresen megjelenő novellája, a Háborús veszteség is, amely a Szó-Kincs 2024-es antológiában láthatott napvilágot.
Hasonló művek:
Something went wrong. Please refresh the page and/or try again.
Metrum // a legközelebbi, elfelejtem a naplemente színét., sziluett
Géczi Lajos
a legközelebbi
az önarcképed kockacukorhoz hasonló
olcsó kategória
mennyi minden kapható a legközelebbiben.
és mégsem kapok semmit.
arról kellene írnom, hogy a dagály
idején lévő üvegkristályok mennyire törékenyek.
bálnavadászat indul.
és aznap kihajoltam. hogy fent szemben válnak
az előszobában. akkor voltál ilyen te is.
egy bádogjézus
minden dohányzásra kijelölt helyen
elfelejtem a naplemente színét.
mint egy vihar előtti légüres tér,
megöleli peremét a napnak.
akár a zajtalanság- figyeljük, hogy eltűnik.
bármerre nézel, mintha
egy archív felvétel lennél:
filmkockák közt lévő arcod csupán
a pillanatnak lesz a valóság része.
aztán majd újra elfelejtem a naplemente színét.
te pedig a kapukulcs utolsó számjegyét.
a szembe levő szomszédok
már rég nem köszönnek egymásnak.
vadidegen testként nőtték ki magukat.
kemény narancsszínűvé váltak.
nem tudják mikor jövünk el tőlük utoljára.
sziluett
a vonat után elgázolt tetem anomáliája
szürke füst
csupán a tükörképemet akartam látni
egy ismerős szagból és a tegnapi napból
a villamosról leszálló mögött úgy ragyog,
mintha a régi idők lenyomata
csupán sziluett
sosem lett volna más dolgunk
mint figyelni rá
összebújva
egy dobozban
Géczi Lajos Kaposváron tanult a Zichy Mihály Iparművészeti Szakgimnáziumban, ahol OKJ Dekoratőr szakon végzett, majd a Pécsi Tudományegyetem Művészeti Karán szerezte a Festőművész mesterdiplomát. A diploma megszerzésével jelentkezett Képzőművész-tanári szakra szintúgy a Művészeti Karon.
Impresszum:
Főszerkesztők: Forray Péter, Lágy Kornél
Szerkesztő, Korrektor: Dezső Kata
Elérhetőség: kaleidoszkop.folyoirat@gmail.com
Rovatvezetők:
Figyelő – Horváth Máté
Prizma – Dezső Kata
Metrum (Líra) – Bánfi Veronika, Rostás Mihály
Epicentrum (Próza) – Bandicz Bálint Barnabás, Dubán Kitti, Forray Péter
Novum / Optika – Király Csenge Katica, Tóth Alíz
Film – Bányász Dorka Zsófia
Színház – Cseh Sára
Zene – Szalai Mariann
Spektrum (Képzőművészet) – Géczi Lajos, Kovács Attila
Munkatársak: Györei Attila Zsombor, Molnár Boglárka
Illusztráció: Bulla Liza, Hajdú Lilla Réka, Kovács Attila (Axorthum)
A Kaleidoszkóp irodalmi és művészeti folyóirat
Kiadó: Lágy Kornél
Székhely: 1055. Budapest, Szemere utca 8.
Kiadásért felelős személy: Lágy Kornél
Felelős szerkesztő: Forray Péter
Elérhetőségek: +36704050460, kaleidoszkop.folyoirat@gmail.com
ISSN: 3094-466X
Ha te is támogatnál minket, Patreon oldalunkon keresztül ezt megteheted!
Kaleidoszkóp 