Tartalom:
Naponta újabb és újabb művek fognak megjelenni a számból, ezeket pedig a tartalomjegyzék segítségével lehet részletesen nyomon követni. A folyamatos megjelenéssel nem csak izgalmasabbá, hanem dinamikusabbá is szeretnénk tenni az olvasói élményt.
Hajdú Lilla Réka verse
Varnyú Kristóf: És akkor beleharaptam… (novella)
Guszti Ágnes versei
Nyeste Norbert versei
Fekete Lili versei
Géczi Lajos verse
Babos Zonga Rebeka verse
Szabó Benedek: Narancsfényes délelőtt (novella)
Bandicz Bálint Barnabás: Akit megcsókolt a nap – 13. fejezet (regény folytatás)
Kosztolnyik Tamás verse
Cserni András: Egy csokoládé vándorútja (novella)
Papp A. Panka: Simon Márton: Hideg pizza (ajánló)
Géczi Lajos: Tollas Erik képzőművész kiállítása a pécsi Ancora Galériában (ajánló)
Géczi Lajos: Amerika ideális városairól: Erika Meitner kortárs költőnő szemszögéből (kötetajánló)
Zahuczki Dorottya: Girls talk arról, ami valóban fontos – Ladyfest a Gólyában (beszámoló)
Kovács Attila – Att Cowatch képei
Kasza Laura linóleummetszete
Géczi Lajos festményei
Kovács Attila – Axorthum tollrajzai
Kukucska Szabolcs versei
Rásó Attila versei
Kárpáti László: Sorsfordító találkozás (novella)
Prizma/Locker Dávid
Locker Dávid
Az empatikus barátok
az egyetemről közbelépnek
Mikor a harmadik barátunk szerelmével feküdtem le,
„közbelépést” szerveztetek.
Gondolom, ezt is az Így jártam anyátokból szedtétek,
mint a többi közepesen képzett fiatal értelmiségi.
„Ha így folytatod, előbb-utóbb magadra maradsz” –
mondta M., az empatikus bölcsészlány,
aki mindig szerette tudni,
ki mit csinál este nyolc után.
Ezután a képlet:
unicumok és monológok
„a tradicionális szexuális közmorál fenntarthatatlanságáról”.
Aztán a harmadikból negyedik lett,
és ti tényleg magamra hagytatok.
Közben befejeztük az egyetemet,
és nekem új barátaim lettek.
Ambiciózus, komoly fiatalok.
Velük nem üvöltözök dühös verseket az éjszakain.
Friss tanulmányokról folytatunk diskurzust,
és délutánonként hirdetéseket nézegetünk
háromszobás újlipótvárosi ingatlanokról.
Ha a múltra gondolok,
nincs bűntudatom.
Volt valamikor –
de higgyétek el,
bőven levezekeltem
péntek estéken
kettesben a plafonnal.
De néha elkap egy-két dolog.
Sörök, sátrak, erkélyek emlékei.
És akkor mégis haragudni kezdek magamra,
és rátok is.
Mert mi voltam akkor?
Megvadult falusi fiú,
aki Pestre jött bepótolni egy kamaszkort.
Aki azt hitte,
egy Költő ezért bármit megtehet.
És aki ettől volt a legboldogabb.
Ti tanítottátok meg,
hogy nekem sem jár
alanyi jogon a szeretet –
hiába a messziről jött vágyak,
hiába az irodalom.
És, látjátok, innen a harag bennem azóta is.
Mert a magányt ideig-óráig elviseli az ember.
A traumából is
legfeljebb identitást épít.
De azt, hogy felnőtté pofozták –
azt nem bocsájtja meg soha.
Megjelent: Élet és Irodalom: LXV. évfolyam, 5. szám, 2021. február 5.
Prizma/Kárpáti László
Kárpáti László
Sorsfordító találkozás
A Corvinnál szálltam le a villamosról. Igyekeznem kellett, mert csak tíz percem volt a kezdésig. A Nagy Ember már várt rám. Rám. No meg arra a sok másik szerkesztőkre, akik elvállalták, hogy bedolgoznak neki a műsordömpingjébe. Mert hát bőséges tartalomra volt szükség, kellett a táp az éhes tartalomfogyasztók népes hadának. Nem kicsit, nagyon.
Ahogyan iparkodtam felfelé a lépcsőn egy földönfekvő hajléktalan nőbe botlottam. Tekintetemet gondosan elfordítottam, mintha észre sem vettem volna. Mintha nem is lett volna ott. De miért? Talán a szégyentől, hogy ilyen nyomorult sorsot kell látnom? A látvány lett volna tényleg az oka?
Esetleg a szag, ami az olcsó szesztől, az utcán töltött évek alatt a történelmi korok poraként üledék gyanánt rakódott a szerencsétlen porhüvelyre? Esetleg az, hogy én is csupán egy voltam a sok közül, aki nem emelte rá tekintetét, nehogy tenni kelljen valamit? Nem tudom.
Azt viszont tudom, hogy ahogy elhaladtam mellette, meghallottam a hangját és a hangjában valami elemi erejűt. Két ősi magyar szó áradt belőle, mintha valami óriás kohó fújtatójából egyszerre kiáradt volna a kirohanó levegőáradat. Csak két szót ismételgetett rendületlenül, miközben kezében erőtlenül igyekezett megtartani a kis papír tálkáját, benne némi apróval.
“Éhes vagyok. Éhes vagyok. Éhes vagyok.” – hangzott elfúló hangján a kérés. Nem is kérés volt ez, több annál. Könyörgés.
Könyörgés, mint amilyent a kútba zuhant szerencsétlen gyermek kiabál kifelé, hogy mentsék meg. Könyörgés, mint a háború poklában lángtengerek nyelvétől megcsapkodott honvéd sóhajtása, amely istenéhez száll.
Én mégis ránéztem. Tekintetem egyetlen pillanatra megpihent a fáradt, erőtlen és elernyedt női testen és ahogy hallottam sírni, s e két szóval mindenkihez és mindenhez imádkozni, egyszer csak megpillantottam Őt. Az iszonyatot. A szörnyűséges rémet.
Egyszerre csak elkezdett közeledni felém minden oldalról, mígnem el nem lepett, akár egyetlen fekete áradat. Láttam magam előtt Auschwitz, Treblinka, Buchenwald és Dachau csontszárazra aszott szerencsétlen rabjait, hallottam zörgő csontjaik kongását, miközben könnyes szemmel mondogatták maguk elé: Éhes vagyok.
Láttam szemem előtt elúszni a holodomorban elpusztult családokat, amint az anyák és gyermekeik egyként zokognak fel a porból az égbe nyúló üres tálakkal: Éhes vagyok.
És láttam a névtelen és arc nélküli masszát is, amely tovahömpölygött a szerencsétlen magyar nő mellett, amint a Corvin metró megállójának lépcsőjén égre emelt tekintetével maga is élelemért könyörgött elcsukló hangján.
Szégyen kezdte el mardosni az oldalamat. Torkom elszorult, mintha egy ágyúgolyót hagytak volna benne. Úgy éreztem magam, mintha én is e nő hóhérjai közül egy lettem volna.
Éreztem, hogy tennem kell érte valamit. Kezem a bal zsebem felé indult, tárcámat akartam elővenni. Ahogy egy pillanatra felemeltem csuklómat, az órám képe feléledt. Már csak 5 perc volt kezdésig!
Felvágtattam a lépcsőn és rohantam, hogy még időben odaérjek a Nagyúrral való találkozóra. A nő sírását messzire fújta a szél a hátam mögött.
Lesújtva éreztem magamat. A Nagyúr nem jött el. Valójában nem is tartózkodott itthon, mert ázsiai tanulmányútra ment. Hiábavalónak éreztem a feljövetelemet. Leforrázva léptem ki a kávézóból. Nem néztem senkire és semmire, csak elindultam hazafelé. Ahogy ismét a lépcsőhöz értem, láttam hogy már üresen fogad. Eszembe jutott a délelőtt látott hajléktalan nő. Kérdezgetni kezdtem hogy mi történhetett vele.
– Kicsoda? Nem is láttam itt senkit. – mondta az egyik sietve.
– Bocs, nem érek rá. Dolgom van. – felelte futtában egy másik.
– Nem érdekel. – felelte amaz, telefonjába mélyedve.
Végül egy másik hajléktalantól tudtam meg, hogy mentőt hívtak hozzá, mert délutánra összeesett a lépcső kövén, miután órákon keresztül sírt és könyörgött ételért. Majd egyszer csak nem mozdult többet. A mentőorvos már csak a halál időpontját állapította meg. 45 éves volt, s az ő Ura megjelent neki, nem hagyva hátra az övéit.
Kárpáti László eredeti végzettsége szerint angoltanár. Öt éven keresztül tanított, majd 2018-ban egy huszárvágással átkerült a gyermekvédelembe. A doktori képzése alatt megfertőzte az írás szeretete, így ekkortól kezdve igyekezett folyamatosan alkotni. A korábbi írásaihoz képest éles váltás volt, amikor nagyjából három éve elkezdett újból verseket, majd életében először, novellákat írni. első sikeresen megjelenő novellája, a Háborús veszteség is, amely a Szó-Kincs 2024-es antológiában láthatott napvilágot.
Epicentrum // Egy csokoládé vándorútja
Cserni András
Egy csokoládé vándorútja
Amikor hosszas készülést követően végre a Szerencsi Csokoládé Mintabolt kirakatába került, a doboz bonbonnak fogalma sem volt, hány meg hány fordulatot vesz még élete.
Szép csokoládé volt, igazi ajándéknak való: piros doboz arany szalaggal átkötve, rajta elegáns betűkkel ez állt: Sok szeretettel! A díszes csomagolás pedig kézzel készített, étbevonású trüffelgolyókat rejtett, közepükben egy-egy szem egészmogyoróval. Tökéletes választás jóformán bármilyen alkalomra.
A csokoládé kíváncsian várta, mikor és ki veszi meg, s milyen szándékkal. Vajon születésnapi ajándék lesz? Vagy egy szerelmespár évfordulójára szánják? Tán anyák napjára? Bármelyik lehetőség örömmel töltötte volna el. Nem akart mást, csak boldogságot okozni valakinek.
Még aznap beállított egy idős asszony és rábökött a bonbonra. Szatyorba tették, a néni hazavitte és a szekrénybe rejtette.
Másnap gyerekzsivaj töltötte meg a házat. Az öreganyó két unokája jött látogatóba. A kisebbnek gumicukrot adott, a nagyobbnak pedig a csokoládét. A bonbon csak úgy sziporkázott. Méltó helyre került, elérte célját. Ez a szép arcú kamaszfiú biztos jóízűen falatozza majd meg, miközben éjszakába nyúlóan dolgozatra tanul vagy valami filmet néz.
Telt, múlt az idő, de a fiú nem bontotta fel a csokoládét. Ott állt egymagában a szekrény mélyén, érintetlenül. Bíztatta magát, hogy kis gazdája különleges alkalomra vár, nem feledkezett el róla, de a bánat időnként így is magával ragadta. Ilyenkor könnyeket hullatott volna, de nem tudott.
Egyik nap a fiú feltépte a szekrényajtót, s megkönnyebbült sóhaj kíséretében felmarkolta a dobozt. A csokoládé reménykedni kezdett. Talán most jött el a nagy nap?
Ám a fiú nem bontotta fel. Ajándékszatyorba csomagolta és magával vitte az iskolába. Ott egy lánynak adta át, Valentin-napi ajándék gyanánt. A lány kedves mosollyal megköszönte, s egy futó csókot is adott hercegének. A csokoládé hirtelen jött szomorúságát, mely abból fakadt, hogy továbbadták, gyorsan felváltotta az öröm. Végül is csodás célt szolgál. Unokának szánt nyalánkságból szerelmes ajándék lett. Szép út.
Újabb szekrény nyelte el hetekre, hónapokra – nem tudta. Egyedül volt a sötétben, nem nyitotta rá az ajtót senki. A lány elfelejtette, hogy létezik, nem bontotta föl. S ez mélyen elszomorította a csokoládét. Hát neki se kellek? – gondolta. Ha elfogadott ajándéknak, miért nem bont fel, kóstol meg? Miért nem vesz rólam tudomást?
Egyik nap végül kinyílt a szekrény, s a lány kivette. A remény főnixként éledt újjá benne, de csak rövid ideig. Gazdája ugyanis továbbajándékozta. Anyja kapta meg születésnapjára.
A csokoládé próbálta keresni a szépet új helyzetében, de bántotta a tudat, hogy másodszor adták tovább, másodszor nem volt elég jó. Ráadásul az anyuka se bontotta fel. A spájz felső polcára tette, s talán el is felejtette, hogy létezik.
Teltek a hetek, hónapok, és ugyanaz ismétlődött újra meg újra: az anyuka lekapta a polcról, szatyorba tette és egy barátjának adta, majd az a fiának, aki egy osztálytársának, s így tovább. A csokoládé egyre kevesebb érdeklődéssel figyelte az eseményeket. A doboz behorpadt, a felirat megkopott, a szalag felfeslett, a bonbonok állaga és íze egyre romlott. Többé nem az a szép, kívánatos praliné volt, ami kezdetben, hanem megviselt, öregedő, értékét vesztett selejt.
Utolsó gazdája egy fiatalember volt. Névnapjára kapta a csokoládét, s nagy lelkesen másnap felbontotta. De nem volt ebben öröme sem neki, sem az édességnek. Egyet evett meg a bonbonokból, s elfintorodott. Gyanakodva nézte a szavatosságát. Horkantott, mikor látta, egy éve lejárt. Morgolódva hajította a szemetesbe.
A többi hulladékkal együtt gyűjtötték össze a csokoládét. Nem érdekelte már, mi van vele, mit hoz a holnap. Csak nézett maga elé csendesen, míg lassan a szeméttelepre értek.
Végleg diadalmaskodott fölötte a letargia, a kudarcélmény. Nem akart sokat, egy célja volt, de elbukott. Pedig nem akart mást, csak boldogságot okozni valakinek. Azt hiszem, az emberek nem szeretik, ha kedvesek velük – gondolta, mielőtt a hulladékzúzó apró cafatokra tépte.
Cserni András a PPKE-JÁK lassan 21 éves joghallgatója. Regénysorozatának első része (A farkasfalka) 2022 júliusában jelent meg. Azóta több önálló kötetet tudhat magának, rendszeresen indul pályázatokon és a Kalidoszkóppal együtt három folyóirat csapatának a tagja.
Spektrum // Catharsis
Géczi Lajos
Catharsis
Catharsis
/ Festmény 220×160 cm, akrill, vászon (2024) /
“csodálkozom azon
mennyi elfojtott lélegzetvétel vehető észre
ezen a képen.
az emberi izomszövet dramaturgiája. “
Géczi Lajos Kaposváron tanult a Zichy Mihály Iparművészeti Szakgimnáziumban, ahol OKJ Dekoratőr szakon végzett, majd a Pécsi Tudományegyetem Művészeti Karán szerezte a Festőművész mesterdiplomát. A diploma megszerzésével jelentkezett Képzőművész-tanári szakra szintúgy a Művészeti Karon.
Novum // Girls talk arról, ami valóban fontos – Ladyfest a Gólyában
Zahuczki Dorottya
Girls talk arról, ami valóban fontos – Ladyfest a Gólyában
Női terek teremtése volt a Gólyában megrendezett Ladyfest egyik célja. Több izgalmas irodalmi kerekasztal beszélgetést is szerveztek, olyan témák köré, melyek több figyelmet érdemelnének az irodalom közegén belül és kívül is.
Vasárnap délután elsőként az irodalom és a kapitalizmus viszonyáról esett szó. Az ösztöndíj-rendszer elégtelenségénél sokkal aggasztóbb az a tendencia, melyre Mán-Várhegyi Réka világított rá: ő úgy éli meg, hogy az irodalmi közeg egyre inkább elveszíti szocializációs tereit – pl a JAK megszűnése –, és ezért egyre kevésbé tud megtartó közösségi hálóként működni. Ráadásul a folyóiratokat is sorra véreztetik ki. Bár valóban egy szűk rétegműfaj a szépirodalom, és nincs sok esély arra, hogy tízezreket érdekeljenek az írásaink, mégis, úgy érzem, a közeg igenis él és küzd, és amíg ez így marad, lesz értelme írnunk – legalább egymásnak.
A következő beszélgetésben a visszaélések kerültek a középpontba. A hierarchikus berendezkedés implikálja a határsértéseket, de ez minden esetben a magasabb pozícióban lévő személy felelőssége. A prevencióról kialakult egy kisebb vita is, mert nem a (potenciális) elkövetők lelkivilágát kell megértenünk, hanem az áldozatokat kell láthatóvá tennünk, a történeteikből tanulnunk. A beszélgetéshez jómagam is hozzászóltam. Nagyon fontosnak tartom, hogy empátiával forduljunk mindenki felé. Nincsenek univerzális válaszok arra, hogy a visszaélés áldozatának pontosan mit kellene tennie miután felismerte a helyzetét. Hiszen ahányan vagyunk, annyiféleképpen éljük meg ezeket a szituációkat, és annyiféle különböző megoldás kínálkozik. A kulcs az, hogy legyen valaki, akinek az áldozat megnyílhat, valaki, akiben teljesen megbízik. Ezért elengedhetetlen a támogató női terek létrehozása, sokaknak adhat egy ilyen közösség erőt, bátorságot ahhoz, hogy kibeszéljék traumáikat.
A harmadik kerekasztal az öndefiniálásról szólt. Abban mindenki egyetértett, hogy az irodalom egy szakma, hivatás, de egy fiatal szerzőnek nem könnyű eljutnia arra a pontra, hogy íróként, költőként hivatkozzon saját magára. A terápiás írás és a szépirodalom közötti határvonal is szóba került, a naplóírástól a személyes történetek regénnyé formálásáig. A kritika sokszor elmarasztalóan nyilatkozik meg a traumairodalomról – túlbeszéltnek, elcsépeltnek bélyegezve az ilyen jellegű műveket. Pedig épp a traumákról nem lehet eleget beszélni…
A Ladyfest remek lehetőség volt arra, hogy diskurzusok induljanak érzékeny és fontos témákról – és csak remélni tudom, hogy ez a sok nyitott és értő hang továbbra is aktívan felszínen fogja tartani ezeket a gondolatokat.
Epicentrum // Akit megcsókolt a nap 13. fejezet
Bandicz Bálint Barnabás
Akit megcsókolt a nap – 13. fejezet:
Eszmecsere
Szerdán, este hétkor kezdtünk gyülekezni a Széchenyi téren. Tudtam, hogy maga az előadás nyolckor kezdődik. Igazából nem is az előadás a jó szó rá. Az emberek közben majd jönnek, mennek és iszogatnak, vagy kijárnak rágyújtani. Bár ettől még lehet előadás. Mindegy. Velem együtt összesen nyolcan voltunk, Lalit leszámítva a csapatban. Ő persze már ott volt a Nappaliban és gondolom hevesen gyakorolta a szövegét a WC-ben. A tükör előtt, nyilván. Hát nem szívmelengető, hogy már megvannak a magunk kis közös, belsős viccei? Egyébként nem. Inkább kínos. Bár nagy a valószínűsége, hogy végig csak magamban beszéltem, úgyhogy tök mindegy. Eddig nem olvasta el a Gyöngytyúk amit írtam… Megkértem rá és ő biztosított róla, hogy nem teszi. Hittem neki. Remélem így is marad. Azért csak meghagyom a megszólítást továbbra is. Az sem teljesen egészségtelen ha magammal beszélgetek – az önismeret elsajátításának legjobb módja, végül is.
Maga Lali mondta, hogy nem tud a kezdés előtt összefutni velünk. Valaki a csapatból létrehozott egy messenger csoportot, ahol mind a kilencen benne vagyunk és az infókat beszéltük meg. Első sorban azt, hogy mikor találkozunk. Azután valaki bedobta, hogy készüljünk ajándékkal a művész úrnak. Ezt nem értettem. Mégis milyen alkalomból? Azért mert slamel? Persze mindenki hevesen egyetértett. Mikor a pénzt dobták össze, engem is kérdőre vontak mert egész addig nem szóltam bele a csevejbe. Mondtam, hogy én passzolok. Emberfeletti erőfeszítésembe került, hogy ilyen udvarias választ adjak, mégsem voltak vele elégedettek. Persze nem próbáltak a lelkemre beszélni. Isten ments, hogy kiálljanak a saját álláspontjuk mellett. Bort vettek egyébként. Édes vörösbort. Naná. Semmi fantáziájuk nincs. És egyébként sem vacsorázni megyünk… mindegy, már meg sem lepődöm.
Úgy döntöttem odamegyek hétre, vagy még előbb egy kicsivel. Tudtam, hogy így végig a többiekkel kell maradnom az előadásig. Akkor talán arrébb sunnyoghatok észrevétlen, hogy magamban nézzem végig. Egyébként ez is nagy dilemma volt. Tudtam, hogy Lali az elején lesz… és végülis miatta jöttem, bármilyen furcsa is ilyesmit mondani. De ha túl gyorsan lépek le, világos, hogy csak egy gesztust tettem a többiek felé. Elhatároztam, hogy kiteszek magamért. Megpróbálok… mit tudom én. Alkalmazkodni a helyzethez. Részt venni a beszélgetésekben. Isten ments, hogy ez a társaság befogadjon maga közé. Legfeljebb ideiglenesen, erre az estére. Tényleg nem igénylem. De ha már egyszer ott vagyok, megpróbálom nem elrontani a többiek estéjét. Akárcsak kosáron… reméltem, hogy itt több sikerem lesz. És végül is… ahogy vesszük. De nem kell úgy előreszaladni.
Vegyesen voltunk fiúk és lányok. Az arányokra már nem emlékszem. Őszintén szólva az egész “beszélgetésre” is épphogy. Nyilván semmilyen érdekes téma nem merült fel. Valaki mondott valami sztorit a napjáról, egy másik meg rákontrázott. Nem volt vicces vagy izgalmas. Igyekeztem hozzátenni valamit. Tulajdonképpen sikerült is megmentenem a beszélgetést. Filmekről kezdtem dumálni. Erre mindenki fellelkesült és becsatlakozott. Azazhogy elkezdtek saját beszélgetést folytatni, amiből persze kihagytak. Bár ha akartam volna se tudtam volna csatlakozni. Bergman “Úrvacsora” c. filmjéről beszéltem, amit nemrég láttam. Aztán ők átvették az irányítást és onnantól valami mainstream sorozatról volt szó. Nem láttam. De vannak elképzeléseim, mert az volt az érzésem, hogy nagyot csökkent a kifejtések színvonala onnantól, hogy nem tőlem jöttek. Ezt nem nagyképűségből mondom. Csak gyanítom, hogy nemesebb alapanyagból dolgoztam.
Végül is valahogy sikerült ellötyögnünk közel egy órát, így nyolcan. Lézengtünk a téren, persze beugrottunk a Nappaliba is pár körre, amit felváltva fizettünk. Az egyiket én. Sejtem mire vagytok kíváncsiak. Az eddigi beszámolóm alapján úgy tűnhet nem bővelkedem túlzottan szociális élményekben… és ez igaz is. A társasági életem a lófasszal egyenértékű. Ezért talán felmerülhet bennetek a kérdés, mennyire fogadták jól a többiek a jelenlétemet. Nos, nem tudok semmi nagy dologról beszámolni. Furcsállták, hogyne. Ez érezhető volt. De szerintem túlságosan is lekötötte őket, hogy egymásnak megfeleljenek. Ez egyébként elég szórakoztató látvány, mikor két sótlan egymásnak imponál. Merthogy egyiknek sincs valódi személyisége. Mintha egymáshoz dörzsölnél két üres A4-es lapot. Vagy mintha két újszülött folytatna átélt vitát a kvantummechanika témakörében. Nem nagyon történt semmi, csak ezt akartam mondani. Fejben leginkább a Béke parkban süttettem magam – de azért igyekeztem megfelelni a saját magammal szemben felállított elvárásaimnak. Bele-beleszólogattam a csevejbe. Néha még vicceltem is. Mintha egyszer az egyik srác majdnem elmosolyodott volna, már csak egy kevés kellett hozzá… de mégsem. Hát ennyi. De nem is ez a lényeg.
Végül, nagy nehezen elérkezett az előadás kezdete. Természetesen nem voltak ülőhelyek, ahogy arra számítottam is. Nagy volt a jövés-menés. A többiek persze hüledeztek nagyokat. Lerítt, hogy életükben először látnak ilyesmit. De csak csendben elégedetlenkedtek, csak egymás fülébe súgták a szitkokat a helyről. Mulattatott ez is. Ittam pár sört mire Lali jött. Elég gyorsan tudom inni a söröket és úgy éreztem kezd is kicsit a fejembe szállni. De csak egy kicsit, nem volt gáz. Öt, vagy hat fellépő volt a mi kis üdvöskénk előtt ha jól emlékszem. Persze egyik rosszabb volt mint a másik. És rettentően kínos is volt a legtöbb produkció. Csak, hogy értsétek: az egyik srác például közel hét percen keresztül mondta a magáét. A slam poetry lényege a kreativitás, a nyelvi játékok, és, hogy összességében inkább kapsz egy színi élményt, mint “csak” versmondást. Ő a legtöbb feltételnek nem igazán tudott megfelelni. Rímeket csak elvétve hallottam és azok is rettentőek voltak. Mégsem nevezném szabad versnek az előadott szöveget, mert érződött, hogy próbálkozik. Csak épp nem túl nagy sikerrel. A téma a születés volt. Jaj, bocsánat, lelőttem a poént. Utalgatott rá finoman, hogy egy születést ír le, apró mozdulatok az anyaméhben. Az utolsó sor valami ilyesmi volt: “…és érzed, hogy megszülettél.” Szerintem úgy tervezte, hogy ezzel a fordulattal sokkolja a közönséget, mikor végre megértik mire fel az a sok csuszamlós és véget nem érő metafora, meg az erőltetett képi világ. Maga az ötlet bár rendkívül közhelyes, azért nem is egészen értéktelen. A gond az, hogy körülbelül a tizedik másodpercnél teljesen egyértelművé vált, hogy a születésről beszél. Nem tudom szó szerint idézni… De a kép amit lefestett egy börtönről szólt, aminek ruganyos, hajlítható anyagból vannak a falai. A lírai én szabadulni próbál, de minél jobban erőlködik, a szoba annál jobban ráfeszül, majd az utolsó vészterhes pillanatban mégis kiveti magából. Így leírva (bár ez is eléggé közhelyes) nem is hangzik annyira rosszul. De ez már inkább az én érdemem. Az ő verziója kínrímekkel volt tele és végig ordított, meg kapálózott. Itt hívnám fel a figyelmet arra, hogy ha a gesztusaiddal feszültséget akarsz kifejezni, az még nem jelenti, hogy nagyívű mozdulatokkal kell élned. Nem kell feltétlenül ordítani és csapkodni. Ez inkább nevetséges mint szorongató. De ki vagyok én, hogy ezt eldöntsem, nem igaz? Ízlések és pofonok. Mint utóbb kiderült, inkább pofonok, mert legnagyobb meglepetésemre a közönség tényleg egy emberként horkant fel a zárómondat hallatán. A számukra tényleg csattanós volt a lezárás! Tényleg nem számítottak rá. Kicsit olyan érzésem volt mint anno a nyílt napon, mikor Zacsi előrántotta az óvszert a zsebéből… Csak a kezemet figyeljék! Ezt csak a rossz trükkmesternek kell elmondani. A jó előadó anélkül is képes megtéveszteni a hallgatóságát, hogy könyörög a figyelmükért. És persze itt is nagy volt az ováció. Nem mondom, hogy vastapsot kapott a srác, de lelkes volt a közönség, az biztos. Mondjuk ő maga úgy viselkedett, mintha vastapsot kapott volna. Háromszor is meghajolt. Háromszor! Egyre erősebb lett a Dejá vu érzésem. Ez egy az egyben ugyanaz, mint ami a nyílt napon történt, cirka másfél évvel ezelőtt. Biztos itt is rohamom lett volna, ha nem iszogatok közben végig lelkesen. Egyébként épp az egész hónapra kapott zsebpénzem basztam el és tisztában is voltam vele. De valamit valamiért. Úgy tűnik tényleg az alkohol a megoldás minden problémára. Azért remélem, ezt nem fogjátok idézni tőlem.
Hosszan részletezhetném a többi produkciót is és talán szórakoztató is lenne (a számomra biztosan), de akkor sosem érnénk a végére. Végül is megjelent Lali a színpadon. Izgult, és ez látszott is rajta. Legjobb tudásom szerint életében először lépett fel bármilyen közönség előtt, bármilyen produkcióval, mégis értetlenül álltam a dolog előtt. Akár szimpatizálok vele, akár nem, az tény, hogy az előadóművészet a vérében van. Hogy általában mit ad elő, az már más kérdés. De a színpadra született, ez nyilvánvaló. Talán épp ezért volt olyan izgatott. Mert a többi szerencsétlennel ellentétben ő tisztában volt azzal, hogy mennyire nehéz dologra vállalkozik. Előadni nem könnyű. És a saját agyszüleményünket előadni, legyen az bármi, még sokkal, de sokkal nehezebb. Pláne a nagyközönség, és nem a barátaink előtt. Ha jól belegondolok, most vagyok életemben először megértő Lalival szemben. Hm. Nem mintha lenne bármi jelentősége. Élek a gyanúperrel, hogy nem engem készült lenyűgözni.
Végül is nekiállt. Összvissz három perc lehetett a teljes produkció. Nagyjából az első perc után levetkőzte a gátlásait. Ebben talán segített, hogy az egyik sótlan bekiabált a legelején, mikor Lali megjelent a színpadon, hogy hajrá. Nem bírtam visszatartani a nevetést, de addigra már kicsit távolabb álltam mint a többiek, úgyhogy nem vették észre. Közvetlenül a pult mellett álltam, hogy közel legyek az utánpótláshoz. Miután kinevettem magam, már kértem is a következő sört. Fél literesek voltak, nem játéksörök. És én az ötödiknél jártam. Ezt hívjuk úgy, hogy vihar előtti csend.
Muszáj volt nevetnem, legalább ti értsétek meg! Ez a hülye, akárki is volt a csapatból, életében nem volt még ilyen helyen. Még nem ismeri az “értő közönség” fogalmát. Azt hiszi valami focimeccsen van. Szerintem Lalinak se tetszett de azért könnyed mosollyal nyugtázta a dolgot.
Jól adta elő a szöveget. Tartalmilag nem volt nagy szám, de legalább nem volt kínos. Voltak benne erőltetett képek, persze és összességében nem is nagyon szólt semmiről. Mármint, elnézést, akarom mondani, mély, átélt, szürrealista szöveg volt. Minden megmenthető azzal a jelzővel, hogy szürrealista. Még véletlenül sem tartalmatlan! Csak nem értjük a szimbólumokat. De egyébként meg csak húzom az agyatokat. A szürrealizmus egy érvényes és szerethető műfaj, de Lali szövege tényleg nem szólt semmiről. Mindez viszont nem volt zavaró, sem pedig kínos, mert jól lett megírva. A szerkezete kreatív és kellemesen játékos volt. Voltak érdekes szóképek is benne. Tehát összességében inkább nyújtott esztétikai élményt, mint tartalmit. De, hogy igazságos legyek, hozzá kell tennem, hogy ezzel messze lekörözte az előtte szólókat, akik az égvilágon semmilyen élményt nem nyújtottak. Szóval ügyes volt, igen. Látjátok? Nem vagyok én rosszindulatú. Igazságos is tudok lenni. Mivel messze túlteljesítette a korábbi produkciókat, ő már tényleg vastapsot kapott és fülig elpirult közben. Ha nem ismerném, egészen megkedveltem volna abban a pár pillanatban amíg esetlenül hajlongott az ováció alatt, mielőtt lejött a színpadról, boldogan és vigyorogva. Ez is egyfajta fény, nem? Hódítsd meg a világot! Ezekben a pillanatokban te és mindenki más is aki téged néz, szinte elhinné, hogy lehetséges. Mire végzett, az új sörömből már csak a fele volt meg, és egy pár perc alatt azt is legurítottam. Aztán kikértem a következőt.
Nem mondom, hogy jól éreztem magam… közömbösre ittam magam. Ha még emlékeztek, kifejtettem, hogy ez az az állapot amiben sosincs részem. Az egyszeri ember érdektelensége. Mondjuk úgy, hogy élveztem, hogy nem érzek semmit. Ez így érthető? Nem biztos. De ennél jobban nem tudom leírni.
Egy két produkció elteltével Lali odahozta hozzám a többieket, hogy egy helyen legyünk. Kedves gesztus volt. Láttam rajta, hogy igyekszik és azt, hogy ez kellemetlen a számára. Ami érthető is. Ez az ő estéje, végső soron. De nekem is megvannak a magam korlátai. És ez szintén érthető. A sótlanok persze azonnal el akarták lepni dicséretekkel és magasztalással, de ő csendre intette őket, amit méltányoltam. Még zajlott az előadás, és ő figyelni akarta. Végig akarta nézni. És én is. Addig is zavartalanul iszogathattam.
Mint mindig, most is volt néhány egészen rendkívüli fellépő, akik csodalátos slameket adtak elő. Szám szerint, ha jól emlékszem, három vagy négy lehetett. A fenébe is! Ha tudtam volna akkor, hogy a jövő héten elkezdem ezt az egész történetet leírni, talán fölveszem az előadásukat, hogy itt szóról szóra idézhessem. Feldobná az én silány munkámat, ez egészen biztos. De az is igaz, hogy nem sok köze lenne a beszámolómhoz, úgyhogy jól van ez így, végső soron. Mikor az egész előadásnak vége lett és az utolsó fellépő is lejött a színpadról, elvonultunk a Nappali egy másik sarkába, ahol végre leülhettünk egy asztal köré. Addigra kicsit már engem is zavart, hogy kénytelen voltam az egészet végigállni. Cirka egy órán át tartott az egész program a fellépőkkel. Azt látnotok kellett volna, milyen zavar ült ki a sótlanok arcára minden egyes szereplő távozása és a következő érkezése között. Legszívesebben menekültek volna. De persze nem tehették. Azazhogy ők azt hitték nem tehetik. A vívódásuk borzasztóan mulatságos volt. És ahogy minden félperces csend alatt észrevétlenül sugdolózni kezdtek vagy épp Lalit faggatni arról vége van, vagy még folytatódik… Komédiás arany. És a fájdalom, az eposzi fájdalom az arcukon! Állniuk kellett egy órát. Vannak még komoly sorstragédiák.
Mire leültünk, már nem sok pénzem maradt és egy kicsit el is voltam ázva. Viszonylag sok sört tudok meginni… legalábbis ahhoz képest amit a korombelieknél látok, akik kettőtől fejre állnak, mint abban a régi Alvin dalban. Ha jól emlékszem végülis hetet vagy nyolcat ittam… és egész jó kedvem lett. Na meg egy kicsit érzékeny is lettem tőle, mint utóbb kiderült. A dolog érdekessége, hogy mindenki más akkor kezdett el inni mikor én abbahagytam. Azazhogy megpróbáltam abbahagyni, mert mikor előkerült a bor, Lali gesztusértékűleg engem kínált meg először. Nem igazán értettem mire fel ez a fene nagy udvariasság, pláne, hogy mikor mindenki biztosította arról, hogy közösen dobtuk össze neki ezt a kis apróságot, én azonnal közbevágtam azzal, hogy engem kivéve. Nem a tisztesség vezérelt… bár tény, hogy ez a dolgok rendje. Inkább csak kínosnak éreztem az egészet és ki akartam maradni belőle. Mégis engem kínált először. Én pedig elfogadtam. Egyébként eléggé proli dolog boltban vett bort inni egy szórakozóhelyen, de rendeltünk mellé helyben is ezt azt, úgyhogy tiszta a lelkiismeretem.
Óvatosan, de azért iszogattam. Sörre bort, ugyebár általában jobb nem erőltetni. Elképesztően gyorsan berúgtak az asztal körül ülők. Lali is. Csillogtak a szemei. Talán még jobban készen volt mint én, mert én még úgy ahogy, egyben voltam. A lényeg, amire ki akarok lyukadni, hogy nagyjából fél órán keresztül csak a Lali teljesítményéről szólt a beszélgetés. Egy ponton én is megdicsértem de én voltam az egyetlen aki negatív kritikával is élt. A tartalmat illetőleg. Mindenki megbotránkozott. Lali csendre intette őket és átszellemülten hallgatott. Úgy tűnt tényleg odafigyel, már amennyire képes volt rá az adott helyzetben. És igen, talán nektek is feltűnt az eddig elmondottak alapján, hogy aznap este sokadjára tűnhetett úgy a körülöttünk lévőknek, mintha valamiféle különleges, titkos barátság lenne közöttünk. Pedig nem. Én nem erőltettem meg magam. És azt hiszem a kedveskedő gesztusai annak a felismerésnek tudhatóak be, hogy én így viselkedek ha épp nem basztat senki. Nem vagyok egy nagy partyarc de nem is egészen reménytelen. Talán rácsodálkozott, hogy igazából egészen normális vagyok, ha épp senki nem próbál megalázni. De ez az egész történet nem erről szól, vagy csak részben erről. A lényeg még hátravan.
Miután lefutottuk a kellő tiszteletköröket, egészen érdekes beszélgetés vette kezdetét. Ez volt az első az este folyamán, ami tényleg felkeltette a figyelmemet. A művészet megtartó erejéről szólt. Legalábbis kezdetben. Lali dobta fel és ő is kezdte kifejteni. Figyelmesen hallgattam. És persze a többiek is, és lelkesen bólogattak valahányszor a művész úr kijelentő mondatban fogalmazott meg valamit. De ez nem volt meglepő. Elfogyott az üzemanyag. Megpróbálom nagyjából felidézni, hogy zajlott ez a beszélgetés, nagyrészt köztem és Lali között.
– …értitek, ugye? Ez a slamnek a szépsége, hogy annyira… szabad! És kreatív. Tulajdonképpen ez lenne a művészet rendeltetése, nem? Nem gondoljátok? Hogy te is… szabadabb legyél! Hogy te is… kiszabadulhass a mindennapok körforgásából! Az, hogy megértsük egymást és a világot és…
– Magvas gondolatok. – Muszáj volt hozzászólnom.
– Nem értesz egyet? – Kérdezte némi sértettséggel a hangjában.
– Hát… van igazság abban amit mondasz. – Elismerően bólintott és már épp folytatta volna, mikor a szavába vágtam. – De azért naivnak is hat.
Ezen a ponton persze mindenki nagy szemeket meresztett rám, a legtöbbjük sértett önérzettel vegyes undorral fordult felém, akkor este, és különösen mióta leültünk, nem először. Gondolom zavarta őket, hogy nem tudnak részt venni a beszélgetésben a maguk módján. Az, hogy Lali szavain csünghettek, számukra elemi fontossággal bírt. Az enyémeken nem tudtak, mert nem voltam egy közülük. Így minden alkalmat mikor megszólaltam, személyes inzultusnak tekintettek. Mintha kimaradtak volna valamiből. És ez tulajdonképpen így is van, mert bárhogy is erőlködtek, nem tudtak becsatlakozni. Nem volt mondanivalójuk. Semmi nem jött belőlük, a kongó ürességet leszámítva.
– Fejtsd ki, kérlek. – Mondta Lali és újabb kört töltött a borból nekem és magának, majd egyenesen a szemembe nézett. Kihívást láttam rajta, nem pedig őszinte érdeklődést és ez felbosszantott. Utálom a kihívásokat. Nem akarok versenyezni.
– Megkísérlem. A slamedre és az iménti hamvába holt kifejtésedre is jellemző, hogy szeretsz nagy szavakat használni. Olyanokat mint “szabadság” és “a művészet rendeltetése”. Miből gondolod, hogy a művészetnek van rendeltetése? Abból, hogy írtál egy slamet? Nem gondolod, hogy korán van még ahhoz, hogy nagy szavakat használj? És egyáltalán – mit értesz szabadság alatt? Gondolod, hogy a legkiválóbb művészek szabadnak érezték magukat? Nem épp a gyötrelmük az, ami a katarzist okozza? A befogadó fél… a szenvedésen keresztül képes azonosulni. A szenvedés emeli ki a művészt a középszerből… Viszont ennek a szenvedésnek nincs rendeltetése. Az ember senkinek nem tartozik fájdalommal. Senkinek. Az égvilágon senkinek. A művészet a gyötrelem mellékterméke. Ettől persze még lehet csodálatos, de a szabadság amit te átélni vélsz az alkotó gyötrelmén keresztül – az csak illúzió, nem? Annyi minden gúzsba köt… Minden sornak van eleje és vége. Így tehát az életnek is. Az élet csupán a halál előszobája. Semmi magasztos nincs a szabadságban. Csak érzéki csalódás, délibáb. Semmi több.
– Amit mondasz nyomasztó… és logikátlan. – Felelte némi gondolkodás után.
– Az igazat mondd, ne csak a valódit! – Így válaszoltam. Türelmetlenül legyintett.
– Nem ér a magyar irodalom legtündöklőbb, legnagyszerűbb alakjával példálózni. Ezt a kártyát nem lehet ütni semmivel. És József Attila szélsőség volt, minden szempontból. De a művészet ott van mindenkiben, nem csak a legkiválóbbakban! A felszínre kell hozni és ez nehéz feladat… De az életnek szépnek és nemesnek kell lennie! Az az élet, amit te lefestesz szürke és nyomasztó. Valójában ha van is gyötrelem, az más, ha művészet születik belőle. Nem mindennapi értelemben vett szenvedés. A művészet a kiút a fájdalomból! És ha a kiút megteremtéséhez is fájdalom kell, akkor az… szent gyötrelem! – Mindenki hevesen bólogatott. Kezdtem dühös lenni.
– A gyötrelem az gyötrelem. Nincsenek különböző fajtái. Tudod ki mondja azt, hogy az önfeláldozás nemes és hasznos dolog? Az, akiért az áldozatot hozták. Amiről beszélsz, a győztesek erkölcse. József Attila eklatáns példája ennek. És még sokan mások… De igazad van, ez elvi kérdés. Az a te bajod, hogy az egyes érzéseket, benyomásokat, felosztod úgy, mint “jó” érzések és “rossz” érzések. Miért is ne lehetne a fájdalom szép dolog? A művészet halott test, amiben gyönyörködünk, az a nemes rothadás.
– Ugyan már! – mondta és színpadiasan az asztalra csapott. – Őrültségeket beszélsz! Ami szép, az jó és ami jó, az szép! Mondj egy ellenpéldát! Na rajta! Csak egyet mondj!
– Én. Én magam vagyok az ellenpélda.
Lali egészen eddig hevesen gesztikulált és előredőlt ültében. Most leengedte a kezeit az asztalra. Aztán hátradőlt, és kifejezéstelen arccal bámult rám. A többiek rosszalló tekintettel vizslattak továbbra is. Így telt el néhány másodperc, mire Lali ismért előredőlt, megengedett magának egy félszeg, bíztatónak szánt nevetést, és újratöltött kettőnknek.
– Nem értem. – Tisztán és érthetően mondta. Nem motyogott vagy ilyesmi. Tényleg nem értette. Ezzel borzasztóan feldühített. Nem is tudom mire számítottam. Előredőltem, és heves hanglejtéssel kezdtem magyarázni, ő pedig meglepett arccal bámult, nagy szemeket meresztve rám.
– Akkor elmagyarázom. Az igazság, a kellemetlen igazság, az, hogy nincs olyan dolog, hogy szabadság. Én magam vagyok rá a bizonyíték. Tudom, hogy továbbra sem érted, de nem is várom el ezen a ponton. Kevés vagy te ahhoz. Az én teljes lényem, az egész milyenségem és az egész életem a bizonyíték erre! Te és a hozzád hasonlók minden lélegzetetekkel gúnyt űztök a magamfajtákból! Méghogy szabadság! Mintha bármi is jobb lenne a jövőben! Semmi nem lesz jobb. Te sem leszel jobb. Egy az egymillióhoz az esélye, hogy valaha olyan produktummal állsz elő ami feljogosítana arra, hogy érdemben beszélj a művészetről. Fogalmad sincs a szenvedésről, mert minden amit átélsz, legfeljebb relatív fájdalommal járhat. Ezek a birkák azt is imádnák, ha az asztalra szarnál itt helyben! Nem kell erőlködnöd. Gyenge vagy, de ez a gyengeség tesz büszkévé és érdemessé mások szemében. A művészet agónia, az élet szenvedés. Semmi nem lesz jobb, soha semmi, semmilyen körülmények között… a magamfajták számára legalábbis!
– Kik azok a magadfajták? – szegezte nekem a kérdést váratlanul. Őszinte meglepődés és ostoba értetlenség ült ki az arcomra mert egészen eddig kifejezéstelen, enyhén csodálkozó arcot vágott. Nem hittem, hogy tényleg odafigyel. És a hangjából teljes, elemi nyugalom áradt. Többé nem volt dühös. Csak én. És ezért még jobban gyűlöltem. Mert én nem tudok csak úgy letenni a dühről, mert ez hajt engem előre. A harag tart életben. Képletesen csak persze.
– Kik azok? – Tette fel a kérdést újra és ezúttal az értelmén is elrágódtam. Rá kellett jönnöm, hogy nem tudok felelni. Azazhogy… ha kicsit nyugodtabb és minden értelemben józanabb vagyok, valószínűleg igen. De kár a “mi lett volna ha” kérdésen rugózni. Fingom sem volt mit feleljek. Dühösen feltápászkodtam és siettem kifelé, de megbotlottam az egyik sótlan táskájában és arccal a földre zuhantam. Az orromból azonnal elkezdett ömleni a vér és bár azonnal felugrottam, a padlón így is ott maradt egy folt. Sebaj, gondoltam. Tudja meg mindenki, hogy itt járt a Kisfiú, haha! Lali azonnal felpattant, de végülis nem indult meg felém. Mikor utoljára visszanéztem, még mindig kérdő tekintettel bámult rám és akkor megértettem. Nem engedte el. A levegőben hagyta a kérdést. A szemét… bár nem is tudom miért. Nem mondtam semmit. Kifutottam a Nappali bejáratán, ügyet sem vetve azokra az idegenekre bent és kint akik elindultak felém és közben arról érdeklődtek kell e segítség és jól vagyok-e. Eléggé elkéstetek, gondoltam. Néhány évet. Ez csak egy kis orrvérzés. Volt már rosszabb hétfő délutánom. Nem is olyan rég. Meglepődnétek.
De az estém itt még nem ért véget. Sok minden történt még ezután.
Bandicz Bálint Barnabás, a folyóirat egyik alapító tagja. Az irodalom iránti szenvedély és elköteleződés határozta meg már a legkisebb gyermekkorát is. Egészen kiskorától kezdve ír kisebb nagyobb esszéket, olykor egy-egy novellát, vagy csak elmélyült kommentárt az élete éppen aktuális bonyodalmairól.
Hasonló művek:
Something went wrong. Please refresh the page and/or try again.
Metrum // Fülledt
Kosztolnyik Tamás
Fülledt
Amikor egy baszott meleg napon
Felhők felnőtt fejed fellett pillednek el
Várod, hogy jöjjön a zápor,
Közben tudod,
Az eső ilyenkor annyira vak,
Nem hűt bazdmeg, fűt!
Az idő maga árnyéka,
Trópusi mód, csepeg a kandúrra,
Mert összetörték apró, pici tejes bödönjét.
Kosztolnyik Tamás (alias Péni Szecső), 18 éves. Az írás, ahogy szerinte sokunkat valamilyen feldolgozási módszer eszközeként érte el. Jómaga több színházi társulatnak volt a tagja, van egy bandája, és közel 13 éven át szobrászkodott, de mégis az írás áll hozzá a legközelebb kifejezési eszközeiből. Lírai, de egy éve elkezdtett slamelni és Péni Szecső (hosszú történet miért lett ez a neve) művésznév alatt szórakoztatja a közönséget hónapról, hónapra különböző eseményeken.
International Corner // Cosmo Sheldrake – Does the swallow dream of flying (fordítás)
Nyeste Norbert
Cosmo Sheldrake –
Does the swallow dream of flying
Does the swallow dream of flying
As it sleeps on the wing
Does it long for the summer
As it flies home for spring
Does daisy feel a sadness
At the last rays of sun
Does the wind feel a gladness
At the work that it’s done
I won’t go making mountains
Out of molehills
Anymore
I won’t go chasing windmills
Round in circles
Anymore
I won’t go preaching sermons
To the choir what’s it for?
I won’t go through the motions
anymore
Does the river ever wonder
What will come round the bend?
As it twists and meanders
Down its slow descent
I looked out over London
With my last cup of tea
My gaze was returned by
Grey cloud and steel
álmodik-e a fecske repülésről
Cosmo Sheldrake nyomán
álmodik-e fecske repülésről
amikor szuszog szárnyháton
epekedik a nyár után
hogyha az épp oly távol
százszorszép érez-e bánatot
az utolsó napsugár miatt
a szél munkája hol
örömet hoz vihart
soha nem építek hegyeket
vakondtúrásokból
ezután
szélmalmot nem kergetek
bármi okból
ezután
prédikálni nem fogok
a kórusnak ugyan minek
próbálkozni nem fogok
ezután
mereng-e valaha folyó
hajlatában mi lehet
ahogy csorog kanyarogva
lefelé tartó kínmenet
elnézek London felett
bögre teám és én
tekintetem visszaverte
az acélszürkés ég
Nyeste Norbert 18 éves, szegedi biológia szakos gimnazista. 10 éve játszik klasszikus zenét, emellett 4-5 éve ír.
Optika // Amerika ideális városairól: Erika Meitner kortárs költőnő szemszögéből
Géczi Lajos
Amerika ideális városairól: Erika Meitner kortárs költőnő szemszögéből
Kedves barátomtól kaptam ajándékba egy kötetet az Amerikai Egyesült Államokból: Erika Meitner Ideal Cities címmel feltüntetve. Erika Meitner a 21. századi kortárs amerikai irodalom egyik meghatározó személyisége. Jelenleg a Virginia Tech-en dolgozik angol tanársegédként, illetve a Virginiai Egyetem vallástudomány doktorandusza1. Az Inventory at the All night Drugstore szerzője (magyarul: Leltár az egész éjszakás drogériában), emellett elnyerte az Anhinga Költészeti Díjat 2002-ben. Számos verse jelent meg a The New Republic-ban, a Virginia Quarterly Review-ban, a The American Poetry Review-ban és a Slate.com-on. A verseskötetet a Nemzeti Verssorozat Paul Guest válogatásában jelent meg a Harper Perennial Kiadó gondozásában.
Erika Meitner Robert Smithson, illetve Ariel és Chana Block ismert amerikai szerzőktől idéz a kötet elején, akik a városokról alkottak világképet: „Az új emlékművek műanyagokból, műanyagból, krómból és elektromos fényből készültek.” (R. S.: Entropia és az új emlékmű, 1966; részlet) „Én egy fal vagyok / és a melleim tornyok. / De a szeretőmnek én vagyok / a béke városa.” (A dalok dala: Ariel és Chana Bloch fordítása)
Az Ideal Cities Erika Meitner életét tárja fel az olvasóknak, részletesen elmeséli a nagyvárosok életformáját, az unalmas hétköznapokat, de ami a legfontosabb: mélyen belemerül a utcaképek látványába, főként az aluljárókban, az utcák zajában, az otthonokban stb. Ezek a gondolatok mély nyomot hagynak a szerzőben, keresve ezzel a motívumokat, és felhasználja különböző metaforaként. A kötetből két olyan verset választottam ki, amely igazán elgondolkodtatott.
A North slope Borough (magyarul: Északi lejtő Boroughban) címűben központi motívum Borough városa, ahol a szerző fiatal korában élt. Sokszor alkalmazza a szívet lírai motívumként, különböző szóképekkel átformálva: ,,A szívem egy alaszkai halászfalu a bálnavadász-szezon idején / ami azt jelenti, hogy mindenki lent van az olvadó tengernél. A cölöpökön álló kunyhók üresek, és a szívem egy szigony, egy bársony párka, farkasbőrrel bélelt kapucnival.” Versében kiemeli az otthon hiányát, és erről különböző módszerekkel alkalmazza: ,,… A számnak nincs cipzárja, ez segít emlékezni arra, hogyan ejtsem az O-t. Ó, hiányzik az otthonom. (…) Az otthon az a hely, ahol műanyag huzat van a kanapén. / Az otthon az a hely, ahol a nehéz barna cipők rosszul állnak az ajtóban.” Mesél egy elhunyt barátjáról, aki éppen halat ad a kezébe, amit ő újságpapírként teker össze, majd mindketten Brooklyn felé indulnak el. A világot összehasonlítja egy üres ajtóval, majd újból visszatér a szív motívuma, teljesen más metaforaként: ,,Egy nap a szívem felemelkedik a metróalagútból./A szívem egy láncfűrész, egy fúró, ami átfúrja a bőrt. / A szívem egy régimódi graffiti-egy címke, ami fémre tapsol, tapsot kap, amikor behajt az állomásra / Ez a felemelő. Néha a világ túl magányos. A szívem / egy másik szívvel akar sakkozni a testemben.”
A Vinyl-Sided Epiphany (Magyarul: Vinyl-oldalas Epifánia) művében mélyen elmerül az utcák szerkezetében: ,,Az ablakok a hamarosan luxus / a szemközti társasházakra mondanak dolgokat / a sötétségnek, amit nem hallok. Néha / elzárja őket a vonat, ami a vonatokat rágja / átmegy a városon.” Nagyon izgalmas, hogy a szerző golyó záporként értelmez egyes vonatkozásokat, mint például a szalagtornára emlékeztető szalag gimnasztikát, egy üvöltő kutyát, és magát az esőt: ,,…mint egy furcsa golyózápor, megannyi kilőtt üveggolyó. / A golyók, amiket átvettünk, petárdák voltak. / kiderült, hogy golyók.”. Majd hirtelen a konyhában találja magát: ,,Nem mondtad, hogy mennyi időre hagyjuk magára / az apró teáscsészéket, a kalapos szekrényt, a húsdarálót / a pult oldalára erősített húsdarálót. Biztonságban lennénk / amíg valaki más örökölte a fűszereinket.” Végül a verset régi tanítványával zárja le, aki ukulelén játszik és egy szomorú verset küld a szerzőnek, miután a barátnője elhagyta: ,, (…) amiben törött dolgokat használt hasonlatként / a szívére. Egyelőre azt mondta a versében / ennyi ideig voltak külön.”
Meglátásom szerint ezzel a két versével párhuzamot lehet vonni a kortárs Billy Collins aranykoszorús amerikai költővel, aki a tájjal és egyes városok nevezetességeivel játszadozik. Megemlíteném tőle A brooklyni Szépművészeti Múzeum versének egy részletét: ,,egy örült halad a cellája felé, / ahol nincs több felfedezésre váró nagyívű tájkép, / nincsenek madárdalok, amelyek megakasztanak az utamon, / se széles folyókanyarulat, amely lépteimet / a ködös enyészpont felé vonzza.”2
Collins azt akarta kifejezni, hogy teljesen elszakadt a természet által alkotott szépségtől (a művészettől) a múzeumon belül, és lassan egy globalizált világ felé indul.
A kötet legvégén Nikki Giovanni, Denise Duhamel és Paul Guest is nagy elismeréssel írt Erika Meitner műveiben megjelenő városokról és tájképekről:
,,Ideális városok Erika Meitnertől a sebesség és a táj, a nyelv és a szív, és a modern homály, amelyben élünk…az első sorok, amely rabul ejtett. Megdönthetetlenül hirdették, hogy az olvasó soha nem fog unatkozni vagy meghatodni.”
„Vannak pillanatok, bevallom, nem túl gyakran, amikor az ember egyenesen örül, hogy ismer valakit. És ha ez a valaki egyben költő is, a történet még jobb lesz. És ha ez a költő jó, nos, az vajat tesz a kukoricadarára, csókot a párnára, valakit, akire ráteheti a hideg lábát, miközben az Ideális városok könyvvel kuporodik össze. Erika Meitner az intelligens és érzelmes versek új hangja. Jó a költészetnek. Jó a költészet szerelmeseinek. Jó a többieknek is.”
„Erika Meitner Ideális városok című versei útitervek, tervrajzok, babaházak és diorámák… A hangja okos, pimasz és talpraesett. Ideális versei habarcsból és furcsán meghökkentő metaforákból építkeznek.”
1 Ideal cities poems book
2 Bill Collins: Az a baj a költészettel
https://erikameitner.com/poems/
Források:
https://varoskonf.uni-nke.hu/absztraktok
https://www.writersdigest.com/poets/interview-with-poet-erika-meitner
https://kultura.hu/billy-collins-az-a-baj-a-kolteszettel/
Géczi Lajos Kaposváron tanult a Zichy Mihály Iparművészeti Szakgimnáziumban, ahol OKJ Dekoratőr szakon végzett, majd a Pécsi Tudományegyetem Művészeti Karán szerezte a Festőművész mesterdiplomát. A diploma megszerzésével jelentkezett Képzőművész-tanári szakra szintúgy a Művészeti Karon.
Spektrum // Scrambled selfconsciousness – Összeeszkabált öntudat, SickRats Antology, See you on the other side – Találkozunk a túloldalon
Kovács Attila – Axorthum
Scrambled selfconsciousness – Összeeszkabált öntudat, SickRats Antology, See you on the other side – Találkozunk a túloldalon
/ A4 – tollrajz /
“S mikor a csillagok is úgy akarják majd, látni fogjátok a kikövezet utat a legnagyobb káoszban is..”
/ A4 – tollrajz /
“Ajtókat keresve elakad testem, mely beletorlódik lelkem bugyraiba. Kitörni nem remél, szívemet a gondolat megkérdőjelezhetősége tiporja porrá. Dermedt végtagok közé szorulva, a kiutat csak távolról figyelve, a közeli sarokból üdvözöl egy kis egér mely beinvitál a különleges világába.”
Kovács Attila aka “Axorthum” , Kárpátaljáról származik. 2013-ban nyert felvételt a Debreceni Egyetem építészmérnöki szakára. Miután sikeresen elvégezte az egyetemet felköltözött Budapestre és jelenleg is itt tevékenykedik. 2023-ban részt vett egy képzőművészeti tehetségkutatón. Jelenleg továbbra is keresi a kiaknázatlan lehetőségeit és nyitottan áll minden megkeresés előtt.
Prizma/Rásó Attila
Rásó Attila
Feltöltődés
keresi a toll tintáját
nélküle nem tud írni
néha egy-egy önbizalomhiányos petty
paca
csak a régi kékség nyomai száradnak benne
bele
de vele bármilyen kacska-ringást
virágnevet
reggeli üzenetet
kedvenc dátumot
emlékek mondatba fűzött textusát
közös fotók mappának kódját
képes magából kiadni
amíg belül semmi a semmi nem tud kreálni
kiállni
voltam üres toll
csakhogy nem üres
de már újratöltöttek
örökíró lettem
A nő
Cseppkőbarlang.
Szénsavmentes PET-palack
földdel, búzavirággal.
Kivételes klisé.
Hideg takaró, mi melegít.
Mosoly, olyan.
Fáradt, eleven
létolaj.
Szemmel kérdező-
válaszoló szorongás.
Mag nélküli szőlő.
Szőlő nélküli mag.
Miegymás.
3 Instagrammnyi
1
Megédesíti
tükörképed teámat.
Gőzölögj körém!
2
Szép vagy. Új fajta
virágritkaság. Védett,
ki megvéd engem.
3
– Hogy vagy?
– Jól, hogy vagy.
Epicentrum // Narancsfényes délelőtt
Szabó Benedek
Narancsfényes délelőtt
Ez volt az első őszi délelőtt az évben. Most még minden olyan, akár nyáron. A János-hegy csendes, a város lent hangos és szikrázó, mint a hetvenes évek. Emily a városra hunyorgott, vajon miért épp a hetvenes évek, miért ez jutott most eszébe? A város a völgyben egykedvűen morajlott, mintha meg sem hallotta volna a kérdést.
Emily megunta a látványt, hátat fordított a kilátásnak, és elindult a sétaúton a Hárshegy felé. A hetvenes években minden narancsságább volt, legalábbis minden fénykép, amit a családi albumban talált ezekből az évekből. Sárgában ázott a siófoki strand, a vitorlák a vízen, a part csíkos napernyői, és a szülei, akik a napernyő alatt állnak. Apa még nem pocakos, anya még göndören hordja fekete haját. Bárányfelhők lebegtek a háttérben, a Szentgáli hegyek fölött.
Iyen felhők állnak most is, a János-hegy fölött. Narancssárgák, és mozdulatlanok. A hárshegyi túrakörön senki, mindenki a városba bújt az ősz elől, még a kutyasétáltatók is. Pedig minden ugyanolyan, mint tegnap. Langyos hajnal, meleg nappal, zöldellő fák, madarak, porzó ösvény. Csak a fény kezdett változásba. Először mindig a hegyen lesz ősz, aztán a városban, de ez sem pontos, gondolta Emily, mert a várban is ősz van, csak senkinek sem tűnt fel. Neki sem szúrt szemet, amikor buszra szállt. A többi városlakónak elég lesz akkor rájönnie, amikor már késő, és az ősz az egész várost agyonnyomta. Akkor már nem lesznek narancssárga felhők, csak szürke hajnalok, kopott színű nappalok, esők és téli hideg.
Szerencse, hogy ma feljött ide, és nem az eredetileg tervezett kávézójába ment, ahogy azt korábban elgondolta. Emily nem tudta volna megmondani, miért jött fel pontosan, éppen most, az első őszi délelőttön. Szerencse, hogy itt van. A kávéház, ahova ma tervezett menni, egyébként is egy nyári kávéház, de most az őszi presszókat kell felkeresni, ahogy a rég nem látott rokonokat szokás. Az őszi presszók tonette-székeiről még látni lehet a kora őszi nappalokat, és át lehet vészelni a késő őszi szürkéket. Forró teák és rumok mellett. Emily elmosolyodott, talán jobb lesz, ha most visszatér a városba, és iszik egy meggyteát. Talán az őszi fény is vele tart, a bérházak közé.
Szabó Benedek 2000-ben született Budapesten, azóta ott él. Diplomáját a Károli Gáspár Református Egyetem Kommunikáció- és médiatudomány szakán szerezte meg, mostani tanulmányait az ELTE Esztétika mesterképzésén folytatja. Idén verseivel bekerült az Erzsébetvárosi Önkormányzat által kiírt pályázat nyertesei közé.
Hasonló művek:
Something went wrong. Please refresh the page and/or try again.
Spektrum // Celestial
Kasza Laura
Celestial
/linóleummetszet/
Kasza Laura az egri Eszterházy Károly Katolikus Egyetem ötödéves, grafikusművész szakos hallgatója. Jelenleg főleg képzőművészettel foglalkoztatja, kedvenc technikái a fa- és linóleummetszés, akvarell festés. A történelem, különböző népek mitológiái és a természet a fő inspiráció-forrása.
Metrum // Jogtalanul
Babos Zonga Rebeka
Jogtalanul
Az a baj, hogy a sebfőző sem marja le kalitka ajtómról a zárat,
pedig jól jönne; a karmod nyomán még mindig
szivárog a vér, ahogy újra és újra játssza a lemezjátszó a tiltakozást.
A verejtékszagtól előjön a klausztrofóbiám,
mert te úgy döntöttél helyet igényelsz az önéletrajzomban.
Nem volt jogod.
Akkor nem tudott megmenteni senki, de az után nem volt szükségem rá.
Időhurok, időhurok, időhurok, időhurok
Időhurok, időhurok, időhurok, időhurok, időhurok.
Időhurok, időhurok, időhurok, időhurok
Időhurok, időhurok, időhurok, időhurok, időhurok.
És ez azért szép, mert ott és akkor nemcsak a magadévá,
hanem óvatossá is tettél.
Metrum // erkélyen
Géczi Lajos
erkélyen
múltkor arról dumáltunk, hogy
nem vagyunk tökéletes egyensúlyban.
hiányzol erről az erkélyről.
leugrottál valamiért, másfél óra múlva
újra belekezdesz egy már lejárt mondatba.
ha felajánlanának neked egy erdőt,
mit telepítenél rá? vadat? autópályát?
a közös elefántot elcseréltük valami kínai kakasra.
a bölcsesség úgy is távolsághoz vezet.
ágy mellé szórva a maradék gyros.
már lejárt:
azonosulni tudunk ezzel a helyzettel.
Géczi Lajos Kaposváron tanult a Zichy Mihály Iparművészeti Szakgimnáziumban, ahol OKJ Dekoratőr szakon végzett, majd a Pécsi Tudományegyetem Művészeti Karán szerezte a Festőművész mesterdiplomát. A diploma megszerzésével jelentkezett Képzőművész-tanári szakra szintúgy a Művészeti Karon.
Metrum // Csillagmesék, Homok
Guszti Ágnes
Csillagmesék
a háztetők csúcsán fennakadó
csillagfény
végtelen meséket suttog
a földnek
szavai lágyak
mint az esőcseppek
között feszülő tisztaság
és az élet örökkévalósága
visszhangzik bennük
Homok
az ébredés fénye átszűrődik a testemen
a ráncos alkonyatra gondolok
az egyre szűkülő tölcsér
szorgalmasan vezeti a homokot a mélybe
kávét forralok
a fény a párnán marad
pihen
Metrum // Lecseng, Pillanat
Fekete Lili
Lecseng
Két év után tértem vissza a városba,
az éjszaka fényei kedvesen bántak velem
a februári széllel ellentétben.
Ennyi idő után ideje számot vetni.
Mély levegő.
Üzenetet írtam: „ itt vagyok, ezt elszívom és megyek”.
Bár nem akartam menni.
Nem is kellett, végül kijöttek.
Tökmindegy, kik.
A korlátnak dőlve dohányoztam.
A többiek valami véget nem érő egyetemi sztorit mesélnek.
Mesélnek. Mesélnek.
Én pedig csak újra és újra rágyújtok.
Rutinszerű, pótcselekvés.
Bámulak, az éjszakai árnyékok táncát nézem az arcodon.
A fény nem táncol, te mozogsz alatta.
Az alkohol, az izzadság, a smink és a dohányfüst, semmit sem ér.
A smink a páncél, a dohányfüst pedig a pajzs.
Átlátsz rajta.
Robotosan, rutinszerű, meg nem nyugatót, megnyugvást kereső pótcselekvés.
Majd holnap leszokok.
Holnaputánig.
Pillanat
Amikor az esőcseppet bámultam
vagy amikor az első randinkra készültem?
Amikor szőke lettem?
Mikor diétáztam? Nem, akkor már tartott!
Mint amikor a csónak felborul.
Érzem, kezdődik, nem akarom elhinni, végül vízzel
a szememben a fullasztó sikítás alatt kapálózom.
A víz hideg.
Nem is tudom, hogy mi rosszabb,
a hideg izzadság bűze,
a szemrángás, a szájszárazság,
a gyomorkörnyéken szúró érzés?
A kényszerek
Sosem tudok úgy pisilni, hogy ne igazgassam magam:
A hajamat, szőke száraz és kócos.
A sminkem, foltos.
A ruhám? Esetleg a személyiségem.
Elmagyarázom:
olyan ez, mint egy bábjáték:
egy ketrecbe zárt vadállat kikötött testrészeit
acéldróton rángatja a tömeg.
Fekete Lili a legfontosabb amit el tud mondani magáról, hogy neki minden óra a gimiben irodalom volt. Mert ha éppen nem irodalom órát tartott a tanár, akkor a pad alatt olvasott vagy egy-egy versrészletet írt a füzetébe.
Optika // Tollas Erik képzőművész kiállítása a pécsi Ancora Galériában
Géczi Lajos
Tollas Erik képzőművész kiállítása a pécsi Ancora Galériában
Pécs belvárosában, az Ancora Galáriában nyílt meg szeptember 12.-én, este 18:00-kor Tollas Erik magyar képzőművész Kígyók szőtte szőnyeg a palástja (angolul: A carpet woven from snakes is his mantle) című kiállítása. Tollas Erik, a Pécsi Tudományegyetem Művészeti Karán végzett 2013-ban, mestere Professzor Somody Péter képzőművész volt.
Korábban az Amadeus-Erste Alapítvány ösztöndíjasai között szerepelt, illetve a Ludwig Múzeumban megrendezett Eszterházy Art Award Shortlistesei között szerepelt. Jelenleg Budapesten él és alkot. Különböző ösztöndíjakat nyert, többek között Olaszországban is megfordult. A megnyitóra Beck Zolit, a 30Y énekesét kérte fel.
Beck Zoli gondolata Tollas Erik munkásságról: “…Lisányi Endre egy elemzésében (az absztraktról beszélve) azt hangsúlyozza, hogy a tervszerűség – ösztönösség – véletlen triumvirátusa határozza meg a létrejövő tárgyat. Azt feltételezem, hogy ez a kígyó-totem sorozatra is áll: főként, hogy maga a kész anyag, a „totemek” nem rögzített, kész műtárgyként állnak itt, hanem a maguk előállítási folyamatának reprezentánsaiként. Ily módon ugyan mozdulatlanok, mégis időt beszélnek el, a maguk előállításának teljes idejét. Ennek erejét és feszültségét abban látom, hogy miközben a totem épül, ez az épülés éppen az elvesztésről, a pusztulásról referál, és ez teremt feszültséget a kiállítás terében járva, hiszen a kérdés végső soron az, hogy alkotó-teremtő akarattal és tevékeny eszköztárral lehetséges-e, és ha igen, miként lehetséges beszélni a fogyásról, eltűnésről, felemésztődésről.(…) Ezzel együtt mintegy provokálja és meg is fogalmazza a leleplezés akaratát: amelyben önmaga a leleplezett és a leleplező egyaránt.(…) A totem, amely önmagában rögzített, állandó, és önmagán túli, a transzcendensnek jelölője, mindig szimbolikus alakzat: történetileg fizikai tárgyiasult megtestesülése egy közösség hitvilágának. A totem azáltal nyer értelmet, hogy egy adott közösség állandó jelentéssel ruházza fel: nem erre szólít fel bennünket ez a kiállítási anyag? Vagy nem arra figyelmeztet bennünket éppen, hogy abban a társas, társadalmi térben, amelyben élünk, éppen közösségi feltételeink nem adottak arra, hogy totemeket állítsunk? Hogy totemeink, rituális cselekedeteink hamisak? (…) Tollas Erik munkája arra vállalkozik ugyanis, hogy világot állítson, és hogy a világról állítson valamit…”
Rieder Gábor művészettörténész így írt a kiállításról: „Tollas Erik művein keresztül ösztönös alkotói folyamat mentén kerülnek egymás mellé a darabok. Konstruál és dekonstruál folyamatosan. Mintha puzzle-elemeket tologatna, amiket nem trendek vagy metaforák irányítanak, hanem mesteremberek raktárkészleteinek kínálata. Marógéppel vágott rétegelt lemezek, cikkcakkosra metszett, színes plexicicomák és talált gépigobleinnekből kimetszett szürreális részletek, nagyfejű nikkelcsavarokkal egymáshoz erősítve. A rétegelt lemezeket ismeretlenül ismerős színpaletta szerint hengereli és fújja; szappanszínekkel találkoznak a mentálosan csillogó tónusok, rikító cukorkakolorittal a selymes gyöngyházfény. Poposan vagány, de a harsányágba mindig kever egy kis melankolikus költőiséget.…”
Tollas Erik különböző maradékokból (fából, plexiből, maradék szőttesekből) készült munkáit valóban puzzle-szerűnek véltem. Hasonlóak Nemes Márton képi strultúrjárához, az anyagoknak van egy bizonyos tömörsége és teljes letisztultsága. Ez a hatás a befogadói tekintetében is kellemes érzetet hagy. Véleményem szerint e kiállítás teljesen reprezentatív és egészen esztétikusnak véltem. Elsőre megdöbbentem, mikor néhány alkotását egy kitalált vers részleteként jellemezte volna, mint például: A tegnap lángokkal perzsel; Húsomba vájt férgek, Sárkány születik a ginko csupasz ágán, A csoda távolódik stb. Tollas Erik alkotásai egybekötnek magával a totemmel, mint kifejező jelrendszerrel, amely különböző absztrakt tulajdonságokkal bír.
A totem leginkább azt próbálja értelmezni, hogy a halandó ember közel áll mint spirituálisan egy nem- fizikai létezővel, egy természetfeletti lénnyel, egy Istennel stb. Tollas Erik totem-szerű alkotásai, elképesztően szürreálisak, illetve egy teljesen meditatív állapotban jelennek meg a néző előtt. A művész keresésnek indult mind a vers és az alkotás összefüggésére hivatkozva, illetve a láthatóságot és a láthatatlanságot, konceptuális formára kihangsúlyozva.
A kiállítást szívesen ajánlom minden kedves olvasónak és képzőművésznek. Ha tehetik, látogassák meg a galériát, ami a Jókai tér 4. szám alatt található. A kiállítás megtekinthető 2024.09.13-tól egészen október 11-ig, a Galéria nyitva tartása szerint.
A teljes szöveget itt olvashatjátok az Ancora Galéria honlapján: https://www.ancoracontemporary.com/esemenyek/kigyok-szotte-szonyeg-a-palastja/
Tollas Erik instagram oldala: https://www.instagram.com/eriktollas/ /
Géczi Lajos Kaposváron tanult a Zichy Mihály Iparművészeti Szakgimnáziumban, ahol OKJ Dekoratőr szakon végzett, majd a Pécsi Tudományegyetem Művészeti Karán szerezte a Festőművész mesterdiplomát. A diploma megszerzésével jelentkezett Képzőművész-tanári szakra szintúgy a Művészeti Karon.
Metrum // Február 13., Cossante a fényről és úgy rólad általában
Nyeste Norbert
Február 13.
kissé magányos lenne a kedd este,
ha nem lennél itt nekem, a verses te,
akihez most szólhatok.
körülveszel.
ahogy az ágyamból nem távozik
már hónapok óta a párnád,
úgy te sem távozol a fejemből –
akkor sem, ha kulcsra zárnám.
körülveszel.átölel a gondolatod.
elolvadok benne.
Cossante a fényről és úgy rólad általában
Felkapcsolták az első lámpákat,
a fény-árny játékok rád vártak,
mikor eszembe jutottál.
Árny és fény játszott, és átfázva
a lámpák öleltek, majd rád vártak,
mikor eszembe jutottál.
Szürkület korai metszete
fénynek-árnynak, és ölelni kezdenek,
mikor eszükbe jutottál.
Lekapcsolták az utolsó lámpákat –
nem látnám, ha itt állnál párszázra,
csak eszembe juthatnál.
Lekapcsolták az utolsó ledet –
szuszogó metszetet alkotok veled,
mikor kezedbe juthatok.
Nyeste Norbert 18 éves, szegedi biológia szakos gimnazista. 10 éve játszik klasszikus zenét, emellett 4-5 éve ír.
Prizma/Kukucska Szabolcs
Kukucska Szabolcs
21:08
mint a melankólia tűzvész idején
szempilládon a harmat megrezzen
az elengedés lábszárig ér
levetkőzött csillagképek
gyémántfehér felhők mentén
ékszerként viseled
a völgyek higgadtan szétterült árnyait
ahogy rád nehezedik
a jogosultság hiánya
óvatos rókák szaglásszák
a kihűlt tetemet
Dezső Kata felolvasásában:
20:52
csak azt a citrusos ízt
hagytad magad után
tőmondatokkal újrakezdeni
egy ismétlődő párbeszédet
minden megnyugvás szegycsontodba torkollik
hattyúk egy örvény közepén
kinevelted belőlem
a várakozás bíborszín virágait
széles gesztusokkal köszöntsd
a parázsló éjszakát
20:47
a cseppkőbarlangban didergő
nyirkos levegő összeszorítja tüdődet
víztükörben egy fiatal arc
kifakult sziluettje
alkonyodik
a ragadozók előjönnek búvóhelyeikről
te pedig megbékélsz
a prédává válás állapotával
pulzusod kegyetlen lüktetése
az eukaliptuszok hamuszürke árnyékában
egy állkapocs összecsattan
a szertartás kezdetét veszi
20:14
irányérzék nélkül szálldosó madarak
az égitestek ordítva tagadják le bűneinket
szélárnyékban könnyebb hazudni
a fejlődő agancsot
vérerekben gazdag bőr borítja
a nap sűrű ködben vesztegel
az összesereglett felhők mögött
nyugtalanítóan szép
Spektrum // Holdtvilág, Kagylógyöngy, Itt nyugszom
Kovács Attila – Att Cowatch
Holdtvilág, Kagylógyöngy, Itt nyugszom
/ olaj – farostlemez (50 x 75 cm) /
“Repülhetnék, de fel se szállok,
Utolér úgyis a bársonyos világod,
Szép, vagy csak annak látod,
A csodálatos holdtvilágot.”
/ olaj – farostlemez (61 x 41 cm) /
/ olaj – farostlemez (89 x 50 cm) /
“Nem szívom a levegőt, nem csobog a vérem,
nem éreznek az idegeim, nem lüktet a motorom…
Itt fekszem, de már nem vagyok sehol.”
Optika // Simon Márton: Hideg pizza
Papp A. Panka
Simon Márton: Hideg pizza
Simon Márton legújabb verseskötete immár az Okapi Press-nél jelent meg Hideg pizza címmel. Ez a ,,gyűjtemény” 2022 és 2024 között íródott verseit foglalja magába, valamint ezzel vette kezdetét magánkiadója működése. Az új kötet háromféle borítóval lelhető fel. Az egyik a narancs-kék változat, ebből került ki a legtöbb nyomdából. A másik a limitált kiadású, fehér alapon narancs-kék kockákban elhelyezkedő című változat, amiből mindössze ötszáz darab van. A harmadik a legkülönlegesebb: ennek borítója olyan papírból készült, amiben virágmagok vannak – ebből csupán azon kevesek kaptak egy-egy példányt, akik Patreonon keresztül támogatják a költőt.
A külsőségekről áttérve, gondosan összeválogatott és komponált műről beszélünk, amit fejezetcímek osztanak kilenc részre nyitó és záró versekkel egyaránt. Még a legelső, nyitó vers előtti oldalon található egy reddit poszt-részlet, melyben a felhasználók a hidegen fogyasztható pizzáról vélekednek. Valószínűleg innen eredhet a kötet címe, de főként az utolsó bejegyzés lehetett a mérvadó, miszerint ha így fogyasztjuk az olasz ételt, az lelkiállapotot tükrözhet: ,,Mert a lelkemnek van pont ilyen íze szerintem, egy fárasztó, de jó nap után.”
Talán ezzel a hangulattal lehet jellemezni a kötetet: minthogyha fárasztó, de jól végződő nap után hazaérve, majd kifeküdve a kanapén olyan véletlenszerű dolgokon kezdenénk gondolkodni, mint Vajon hányan halnak meg egyébként évente az IKEA-ban?. A versek témáját és hangulatát illetőleg mégis olyan érzésünk támad, mintha érzelmi hullámvasútra is jegyet váltottunk volna. Vannak, amiken még órákkal később is töprengünk, például a Ne írjál fölé semmit-ben megjelenő tej vajon ugyanaz-e mint ami Polaroidok kötetében. Előfordul olyan is, hogy egyszerűen muszáj felnevetnünk – vagy ha éppen utazunk, akkor csak mosolyognunk – egy-egy abszurdnak tűnő, de mégis elgondolkodtató eszmefuttatáson, például a Mióta tudom, hogy sosem tehetlek annyira boldoggá, mint az, amikor tetrisezel-ben, ahol a cím megtévesztő lehet, hiszen a látszólagos elbagatellizálás ellenére a szeretet lemondással járó oldalát tárja elénk: ,,attól még, hogy tudom, hogy sosem leszel / annyira boldog mellettem, mint amikor / tetrisezel, / épp ellenkezőleg, / valahogy ettől éreztem azt először igazán, / hogy eljutottunk legbelülre,”.
A Japáni versek esetében a szerzőnek olyan érzéseket sikerült papírra vetnie néhány szóban, amit sosem sikerült megmagyaráznunk, példának okáért a ,,Na és milyen volt? Nem jöttem haza.” kétsorosban. A felsoroltakon kívül érdemes kitérnünk a kötet záróversére, ami Az mennyeknek országáról címet viseli: a költő ezzel a művével egyfajta alázatot mutat azon őszinte beismeréssel, miszerint nem tetszhet mindenkinek a Hideg pizza: ,,Ha mostanra végül is rájöttél, / hogy nem különösebben / vagyok érdekes, (…) és nem tetszik ez a könyvem sem, / amivel szintén nem tudnék vitázni,”. Másrészt megszólítja az olvasót, miszerint ebben ez esetben ne tegye fel a polcra porosodni a kötetet, hanem virágmaggal teleszórva, vízzel átáztatva dugja földdel teli virágcserépbe, hogy virágok formájában “feltámadhasson”: ,,ne hagyd limlommá lényegülni, / helyette egyszerűen / szórj virág- vagy / fűmagokat a lapjai közé,”.
Végül ne feledkezzünk meg a Vers, pályázatra alkotásáról: nem csupán az archaizált szerkezetek tekintetében emelkedik ki a többi közül, hanem talán tartalmát illetőleg is. Pontosan azt az érzést közvetíti, amit a költő érez, ha pályázatra próbál írni: ,,próbáltam volt hányszor hiába, / megfeszülvén / éjszakákon át / szitkozódva, gyűrve hány papírt, / hosszan átkozván jó előre”. Emellé hozzájárul a pályázók által jól ismert reménytelenség, miszerint sokszor esély sincs semmiféle elismerésre, hiába dolgoztak keményen: ,,s nevem ismét, / mint kínos, bár véletlen testi zaj, / közös erővel s fintorogva / elhallgattatik,”.
Ha Simon Márton művét egyetlen szóval kellene jellemeznünk, akkor választásunk a random-ra (magyarul: véletlenszerűre) esne: összegyűjtött versei hangulatából árad az a fajta szabadság és felszabadultság érzés, amit talán a saját kiadójánál való megjelenésnek köszönhet. Nem csak a témák és versfajták változatossága, hanem az újításnak számító linkek megjelenése, valamint a semmiből felbukkanó, különböző nyelvű idézetek adják meg igazán a Hideg pizza hangulatát.
Papp A. Panka 21 éves. Jelenleg Budapesten magyar szakos és kreatív írás hallgató. Maga az irodalom már általános iskolás kora óta érdekelte, de akkoriban még inkább az olvasás, mintsem maga az írás kötötte le. A későbbiekben szeretne szerkesztőként elhelyezkedni, hogy részt vehessen az irodalmi élet mindennapjaiban
Epicentrum // És akkor beleharaptam…
Varnyú Kristóf
És akkor beleharaptam…
Éppen a mai madárszar adagot próbálom lepucolni magamról az idea lépcsőin üldögélve. Azt mondják, szerencsét hoz, de én ezt a saját bőrömön még nem tapasztaltam. Mióta az eszemet tudom, anyám elitta az összes pénzt a háztól, miközben a bátyámmal a lakásban próbáltunk rendet tartani. Ha mosolyogva jött haza anyám, a bátyámmal tudtuk, hogy nem lesz könnyű az este. Belegondolva, jobb itt ülni az Idea lépcsőjén, mint otthon a bepiált anyámat ápolgatni. Könnyebb, mióta meghalt.
Sosem tudtam iskolába járni. Kijártam a kötelező általánost, de anyám nem engedte, hogy tovább menjek, pedig színötös volt a bizonyítványom. Azt akarta, hogy munkába álljak, hogy még több piát tudjon venni, rendezni tudja az adósságait. Sehova sem vettek fel.
Így hát anyám halála után az utcára kerültem. Ezt a kis kartondobozt is itt előttem a boltos adta, hogy a járókelőknek legyen mibe dobni az aprót, ha megszánnák a kinézetem. Egy szakadt, nagy ballonkabáton ülök, a hajam és a szakállam őszes, és kócos. Szakadt kockás ing és egy kikopott, retró farmernadrág van rajtam. Tegnap mosakodtam a kék Zsolnay-szökőkútban. Éjszaka, mikor senki se lát.
Délután három óra fele jár az idő, mindenki hazaindul a munkából. A hasam hangosan kordult egyet, mert tegnap óta nem ettem. Rátettem a kezem, mintha egy baba lenne alatta, és próbáltam csitítgatni, hogy ne korogjon olyan hangosan. Nem akartam, hogy meghallják. Nem szeretem, ha sajnálnak, ezért annyira kellemetlen itt ülni és várni, hogy valaki pénzt dobjon a dobozkámba. Jobban szeretem, ha csak beledobják, és csak mennek tovább fapofával. Fáj a szívem a szánakozó tekintetektől, mert azt olvasom ki belőlük, semmi másra nem vagyok képes, hogy képtelen vagyok munkába állni, megalapozni azt a kis, hátralevő jövőt, ami még nekem maradt.
Elbóbiskoltam egy kicsit a napsütésben, eluntam magam a sok járókelőt nézve, a bajukon gondolkodva, az egyiknek a gyereke lázas, a másiknak félrelépett a felesége, a harmadik épp rosszul van a hirtelen jött melegtől, a mentő most jön érte. Egy elcsípett mondat, egy meghallott telefonbeszélgetés, ezekhez képest nekem semmi bajom. Csak azon kell gondolkozzak, hogy mikor fogok újra enni. De nekem nincs gyerekem, aki lázas legyen, nincs feleségem, aki félrelépjen. És a hirtelen melegtől sem vagyok rosszul. Hozzászoktam.
Arra kaptam fel a fejem, hogy a dobozomba csörgőst dobnak. Hálával telt szemmel követtem az elsétáló fiatal srácot. Ő visszapillantott, rám mosolygott, mintha csak azt mondta volna: Szép napot. A dobozban észrevettem, hogy több 10-20 dinár is összegyűlt csörgősben, de mégis ezt hallottam meg. Gyorsan összeszámoltam fejben, hogy mennyi a pénz, majd az út túloldalán álló pékség felé vettem az irányt. Bementem, az eladónő ellenszenvesen nézett rám és gúnyosan.
– Tessék, mit szeretne? – kérdezte az eladó.
– Csak egy kiflit kérek. – mondtam halkan, kicsit vágyakozva.
– Uram, nem azt kérdeztem, hogy mit kér, hanem hogy mit szeretne? – mondta megint egy kicsit bunkón. Nem vet jó fényt az üzletre, hogy ide járok, de mindig kiszolgálnak, mert ez a dolguk.
– Uram, ma szeretném én állni az ebédjét, válasszon bármit, ami az üzletben van, és kérjen belőle annyit, amennyit szeretne! – szólt oda hozzám az előbb látott fiatal srác. Mosolygott. Felállt az asztaltól, és odajött hozzám. – Csak bátran, én fizetek! – bátorított. Elmosolyodtam…
– Té… Tényleg? – hebegtem egy kicsit zavaromban. A számban összefutott a nyál.
– Igen, hát persz! – mondta bátorítóan
– Akkor kaphatnék egy túrós próját? – szerénykedtem, mire a fiú az eladóhoz:
– Kérnék szépen két húsos burekot és mellé két joghurtot! – mondta, majd felém fordult. – És itt szeretnénk elfogyasztani az úrral!
– Nem, nem nem! Ha nem bánja, akkor én odakinn szeretném megenni. – hadartam. – Jobban esik kint, a friss levegőn. – mondtam, de közben vágytam arra, hogy leülhessek enni egy pékségben.
– Csak nyugodtan, uram, itt is jó a levegő! Leülünk és megesszük idebent. – mondta invitálva az asztal felé, ahol eddig ült.
Én szót fogadtam és leültem vele szemben. Pár perc múlva az eladóhölgy kihozta a burekokat, a joghurtokkal és lerakta elénk. Jó étvágyat kívánt, majd visszament a pultba.
– Mondja, hogy hívják? – kérdezte tőlem a fiatal srác. Én csak a burekot és joghurtot bámultam, közben összeszaladt a nyál a számba. A fiú kérdésére felkaptam a fejem:
– Frigyes… Ignác Frigyes. – válaszoltam megilletődve.
– Nagyon jó név. Ne érezze magát kellemetlenül, nyugodtan egyen! Hogyan került erre a sorsra, ha szabad kérdeznem? – tette fel a kérdést kedvesen a fiatalember.
– Tudja, az anyám mindig is alkoholista volt. Elitta az összes pénzt a háztól. Mikor meghalt, mindent elvesztettem, pedig utáltam. A bátyám pár éve halt meg tüdőgyulladásban. Ő is hajléktalan volt. Egyedül maradtam. És nagyon hálás vagyok, amiért meghívott. Isten fizesse meg sokszorosan! – hálálkodtam.
– És akkor beleharaptam a burekba. Az íze, mint egy bomba robbant szét a számban. Soha nem éreztem még ennek a mennyei csodának az ízét. Mindketten gyorsan végeztünk az evéssel.
– Mondja. Használt maga bármikor is alkoholt? – kérdezte.
– Nem! Soha! – tiltakoztam hevesen. – Megutáltam anyám miatt. Soha többet látni sem akarom.
– Rendben. És mennyire szeretne munkába állni? – erre a kérdésre felcsillant a szemem.
– Nagyon! NAGYON! – mutattam ki hatalmas érdeklődésemet bólogatva. – Bármit megcsinálok! Nagyon ügyes és alapos tudok lenni. – hadartam, nagyon izgatott lettem a lehetőség hallatán.
– Oké. Holnap várjuk apámmal a Teleki Sándor gróf utca 22 számú épületébe! Az apám cégében tudna munkát kapni egyelőre takarítóként, de később, ha felfedezzük a képességeit, lehet magasabb pozíciót is kaphat.
– Rendben. Nagyon nagyon szépen köszönöm! – hadartam, és indultam ki a pékségből nagy vidáman, hogy helyrehozzam magam. – Most sietnem kell, hogy rendbe tegyem magam. Még egyszer nagyon szépen köszönöm és nagyon nagyon hálás vagyok mindenért! – hadartam, és már nyitottam az ajtót – Mindenféleképp ott leszek holnap!
Kiléptem a pékség ajtaján és megindultam gyors léptekkel az út túloldalára, hogy összeszedjem kis holmimat és valamelyik nyilvános WC-be készültem. Ráléptem az úttestre, szinte szaladtam, mire erős fékcsikorgást és dudálást hallottam. Oldalra tekintettem és két fényszóró vakított el. Ösztönösen becsuktam a szemem, és mikor újra kinyitottam, Szent Péterrel találtam szembe magam.
Másnap lemaradtam az állásinterjúról.
Varnyú Kristóf 17 éves. Vajdaságból, Szenttamásról származik, itt végezte el az általános iskolát. Jelenleg a szabadkai Svetozar Marković Gimnázium harmadikos tanulója, természettudományi-matematikai szakon. Szépirodalmat írni nem olyan rég kezdett. A 2024-es évben kapta meg első elismerését írás terén, amikor is harmadik helyezett lett a Gion Nándor Novellaíró pályázaton. Az álma, hogy sebész lehessen.
Metrum // Veszteglés
Hajdú Lilla Réka
Veszteglés
Ezek a folyton rohanó majdok.
Elsietjük az időt és egymást.
Utalás vagy egy történetében.
A csendet kaparod,
hogy lefejts róla egy felgyülemlett emléket.
Minden megfigyelésen alapul.
A hozzászokott időhöz térsz vissza.
Mellékszállá válsz azon a roston,
ahol az irha és a kéreg kötőtűje összeért,
majd foszlásnak indult.
Hajdú Lilla Réka 2001-ben született Magyarország északi részén.
Általános iskolában már elkezdte érdekelni az, hogy vizuálisan fogalmazza meg az őt körülvevő helyzeteket, embereket, ez pedig tovább épült és körvonalazódott a középiskolában. 2016-2021 között grafika szakon volt Miskolcon. 2021 szeptemberében, Egerben kezdte el az Eszterházy Károly Katolikus Egyetemen a Grafikusművész szakot.
Impresszum:
Főszerkesztők: Forray Péter, Lágy Kornél
Szerkesztő, Korrektor: Dezső Kata
Elérhetőség: kaleidoszkop.folyoirat@gmail.com
Rovatvezetők:
Figyelő – Horváth Máté
Prizma – Dezső Kata
Metrum (Líra) – Bánfi Veronika, Rostás Mihály
Epicentrum (Próza) – Bandicz Bálint Barnabás, Dubán Kitti, Forray Péter
Novum / Optika – Király Csenge Katica, Tóth Alíz
Film – Bányász Dorka Zsófia
Színház – Cseh Sára
Zene – Szalai Mariann
Spektrum (Képzőművészet) – Géczi Lajos, Kovács Attila
Munkatársak: Györei Attila Zsombor, Molnár Boglárka
Illusztráció: Bulla Liza, Hajdú Lilla Réka, Kovács Attila (Axorthum)
A Kaleidoszkóp irodalmi és művészeti folyóirat
Kiadó: Lágy Kornél
Székhely: 1055. Budapest, Szemere utca 8.
Kiadásért felelős személy: Lágy Kornél
Felelős szerkesztő: Forray Péter
Elérhetőségek: +36704050460, kaleidoszkop.folyoirat@gmail.com
ISSN: 3094-466X
Kaleidoszkóp 