Kaleidoszkóp

Paolo Bolpagni
A művészet mint a láthatatlanság generációja: Gianni Asdrubali

Géczi Lajos fordítása

Az A arte Invernizzi és az Artra Galéria közremüködévésel 2021-ben egy katalógust állított össze Gianni Asdrubali tosztkán festőművész munkásságáról, amelyhez beszámolót írt Paolo Bolpagni kortárs művészettörénész, és egyben kritikus. (Megjegyzem, e katalógust még 2023 októberében kaptam ajándékban Budapesten, az Art Market Nemzetközi Művészeti Vásáron, de egyaránt elérhető online felületen olaszul, illetve angol nyelven, melyet az alábbi linken megtalálhattok.) Munkái megtalálhatóak az Intasgramon, illetve más internetes felületeken. Meglátásom szerint, Asdrubali munkái teljesen sokatmondóak, és a térben végrehajtandó cselekedetté válnak a képein jól látható minták. Figyelemmel ajánlom minden kedves olvasónak, művészetkedvelőnek, illetve képzőművészeknek is egyaránt, akik a kortárs olasz művészet egyik legelgondolkodtatóbb személyiségével szeretnének megismerni közelebbről.

Angolra fordította: Simon Turner 

Link: https://aarteinvernizzi.it/public/aarte/assets/pdf/pubblicazioni/Gianni_Asdrubali_A_arte_2021.pdf

Majdnem egy évszázad telt el azóta, hogy két esztéta- és szemantika tudós, Ivor Amstrong Richards és Charles Kay Ogden 1923-ban megjelentette A jelentés jelentése című könyvét. Ez az elméleti mű keltette életre az emotivizmus filozófiai jelenségét, amely később George Edward Moore etikai intuicionizmusára reagálva terjedt el, és amely az erkölcs egyetlen elvét az érzelmekkel tette eggyé. Ennek eredményeképpen az ítélkezések elveszítik értelmüket, mivel önkényes, egyéni preferenciák kifejeződései: az a helyes, amit az egyén érzelmileg helyesnek érez, az objektivitás vagy a racionalitás minden látszata nélkül. Szinte egyfajta ősnyomatként (ahogy Alasdair Chalmers Maclntyre értelmezi), egy hasonló doktrina¹, amely szükségszerűen az invidualizmus radikális formájához vezet, úgy tűnik, hogy a modernitás vagy posztmodernitás evolúciós szakaszának aspektusait és megnyilvánulásait hirdette, amelyeket most élünk. Mégpedig figyelemkeltő módszerrel.

Ezt az evolúciós szakaszt a jelentés szétesése jellemzi, amelyből hiányoznak az általánosan elfogadott koordináták. Ez a dekonstrukció egyértelműen Michael Foucault kritikájának is eredménye, amely a hatvanas-hetvenes években a nyugati civilizáció alapjait bontotta le. A képzőművészet területén az eszmék e felfordulásának tükröződése a szubjektív preferenciák egész sorának kialakulásában mutatkozik meg, amelyek egymással összeegyeztethetetlenek és nehezen csoportosíthatók mozgalmakba és irányzatokba, amelyek közül, meg kell jegyezni, egyik sem állítja magáról, hogy axilógiai állításként érvényesüljön. Úgy is mondhatnánk, hogy töredezettségről van szó, egy olyan pluralizmusról, amelyet a weberi értelemben vett “értékek politeizmusának” (ebben az esetben esztétikai) tekintünk. Néhány évtizede már olyan helyzetben vagyunk, amelyben a korábban közös eszmék és elvek puszta, egymással ellentétes véleményekké való széttöredezése minden biztos kiindulópontot és irányt, valamint minden érkezési pontot elvesz azoktól, akik ebben a bizonytalan világban érlelődtek. A tájékozott művésznek nemcsak egy eleve adott nyelv és egy korszakos stílus hiányzik, hanem egy közös és széles körben elismert és elfogadott “ábécé” is. Ez az idomok és kifejezési formák sokféleségéhez vezetett, amelyek a vizuális megnyilvánulások szépségévé váltak. Minden művésznek alapvető döntést kell hoznia, míg a korábbi nemzedékek egy bizonyos elsajátított szókincsből indulhattak ki, amelyet aztán felforgathattak és forradalmasíthattak, de mégis egyértelmű viszonyítási pontot jelentett.

Az 1955-ben Toscanában született Gianni Asdrubali a hetvenes évek végén elkerülhetetlen zsákutcába került: egyrészt fennállt a művészet végének veszélye, másrészt a stílusjegyek ismétlődése, amely nélkülöz minden belső kifejezési szükségletet. Művészi pályájának igazi kiindulópontja az 1979-es Il muro magico (A varázsfal) alkotása volt. Úgy érezte, hogy újra kell kezdenie az életet – azzal a céllal, hogy egy új, nem kompozíciós képet hozzon létre – olyat, amely – mondhatni – önmagát generálja.² A falatt törölnie kellett, hogy újrakezdhesse, és hatástalaníthasson egy olyan mechanizmust, amelyet akkoriban elavultnak és nem hitelesnek tekintettek. Asdrubali munkája nem a pars destruensre, azaz egy állapot lebontására törekedett, még ha ez alapvető lépés is volt egy feltáratlan területre való belépés felé, ahonnan elindulhatott olyan útra, amely az idő múlásával fokozatosan világossá vált, és amely a mai napig folytatódik, új eszközöket és megoldásokat alkalmazva. Mintha Lucio Fontana lyukakkal és vágásokkal szembesülve felfedezett volna valami túlmutató lehetőségét: Gianni Asdrubali úgy döntött, hogy megkockáztatja ezt a túlvilágot – ami azt jelentette, hogy túl kell lépnie a felületen, a formán, az absztrakción, a mű önmagában való teljességének eszméjén – és a megtalált semmit, az ürességet (relatív értelemben persze, mert abszolút értelemben nem lehet megtalálni.)

Ez a felfedezés azonban nem okozott semmiféle afáziát vagy megsemmisülést; épp ellenkezőleg, lehetővé tette, hogy a túlvilági utazásból úgy térjünk vissza, hogy megértettük, mit kell tennünk: egy anyag hiányából meríteni – vagy inkább hagyni, hogy az legyen a művészet elsődleges, generatív magja – ami Asdrubaliban pontosan a megszállottság és a cselekvés összeütközéséből ered. Ez azt jelenti, hogy a nyom-szín nem egy szubjektív cselekvés következtében, az egyéniség kifejezéseként, de még csak nem is egy “alkotó” érzelmei révén tölti ki a felületet. Nem is értelmezhető grafémaként vagy stilisztikai jellegzetességként, hiszen egy olyan folyamat eredménye, amelyben a festő közvetítő szerepet játszik. Egy metaforával élve azt mondhatnánk, hogy Gianni Asdrubali művészete egy önmagáról gondolkodó nyelv. Ez a “konstruktív” koncepció szöges ellentéte, mivel nincs folyamat, nincs egy személy akarata, aki komponál és konformizál. Sokkal inkább van egy hajlandóság arra, hogy önmagát teljesen természetes módon áthassa egy kitörő energia egy ürességből, amelyet ki kell tölteni. Csak így jöhet létre valami harmonikus és nem mesterkélt.

Más szóval, van egy plusz valami, ami nem függ közvetlenül a festőtől: Asdrubali művei olyan képek, amelyek természetesen az ő cselekedeteinek az eredményei, úgymond valószínűségi módon kölcsönhatások: egy áramló energia és egy anyag között létrejött kapcsolat eredményei, amely a művész közvetítésével együtt él és hat. Ez a folyamat semmiképpen sem lineáris, mert csak minimális mértékben kiszámítható és előre meghatározható. Ezért elgondolkodhatunk azon, hogy a nyom miért mindig felismerhető, és miért nem minden alkalommal más. Az okot a művész karakterében, fiziológiájában, növénytanában, kultúrájában és DNS-ében kell keresni, aki karjának mozgásával kíséri ennek az erőnek a kibontakozását. Az ő ereje egy nagyon sűrű, dimenziók nélküli pontba sűrűsödik, ahol minden egyetlen szintézisbe és fúzióba tömörül. Mint obszcenciát, ürességet lehet konstatálni, mivel érzékszerveink nem képesek érzékelni az összeszedett energia ilyen koncentrációját, de hirtelen felrobban, megnyilvánul és láthatóvá válik az ecsetet tartó művész cselekvése által, akit az adott pillanatban – bár fogalmunk sincs, hogy miért – előbukkanó feszültség mozgat.

Gianni Asdrubali egy ideje már plexiüveg oldalára is fest, amelyet aztán a fából készült tartóra erősít. Végülis ha bármilyen felületet használhat erre a célra – legyen az vászon, fa, fal, papír, műanyag vagy kerámia -, mert az anyag elmarad, és valami mássá válik. A hordozó önmagában nem fontos, ahogyan az ecsetvonás vagy a művelet sem: ezek csupán eszközökként működő elemek, amelyek segítenek elérni a célt, a tér aktivizálását. Ahhoz, hogy ez megtörténhessen, a műveknek független, autonóm invidualitásoknak kell lenniük, amelyek mentesek mindenféle kötelező egy-az-egyhez kapcsolattól. Mindenekelőtt önmagukon kívüli jelentéssel nem jelölnek, és természetesen nem ábrázolnak vagy idéznek: egyszerűen vannak és meghatározzák önmagukat. Ez a tiszta ontológia. Tehát a címek, amelyeket a művész ad nekik, szándékosan konvencionálisak: A Stoide például-az utótagtól eltekintve-koncentráció nélküli kifejezés, ahogyan egy ember neve sem jellemzi az adott személyt, hanem egyszerűen csak azonosítja (reduktív lenne olyan szavakat használni, mint a “tér” vagy az “idő”). Nem is egy adott helyhez lettek létrehozva, mert ez befolyásolná őket, és olyan konnotációt adna nekik, amelyet nem akarnak és nem is kaphatnak.

Ebben a tekintetben Gianni Asdrubali az egyik legádázabb ellenzője a helyspecifikus eredmények fogalmának: maguk a művek, amelyek annyira lényegesek és abszolútak, teremtik meg a teret és keltik életre; a műveknek nem kell alkalmazkodniuk hozzá. Ez nem jelenti azt, hogy az adott kiállítástól függően ne kerülhetnének össze ideiglenes konfigurációkban, néha szinte egymásba fonódva és egymást áthatolva. Ezek a találkozások sohasem előre meghatározottak: mintha eltűnnének a szemünk elől (meglehetősen tömören kifejezve, az utalás természetesen a kvantummechanikára vonatkozik). Amikor Asdrubali művei ilyen következményeket produkálnak, akkor valami külsőséggé válnak, miközben megőrzik szingularitásukat. Ez az önellentmondó és kölcsönös viszony játéka, de nem kombinatorikus: az igazság és a valóság keresésének része, betartva a világegyetem működését szabályozó szabályokat. Mindennek a középpontjában mindig az a vágy áll, hogy a hiánynak tartalmat adjunk, hogy kihozzuk a magasan koncentrált pontba sűrűsödött energiát, amelyet a festés aktusa művészi tárgyakká változtat. Az erő, amely életet adott a műnek, nem merül ki a folyamat befejeztével, hanem életben marad benne. Teljes és önálló marad, és éppen belső töltése és önállósága miatt képes megnyílni és felszabadítani azt, ami eredetileg a kölcsönhatást kiváltotta. Ez nem a közlésről szól (ami szubjektív lenne), hanem a kisugárzásról.

Itt találjuk Gianni Asdrubali nyomvonal-színeinek mögöttes okait, amelyek az évek során technikai szempontból is fejlődtek. Az 1990-es évek elejéig művei gyakran nagy vagy nagyon nagyméretűek voltak, és a cselekmény nem önmagában ért véget, hanem a színek befejezése követte. Később elérte a lényegesség pillanatnyi formáját, miközben formátumai csökkentek, és a 170 x 120 centiméteres téglalap ideális egyensúlyában végződtek. Ez azt jelenti, hogy a támasztékot – a fakeretet általában később készítik el – a földtől körülbelül négy maréknyira megemelt síkfelületre tudja támasztani. Így Asdrubali a teljes felületen át tud nyúlni, ami megfelel a mozgásának és az általa megtehető távolságnak. Színpalettája felülmúlhatatlan, melyet az idők során létrejött, hatékony színkorrekció felé indult. Az A arte Invernizzi és az Artra Galéria által bemutatott művekben a sötét, vörös, kék (néha lilába hajló), zöld és fekete színek dominálnak. Ezek együttesen hozzák létre azt az energiát, amely a kozmoszt élteti, valamint testet és életet ad nekünk, konkrét formát ölt az új térbeli minőségekben, amelyeket Gianni Asdrubali képes volt felfedezni, megérteni és művészetté alakítani.

Major Fanni
A szerző halott; a műve kötelező

Az egyetemen, ahol a tanárszakot igyekszem elvégezni, olykor elhangzik – természetesen kissé fonnyadt és keserű, mégis vicces megnyilvánulásként –, hogy Magyarországon egy mű csak akkor kerülhet be az iskolai tananyag vagy a kötelező olvasmányok listájára, ha a szerző minimum hetven-nyolcvan éve halott. Elgondolkodtató lehetne a kérdés, vajon miért van ez így, erre azonban igen nehéz választ találni; az viszont, hogy ez igaz és semmiképpen sem előnyös, úgy gondolom, vitathatatlan.

Tény, a 2020-as NAT öt teljes tanórát szán a magyar kortárs alkotók tanulmányozására irodalomból, ahol a szaktanár szabadkezet kapva válogathat a rendelkezésre álló műrengeteg közül. Ha készülne egy felmérés, miképpen ez az előírásnak nevezett gesztus hány osztályban valósult meg, úgy gondolom, senki nem lepődne meg a csekély számon. Jelenlegi körülmények között persze ez nem is lehetne másképp, s az okok jól érthetőek: Nincs igény és nincs idő.

Az általam ismert és tapasztalt magyartanárok nagy része egyáltalán nem ad kötelező olvasmányt a diákjainak, sokszor azzal az egyszerű indokkal palástolva: „Úgysem olvassák el”. Nevezhető ez a pedagógus lustaságának, amiért nem tudja megszerettetni a tanulókkal az olvasást, de talán egész sokan egyetértenének enyhén kisarkított véleményemmel, hogy egy kamasz nem leli örömét Az ember tragédiája, de még Az aranyember olvasása közben sem. A helyzeten nem igazán segít az sem, hogy kilencedik osztálytól az ógörögökkel kezdve kronologikus sorrendben halad a tananyag. Ezáltal átvezetve az idő problematikájába – egyik oktatóm szavaival élve – a diákok végleg megutálják az olvasást, mire tizenkettedik évfolyamba érnek, ahol megismerkedhetnének hozzájuk időben, felfogásban és kultúrában egyre közelebbi, majd kortárs szerzők műveivel.

A fenti feltételes igeidő természetesen nem mondatszerkesztési hiba, hiszen, ha el is tekintünk a kötelező olvasmányoktól, a tananyag egyszerű feldolgozásában is csak loholva, sípoló tüdővel lehet eljutni az Újhold folyóirat alkotóinak megismeréséhez. (Mellékesen megjegyezve még akkor is, ha a szaktanár elterjedt módon az évi átlagosan harmincnégy nyelvtanaóra helyett plusz harminc irodalmat tart.)

Nem véletlenül költői tehát a kezdeti kérdésem. Az irodalomórák tananyaga és a kötelezőolvasmány-lista összeállításának miértjét maximum a bennfentesek tudnák valamiféle körmondatban megválaszolni. Viszont, hogy ez miért rossz és kivitelezhetetlen ebben a formájában, mindenki érzi, aki tapasztalja.

Meglehet, akad jelenlegi vagy végzett magyar diák, aki nyomásra vagy akár önszorgalomból elolvasott minden i.e. 800 és 1970 között megjelent, tananyagként feladott művet. Személyes konklúzióm azonban, hogy kortárs vagy ahhoz erősen közelítő szépirodalmat csak akkor ismer, ha a forrásokat eltökélten és tudatosan keresi.

Papp A. Panka
Hogyan (ne) adjunk tanácsot egy szárnyát bontogató költőnek? 

Jelen esszém alapkoncepcióját a Holmi folyóirat számaiban leközölt “művek” képezik, amelyeket az akkori kortárs költők – mint Szabó Magda, Kukorelli Endre – írtak Rainer Maria Rilke Levelek egy ifjú költőhöz című esszégyűjteménye alapján. A fent említett alkotások közül párat kiemelve jellemeztem illetve egészítettem ki saját meglátásaimmal azokat. 

A pályakezdő szerzők van, hogy tanácsot kérnek egy kortárs, nagyhírű költőtől elküldve nekik verseiket. Ám felmerül a kérdés: ezekre miként lehet úgy reagálni, miszerint ne rettentsük el a poétát az alkotástól, ahogy Rilke tette leveleiben?

Bertók László szerint a verset meg kell élni abból a szempontból, ami által nem írhatunk tőlünk nagyon távol álló dologról felületesen. Ha így teszünk, a művön látszani fog, valamint a befogadónak is feltűnik, ezáltal ellenszenves lesz számára a vers és a költő egyaránt. Ám vitatandó, miként kell egyedit alkotnunk: rengeteg példát találunk arra magyar- és világirodalomban egyaránt, hogy sok esetben a legjobb versek alapjául hétköznapi témák szolgálnak. Ennek oka lehet, miképpen az olvasóközönség ezekkel jobban tud azonosulni, mint egy nehezebben emészthető eszmefuttatással, tehát nem minden esetben a legjobb döntés, ha mindenképpen egyedit akarunk alkotni. Ugyanakkor rendhagyót kell létrehoznunk a költészetben az érdeklődés felkeltése végett: ha beleesünk a klisék csapdájába, akkor a befogadó azt fogja gondolni, ilyet bárki tud, ezért népszerűtlenné válik. Itt fontos azt a kérdést letisztáznia a poétának, hogy mi az alkotás célja: csak önnön szórakozása, fejlesztése miatt alkot, vagy hivatásként szeretné művelni ezt a tevékenységét.

Kántor Péter elgondolása szerint nem attól leszünk jó szerzők, ha megjelenünk nyomtatásban. Ezzel teljes mértékben egyetértek. Ezért van olyan jó tollú író például, akiről igazából csak azért nem szereztünk tudomást, mivel nem akar publikálni. Emellett találkozhatunk olyannal, akinek megjelenik írása, mert “a rosszak közül ő minősült a legjobbnak”. Valamint hozzátenném, hogy egy egyszeri megjelenéstől még nem lesz mindennapi téma az ő munkássága. Ennek ellenére nem szabad lebecsülni azokat, akik ilyen szerencsések, mivel alkottak valami maradandót a világ számára, ezáltal többet tettek, mint azok, akik pusztán a fióknak írnak. Tehát ezt kezelhetjük pozitív visszajelzésként, de ettől még nem szabad a világ közepének gondolnunk magunkat.

A magyar irodalom egyik legnagyobb női alakja és tanítója, Szabó Magda mottója a következő: a tehetség egyszerre áldás és átok. Áldás, mert az adottság nem mindenkinek adatik meg, és ha jól bánunk vele, akkor még sokra vihetjük az életben. Viszont átok, ha tehetségünket, a kor amiben élünk, értéktelennek véli, és csak halálunk után fedezik fel értékünket. Egyébiránt benne van a pakliban, hogy a szerzőknek teljesen más elképzelésük van a körülöttük lévő dolgokról, ezáltal a társadalom egyfajta kirekesztett rétegébe szorulnak ki. Kiemeli a költő szövegvilágban való élésének fontosságát: ha a szerző nem tud elhelyezkedni saját versében, akkor az olvasótól ugyanezt nem várhatja el. A riválisok tisztelete fontos kapcsolatépítés végett, mivel kortársaink tanulmányozása hozzájárulhat fejlődésünkhöz, netalántán ha barátságot kötünk velük, akkor nyerhetünk magunknak egy jó szándékú kritikust. Emellett az előlük való elzárkózás nem segít semmin, továbbá csak másod magunk marad társaságnak, aki úgyis mindenben egyet fog velünk érteni. Az, miszerint a költészet tanulható, a mai napig sokak által vitatott téma. Én úgy vélem, bizonyos elemei elsajátíthatók, viszont az írói adottság nem, mivel ezt érezni kell. Ebből kifolyólag ezen képesség hiányában írásaikon mindig érezhető lesz a “tanultság”, mint Arany János és Petőfi Sándor esetében – ennek ellenére a poeta doctus-okból szintén sikeres szerzők válhatnak.

Határ Győző gondolatai alapján a formaiságnak manapság nincs mérvadó szerepe (régen, még a Nyugat idejében ez volt a döntő zsilip), ugyanis ebben a korban az ilyen próbálkozásokból rengeteg rossz mű születik pontosan azért, mert a forma megtartásának érdekében a tartalmat kénytelenek megnyomorítani. A tartalmi mondanivaló szerintem is előbbre való, viszont a szerzőnek nem árt tisztában lennie – akkor szintén, ha ez nem nyilvánul meg költészetében – az antik formákkal, az ütemhangsúlyokkal: ezek ismerete nélkül pusztán csak Mekk mesterek lehetünk. Valamint a keserű igazság része, hogy a szerzők manapság kénytelenek közszereplővé válni annak fejében, miként az emberek ismerjék és olvassák őket, tehát nem elegendő “csupán” jól írni – ha felkérnek egy felolvasáson való részvételre, vagy interjút szeretnének velünk készíteni, arra nem igazán mondhatunk nemet.

Hegedűs Géza sajátos véleménnyel rendelkezik az ars poeticákról: szerinte az ilyen művek tanácsadásból parancsolgatásba fordulnak át, ezzel korlátok közé szorítva az alkotót. Ennek következtében érdemes különböző személyek ilyesfajta műveit összevetőlegesen forgatni és amit többen tanácsolnak, azoknak helyes betartását megfontolni. Ennek fő oka a művészet nagy mértékű befolyásolása az adott korszakok által, ami egyes esetekben ellentmondásokhoz vezethet.

Marshall László elveti az álnévvel kapcsolatos hagyományokat, mert gyávaságnak tartja, ha a szerző nem vállalja fel igazi kilétét. Úgy gondolom, nem egészen erről van szó: ez a kényszer manapság az olvasók miatt alakult ki, ugyanis sokan kézbe sem veszik a regényt vagy verseskötetet, ha magyar író tollából való. Ezért kénytelenek külföldi hangzású nevekhez folyamodni, különben sokkal kevesebben érdeklődnének írásaik iránt.

George Szirtes fogalmazta meg, hogy nem gondolatokkal, hanem szavakkal kell dolgozni egy vers megírásakor. Abban igazat adok neki, mi módon a jelentéssűrítéstől lesz egy költemény igazán találó és kellőképpen rejtelmes, mégis az ihletet egy gondolat, vagy kezdősor adja, ami kiteljesedik. A számtalan vers olvasása más tanácsaiban is felmerült, és ezzel nehezen lehet vitatkozni, mivel hiteltelenné válik az alkotásunk, ha olyat írunk, amit nem olvastunk korábban. Ám fontos a sokféleség, vagyis ne egy, hanem minél több költőtől tegyük ezt meg. Ha nem így járunk el, akkor beleeshetünk abba a (gyakori) hibába, miszerint elkezdünk tudattalanul úgy írni, ahogyan azt példaképünk tette, amivel inkább parafrázisokat írnánk, mintsem saját poémákat.

Tornai József egy másik nézőpontra világít rá: a poéta nem képes saját írásait egyszerre írni és figyelni. Talán több idő elteltével lehetséges ez, de akkor se teljes értékű olvasóként. Tudniillik, versünkre “saját gyermekünkként” tekintünk, aki bármilyen rosszat tesz, továbbra is ugyanúgy szeretjük. Ezért fontos – visszautalva a korábban említettre –, hogy legyenek hasonló körökben mozgó barátaink, akik szívesen bírálják műveinket, és kíméletlenül rávilágítanak a gyengepontra. Természetesen egyaránt fontos más barátok vagy a család meglátása és szívélyes támogatása, miképp a kudarcok elől legyen hova menekülni.

Végezetül, de nem utolsó sorban Beney Zsuzsa álláspontja szintén rendkívül fontos: “boncoljunk fel” minél több művet az antiktól kezdve egészen a nagyon kortárs szerzőkig. Ebből rengeteget lehet tanulni valamint inspirálódni egyaránt, tudniillik ilyenkor elleshetünk különböző technikákat, esetleg okulhatunk a vétett hibákból. Emellett lényegesnek tartom a parafrázisok írását: ezzel a versformákat könnyebb elsajátítani. Ezen felül lényegre törőbb, ha vesszük költőink alkotásait, és megpróbálunk egy-egy dolgot átírni, kicserélni bennük – ezzel a módszerrel érzékelhetjük igazán, mitől lesz erősebb vagy gyengébb a vers.

Összegezve úgy gondolom, nem létezik tökéletes ars poetica, mivel minden poétát változó mértékben, de befolyásol a korszak amiben él, önnön élete és még számos más tényező. Ezért a legjobb amit tehetünk, hogy több költő tanácsát fogadjuk meg egyszerre bizonyos mértékig vigyázva: sajnos vagy nem sajnos, de találkozni fogunk ellentmondásokkal, amik között magunknak kell igazságot szolgáltatni.

Papp A. Panka 21 éves. Jelenleg Budapesten magyar szakos és kreatív írás hallgató. Maga az irodalom már általános iskolás kora óta érdekelte, de akkoriban még inkább az olvasás, mintsem maga az írás kötötte le. A későbbiekben szeretne szerkesztőként elhelyezkedni, hogy részt vehessen az irodalmi élet mindennapjaiban

“Jézus és a dinoszauruszok”
– Interjú Simon Mártonnal

Lágy Kornél

Legutóbbi köteted, az Éjszaka a konyhában veled akartam beszélgetni 2021-ben került a boltok polcaira. Három év elteltével, az ötödik köteted Hideg pizza címmel jelenik meg és egyelőre csak a webshopodon keresztül lehet megrendelni. Nyilvános, hogy az eddigi kiadódat, a Jelenkort otthagytad és a saját kiadót alapítottál, ami az Okapi Press nevet viseli. Milyen elvek vagy célok vezéreltek ebben a döntésben, és hogyan határozza meg ez a jövőbeni alkotói munkásságodat és a kiadód tevékenységét?

Nehéz ezt nem címszavakban vagy nagyepikában megválaszolni. Nagyon sokkal tartozom a Jelenkor Kiadónak, nagyon hálás is vagyok nekik mindenért, amit nekik köszönhetek, viszont az utóbbi években egyre kevésbé voltam boldog szerzője a kiadónak, értsük ezt szakmai, világnézeti vagy bármi más szempont alapján. Most boldog szerző vagyok, a saját kispolcomon. Tökéletesen hidegen hagy. És végre a Jelenkorral is egyenesbe kerültem: büszke vagyok rá, hogy a szerzőjük voltam.

Mennyire érzed úgy, hogy a saját kiadó alapítása megváltoztatta a művészi önképviseletedet, és miképp befolyásolja ez a kapcsolatodat az olvasóiddal, illetve a költői közeggel, amelyben eddig tevékenykedtél?

Ez egy radikális váltás az önképviselet szempontjából, de az olvasóimmal eddig is én tartottam a kapcsolatot a különböző közösségi felületeken, az irodalmi közegnek az a része, akiket a barátaimnak tartok vagy magamhoz közelinek érzek pedig eddig sem a kiadóm alapján állt velem szóba. A szélesebb közönség valószínű utoljára hallott rólam az előző könyvem kapcsán. Ezt a veszteséget el tudom viselni.

Tekintve, hogy immár saját kiadód van, milyen lehetőségeket látsz abban, hogy esetleg más szerzők munkáit is segíted majd napvilágra hozni a saját kiadó égisze alatt?

Én ehhez pillanatnyilag nem, vagy csak félig értek. Most kell megtanulnom, mi működik, mit lehet, merre és meddig és hogyan. Egy dinamikusabb kiadói attitűd sokkal jobban passzol a világ mostani működéséhez, miért ne lehetne kis példányszámú chapbookokat, zine-eket, stb. beiktatni a szépirodalmi működésbe? Én ezt látom most egy lehetséges útnak. Aztán minden kiderül.

Hogyan látod a fiatal, pályakezdő művészek helyzetét a mai könyvkiadói világban, különösen a nagy kiadók által meghatározott szigorú követelmények tükrében? Mit tanácsolnál azoknak az alkotóknak, akik még csak most próbálnak betörni a költészet világába, de esetleg nehézségekkel szembesülnek a hagyományos kiadói struktúrák merevsége miatt? Szerinted milyen alternatív utakat érdemes keresniük, hogy hangjukat meghallják és műveik eljussanak az olvasókhoz?

Pályakezdő szerzőnek lenni borzasztó nehéz, lélekölő, fárasztó. A „betöréssel” kapcsolatban azt mondanám mindenképp, hogy tudják, akik próbálkoznak, hogy nincs „világ”, párhuzamos kánonok és közepesen se barátkozó szekértáborok vannak. Magyar írónak lenni szép, de lehangoló dolog, még ha befutsz, akkor is.

Azt most nem fogom javasolni, hogy mindenki menjen magánkiadásba, de a nagy kiadók a pályakezdők esetében alig-alig válnak be, persze a kis kiadók még kevésbé, az állami pénzcsapok jó szorosan el vannak zárva mindenkinek, aki nem valami NER-kompatibilis debilitásban utazik (legalább egy kicsit).

Szerintem az egyetlen egérút a közösségi média, a közönséged kiépítése, a függetlenség. És akkor, ha az megvan, már lehet mindegy, hogy milyen kiadód van.

Így visszatekintve, hogyan látod az eddigi pályafutásodat, az új művekben felfedezhetők-e olyan kísérleti vagy újító technikák, amelyek a költészeted korábbi stílusjegyeitől eltérnek? Ha igen, mi inspirált ezekre a változtatásokra, és hogyan épülnek be ezek az új elemek a költészeted egészébe?

Igyekszem mindig megújulni. Szerintem ilyen közel még sosem voltam a magyar neoavantgárdhoz, de az amerikai altlithez sem. Inspirálni az inspirál, hogy unni kezdem, amit csinálok, ha nem szedem szét és rakom össze másképp az egészet. Néha jobban sikerül, néha rosszabbul. Ezért kell kísérletezni.

Weboldaladon olvashatjuk, hogy az új köteted egyik ajánlószövegét édesapád, Simon István írta, ami nem számít hétköznapinak az irodalmi világba és egy rendkívül személyes, egyben megható gesztus részéről. Alkalmaztál-e a kötetben további hasonló, nem megszokott eszközöket vagy megoldásokat, amelyekkel még inkább személyessé tettél egy művet, vagy új perspektívákat nyitottál meg az olvasók előtt? Hogyan látod ezeknek a szokatlan elemeknek a szerepét az irodalmi alkotásban?

Ez az ötlet az apukámmal nem is tudom, mikor jött, egyszer csak evidens volt, hogy tőle is kérni kell fülszöveget – épp amiatt, mert ilyet nem szokás, bár ő erre pont alkalmas, mert lelkészként a szavak embere egyébként. Örülök nagyon, hogy jól működik ez az elgondolás. Van még pár ilyen határsértés a könyvben, de hát ez volt az egyik célja az egésznek, a szokásos csendes provokáció, kilépni az irodalmi mezőből, kilépni a versek közül. Számomra ez a Polaroidok óta fontos. Nem szeretném, hogy valami „csak” vers legyen.

Miközben a Hideg pizza versei egymástól különálló alkotások, követnek egyfajta belső narratívát is vagy nem helyezted el a verseket különböző ciklusokba?

De, van öt vagy hat nagyobb ciklus a kötetben, de ez egy nagy anyag 170 oldal, muszáj volt tagolni.

Melyik a személyes kedvenced a kötetben, ha egyáltalán van ilyen?

Abszolút, a Jézus és a dinoszauruszok.

Nemrég született meg a kislányod, amihez az egész szerkesztőség nevében gratulálunk! Hogy érzed a későbbiekben akár elképzelhető, hogy gyerekversek, vagy mesék kerüljenek ki a kezeid közül?

Köszönjük. Gondolkodom ilyesmiken, de egyelőre nincs semmi konkrét.

November 28-án a Müpában lesz egy nagyszabású önálló ested. Mire számíthatnak az érdeklődők? Elhangzanak majd az új köteted versei is, esetleg más meglepetésekkel is készülsz a közönség számára?

Hát, ez egy elég nagy merítésnek ígérkezik az eddigi szövegeim összességéből, zenével, vendégekkel, mindenkivel. Lesz persze sok új vers is, az új könyvből és még annál is újabbak. Meg lesz még más is, ha mindent elmondok itt most neked, akkor mi lesz a meglepetés?