Kaleidoszkóp

Bandicz Bálint Barnabás
Őszi levelek

I.

Kedves barátom!

Őszintén szólva több órányi tipródáson vagyok túl, mikor ezeket a sorokat írom. Tipródtam azon vajon írjak e neked ennyi év után de mire a döntés megszületett ugyancsak nehéz helyzetben találtam magam annak okán vajon hogyan is kéne elkezdenem ezt a levelet. Megírtam ugyanis sok száz de talán sok ezer levelet is életemben (azóta is irodai körökben mozgok, hogy utoljára láttuk egymást de tévedtél mikor azt mondtad idővel belekeseredek, bár még nem innék előre a medve bőrére hisz az idő ugyancsak neked dolgozik) de mintha minden egyes tollvonás, minden gondolat és a tartalomba fektetett szellemi energia valamiféletudattalan felkészülés lett volna erre az egyre. Ez “A levél”, ha érted mire gondolok.

Na de ne gyerekeskedjünk, hiszen ugyancsak felnőtt emberek volnánk, Te is, én is, ne akadjunk hát fenn olyan semmirevaló részleteken mint a megszólítás, vagy a nyitás, engedd meg inkább, hogy kifejtsem, mi vitt rá, hogy ennyi év után felkeresselek. Miután elváltak az útjaink, őszintén megvallom, hogy sokáig nem éreztem azt a hatalmas űrt, amit a kettőnk egykori barátsága hagyott az életemben. Nem tudnám számszerűsíteni hány év vagy hány hónap kellett ahhoz, hogy ráébredjek mi az ami hiányzik de azt bizton állíthatom, hogy a felismeréshez vezető út rögös volt és sok álmatlan éjszakával volt kikövezve, amikor csak ültem az ágyam szélén és merengtem vajon miért is vagyok ébren igazából. Ezeket a merengéseket persze a feleségem rendre átaludta…

De hisz ezt még nem is tudod, ugyancsak szétszórt vagyok és összeszedetlen ez a nyitás. Megházasodtam jó pár évvel ezelőtt. Ő fantasztikus, törődő és gyengéd és istenien főz, egyszer meg kell kóstolnod az almáspitéjét, az valami lehengerlő! Na de elnézést, hogy így elgaloppíroztam magam, jobb lesz ha újfent a tárgyra térek.

Szóval csak úgy ültem az ágyam szélén és gondolkodtam éjszakákon át. Eleinte azzal hitegettem magam, hogy az aznap esti álmomra próbálok visszaemlékezni de lévén, hogy sosem sikerült, hamar rájöttem, hogy valószínűleg nem ez lehet a mindenkori nyugtalanságom oka. Csak, hogy jobban értsd mire gondolok nyugtalanság alatt, engedd meg, hogy egy érdekes kis történettel színesítsem ezt a hozzád intézett levelemet.

Nemrégiben a gyerekek elkezdtek középiskolába járni de azt hiszem jobb ha azzal kezdem a gondolatmenetet, hogy elmondom: a feleségem 16 évvel ezelőtt életet adott két gyönyörű gyermeknek, akik az apjuknak szólítanak. Ikrek és meseszép kék szemük van, mint a regényekben amiket anno éjjel nappal bújtál, amiktől erővel se lehetett elszakítani. Ha belenézek ezekbe a mélykék szempárokba ahogy rám ragyognak érdektelenül és unottan, magunkat látom viszont, tizenhat évesen, ahogy magasról tettünk mindenre és mindenkire. Egymást leszámítva természetesen.

Nos tehát, a gyerekek középiskolások lettek de előtte nyolc éven keresztül én jártam értük iskolába. Tudod ők a városban tanulnak én meg még mindig falun élek, én már csak megmaradok a jó öreg béke mellett, ahol nem zúgnak el autók a fejem mellett de városban dolgozom és munka után mindig hazavittem őket autóval. Nyolc éven keresztül, sosem felejtettem el hisz tudod, hogy milyen a memóriám, mindent észben tartok.

Aztán mikor középiskolások lettek ugyanabban a városban, azt mondták többet nem kell őket hazavinnem, jönnek ők busszal. Nehezen de lenyeltem. Végül is nekik is fel kell nőni valamikor, nem igaz? De aztán nemrég azt kérték had aludjanak bent egy barátjuknál. Na ez azért már ugyancsak több volt a soknál. Az ember a kisujját nyújtja ők meg egyből az egész karodat követelik. Természetesen nemet mondtam. Ugyanabban a városban tanulnak ahol anno mi is és hát tudod milyen környék az. Biztosan emlékszel még a Kikötőre vagy az Eozinra. És Isten mentsen meg minket attól, hogy sötétedés után valahogy a Szent István térre keveredjenek. De leginkább mégis a Kikötőtől tartok. Tudod te nagyon jól milyen hely az, mindketten tudjuk.

Egy szó mint száz, azt mondtam nem mehetnek. Nem és kész. A feleségem egyet értett de addig addig győzködték míg végül mégiscsak igent mondott volna de én álltam a sarat. Mindennek megvan a maga helye és ideje és az én gyerekeim nem fognak idejekorán rossztársaságba kerülni, ebbe biztos lehetsz.

Úgyhogy minden úgy volt ahogy lennie kellett, hazajöttek, megvacsoráztunk szépen, ők persze egy szót sem szóltak pedig kérdeztem őket többször is arról milyen napjuk van, még mindig piszkálja e őket az inkompetens testnevelés tanár (olyanok ezek mintha futószalagon gyártanák őket, ez a mostani éppolyan goromba és ormótlan mint a mienk anno) meg ilyenekről de nem voltak hajlandók szóba állni velem. Nem is tudják milyen fájdalmat okoznak ezzel. Arra tettem fel az életem, hogy védelmezni fogom őket minden áron erre tessék. A hála egy dolog, arról szó se volt soha de látod, még azt sem hajlandók elmondani bunkó e a tesi tanár.

Na minden esetre aztán szépen elvonultak a szobájukba és én hagytam őket. Őszintén szólva még egy kis bűntudatom is volt a dolog miatt, kérdeztem is a feleségem, szerinte durva voltam e velük, mire ő azt mondta igen. Na mondom pont nem ezt akartam hallani és legyen kedves ezt megmagyarázni. Mire ő azt mondta, hogy a kedvesség is lehet erőszakos és, hogy most már aludjunk mert holnap korán kel. Mintha az egész ház megbolondult volna egy éjszakára. Na de a lényeg, hogy másnap reggel nem voltak a házban.

Elmentek a városba, a barátjukhoz. Titokban kisurrantak az éj leple alatt mint valami tolvajok. Ha csak rágondolok borsódzik a hátam. Mivel érdemeltem ezt ki? Na persze aztán mennem kellett munkába így csak telefonon tudtam őket letolni ezért. Nagyon fáradt volt a hangjuk és azt mondták ma inkább nem mennének suliba és menjek értük. Én persze rögtön mondtam, hogy ez nem így működik, iskolába kell járni és nem fognak szabadnapot kapni sem tőlem se mástól azért mert ők átbulizták az éjszakát az ilyesmiért nem jár jó pont a felnőtt életben sem. De ők egyre kérleltek, hogy menjek értük, úgyhogy végülis vettem a cókmókomat és elindultam. Indulás előtt persze gyorsan felvázoltam a helyzetet a feleségemnek és kikértem a véleményét, mire azt mondta: Mire számítottál? És már ment is tovább a dolgára. Akkor értettem meg, hogy azért kellett korán kelnie, hogy a gyerekek megreggelizhessenek amíg én alszom. Ő is benne volt.

De erre nem volt időm, kocsiba szálltam és indultam a gyerekekért. Útközben odatelefonáltam a munkahelyemre, hogy késni fogok aminek persze senki nem örült. Ennyi baj egy kis ottalvásért tizenhat évesen! Hallatlan.

De a lényeg, hogy rossz helyre mentem. A régi iskolához mentem mint rendesen, nyolc éven keresztül és kerestem a gyerekeket. Kérdezgettem a fiúkat és lányokat akik épp bementek látták e a fiaimat. Az egyik anyuka oda is jött, hogy ne zaklassam a kicsiket. Aztán bementem a tanáriba és fennhangon azt kérdeztem: Látta valaki a fiaimat?

Képzelheted milyen csend lett hirtelen. Úgy néztek rám mint egy elmeháborodottra. Az egyikük odajött és nagyon lassan, ahogy az őrültekkel szokás beszélni elmondta, hogy a fiaim fél éve középiskolások. Képzelheted milyen hülyén éreztem magam és ugyancsak hülye helyzet volt. Annyit tudtam mondani hirtelen, hogy persze, hogy azok és kimentem. Miközben kimentem az épületből, aztán ki a kapun, át az udvaron és aztán a parkolón át az autómhoz, végig ezt ismételgettem: Persze, hogy azok, persze. Észre se vettem mit csinálok csak mentem és közben motyogtam magamban, szép látvány lehettem, gondolom.

Aztán beültem az autóba és olyan történt velem ami legalább húsz éve biztosan nem. Sírni kezdtem. Halkan, hüppögve mint a megvert kisgyerekek. Aztán persze elmentem értük a jó helyre. Mikor azt kérdezték mi tartott ennyi ideig, csak annyit mondtam örüljenek, hogy nem aludtam ott egy barátomnál ahelyett, hogy értük jöttem. Ezen persze jót nevettek.

Lényeg a lényeg: Nyugtalan vagyok és hamarosan rá is jöttem, hogy ennek Te vagy az oka. A társaságod hiánya nyomaszt évek óta, a pszichológusom is ezt mondja akihez egy hónapja járok. Ha valaki, hát ő biztosan ért a lélek dolgaihoz. Rendes asszony, ért ahhoz amit csinál.

De végülis nem ez döbbentett rá, hogy mennyire is hiányzol, hanem egy másik történet ami ugyanezen a héten történt és bátorkodom idefűzni, ha bírod még szusszal az olvasást.

Van egy ismerősöm, akár barátnak is nevezhetném de inkább csak úgy hívom: szomszéd. A feleségem persze nem így hívja, ő csak a család nagy barátjaként emlegeti. Negyvenes fickó, két éve elvált, anno ő és a felesége gyakran átjöttek hozzánk, közös ebédek, kerti partik, minden ami elől vidékre menekültem a városból sok évvel ezelőtt. Amióta elhagyta a felesége, minden megváltozott. Szinte soha nem jön át és nem is mozdul ki otthonról. Nem is tudom, dolgozik e egyáltalán, legalább egy éve nem beszéltünk de két héttel ezelőtt felhívott.

Ennek a fickónak volt egy nagy kutyája, nem tudom milyen fajta, nem értek az állatokhoz, nem is szeretem őket. A feleségem mindig akart kutyát de eddig mindig sikerült elrettenteni azzal ha megfenyegettem, hogy ő eteti, sétáltatja és foglalkozik vele. Nekem az ilyesmire nincs időm, épp elég dolgozni és fél állásban még családapának is lenni. A lényeg, hogy öreg kutya volt ez már, megvolt neki vagy kilenc éve. Így aztán mikor felhívott és azt mondta meghalt, nem is csodálkoztam különösebben. Mondtam is neki, hogy hát hiszen volt vagy kilenc éves, biztos nem bírta tovább a gyűrődést. Mire ő azt mondta, hogy ez nem igaz és szerinte megmérgezték. Aztán elsírta magát a telefonba és minden félre érthetetlen dolgokat nyögdécselt, hogy neki így már senkije nem maradt és, hogy mi lesz vele ezután. Próbáltam én megvigasztalni, ne hidd, hogy szívtelen vagyok, mondtam neki, hogy jöjjön át valamelyik este és egyen a feleségem világhírű almáspitéjéből de ő csak sírt tovább és azt hittem sosem hagyja abba.

És úgy tűnt tényleg nem fogja abbahagyni én meg kezdtem unni, úgyhogy odahívtam a feleségemet, hogy próbálja meg ő kibékíteni. Több mint három órán keresztül beszéltek aztán, el tudod képzelni? Kérdeztem tőle utána ebből mennyi volt a sírás, mire azt mondta ne legyek kegyetlen, mert az az ember szenved. Mire én: szenved attól, hogy meghalt a kutyája? Erre aztán nem volt hajlandó válaszolni és elaludtunk. Másnap reggel közölte, hogy aznap este menjek át és ássam el a kutyát mert ez a Gábor (így hívják) nem tudja. Egyszerűen nem képes rá, rá se tud nézni.

Mondtam, hogy jó, átmegyek elásni azt a flancos kutyát de aztán hallani sem akarok többet erről az emberről, elég nekünk a mi bajunk. Aztán mentem és bedobtam egy mosást. A fiúk mindig takaros halomba rendezik a mosatlanjukat a szobájuk sarkában és várják, hogy elpárolog. Ha egyszer lesz rá szabad öt percem talán elmagyarázom nekik, miért rossz ez a hozzáállás.

Este átmentem természetesen de Gábor nem volt otthon, a házat nyitva hagyta és elöl hagyott egy ásót a konyhában de Őt magát nem találtam sehol. Hátra mentem a kertbe és akkor megláttam.

Így Ősszel elég korán sötétedik de azért még elég jól lehet látni ebben a szürkületben is ahhoz, hogy jól kivehető legyen a tetem. Nagyon békésen feküdt a kert végében, mintha csak aludna, leszámítva, hogy természetellenesen merev volt. Ahogy közeledtem felé, egyre rosszabbul éreztem magam.

Nehéz ezt szavakba önteni, úgy, hogy hihető legyen de azt képzeltem, attól féltem, hogy valamelyik fiam az, aki ott fekszik. Hogy nem is jöttek haza a buliból, hogy nem is mentem el értük, hanem meghaltak ott és az egyiküket készülök eltemetni. Jó, tudom, hogy ez képtelenség de mégis ezt éreztem. És akkor megtorpantam és újra megtörtént. Egy héten belül másodjára kezdtem sírni. Ott álltam Gábor kertjében és bőgtem mint egy kisgyerek. Aztán eszembe jutott valami és az átsegített ezen a helyzeten.

Azt kezdtem képzelni, hogy a tetem csak egy ruhahalom, olyan mint amit reggel hoztam ki a fiúk szobájából. Ez bevált. Nem éreztem iránta semmit. Nem sírtam tovább. Elástam és kész, máig a földben rohad. Pont annyira voltam a folyamat közben meghatva mint mikor reggel bedobtam a mosást. Csak annyit éreztem mint akkor, semmivel se többet.

Aztán hazamentem és leültem az ágyam szélére a hálószobámban. A gyerekek, a feleségem már aludtak, a vacsora kihűlt. Nem vártak meg. Egyikük sem. Úgyhogy ültem ott az ágyam szélén, hallgattam ennek a nőnek a halk szuszogását és arra gondoltam: Ki ez? Miért alszom én együtt vele? Miért kötöttem hozzá az életem?

A holdfény beragyogta a kis szobát a nyitott ablakon keresztül és én csak bámultam magam elé órákon keresztül. Bámultam magam elé és közben Rád gondoltam. Ránk. Hogy milyenek voltunk régen és mennyi mindent élt ünk át együtt. Hogy mennyit nevettünk és hányszor meg hányszor kiálltunk egymásért, mindennel és mindenkivel szemben. Hol vannak már azok a karamellillatú éjszakák, vagy épp a sörtől savanyú reggelek? Merre kalandozik most a két jóbarát beszívva és világtalanul, átvágva a Szent István téren, úton a Kikötő felé?

Hát ezért írok most neked. Remélem a levél jó egészségben talál.

Folytatása következik (a szerk.)

1 2 3 4 5 6 7 8