Líra:
Forray Péter
Vízió
Emlékszem, ahogy a
Testeden úszkáló vízcseppeket ragyogta be
A fákon átszűrődő nap nyugtató sugara.
Még érzem, ahogy
Lényünk egyként borul toll-könnyű súlyként
Összeforrt szívvel felhő-párnáink közé.
Tudom, hogy létezik a hely,
Ahol csak rám vársz
Magányomnak ó fenséges Hírnöke.
Ölelj hát magadhoz, őrizd
Selyem-kezeidben vérző szívemet,
Melyet a vágy kései sebeztek meg.
S mikor szemeimen újra Morfeusz az úr,
Testem pedig az álmok világát járja,
Szellemünk újra egyesül az örök boldogságban.
Forray Péter
Reveláció
Vágyakoztam…
Áhítottam a szentnek gondolt Materia nektárját.
Tévedtem,
Őszintén bevallom, tévedtem.
El kellett engednem téged,
Hiszen láncra vertél,
Megkötöztél s illúziók füstjét zúdítottad rám.
Elengedtelek és boldog lettem,
Talán elkerülhetetlen volt…
Mint tűz melyet nem tarthat örök béklyó alatt a fekete füst,
Ragyogott fel bennem az élet.
Nem az anyag vagyok.
Nem az elme vagyok.
Többek vagyunk ennél,
S mindennél fontosabb ezt belátnunk.
Én beláttam és kitisztult felettem az ég,
Kivirágzott a rét s édessé vált az eddig kesernyés levegő.
Az Anyag szenvedés,
A cél az Üresség,
Az út az Odaadás.
Lágy Kornél
Kis melegség
A tiltott gyümölcs ciklusból
Hideg, téli éjszakán,
Mikor, hacsak pillanatokra is,
De beköszönt a nyár…
Tudom, itt jártál.
Gondolatok szárnyán jöttél,
S majd, mint játszótéren a kisgyerek,
Órákat eltöltöttél,
S hirtelen már nem volt olyan
Hideg ez a tél.
Olyan valós volt minden,
Mintha itt lettél volna velem,
Szinte láttam szeplős kis arcodat,
Szinte éreztem epres illatodat.
S mintha egy csalfa mosolyt is elejtettél volna,
Ennyi érzelem s vágy egy gondolatba`…
Utcáról erős susogás hallatszik,
Kinézek, s mintha muszáj volna,
Úgy havazik.
Gondolat, mint egy madár…
Huss, el is röppent,
Többé nem volt meleg nyár,
Csak a hideg tél maradt, s az örökös
Magány.
Lágy Kornél
Szekér
Megrakott szekérrel jöttem én,
Nem kellett még lovat se vennem.
Az Úr adta e nagy szerencsém,
Hogy ilyen jó helyre születtem.
Pannónia déli részein,
A kis dombos tájak ölében
Töltöttem fiatal éveim,
S cseperedtem nagy szeretetben.
Gimnáziumban kitanultam,
Mit csak kitanulni lehetett.
Szerelmeimnek verset írtam,
S megalapoztam a jövőmet.
De felnőttem…
Lassan itt van a búcsú-óra,
Ki kell pakolnom szekeremet.
Hitem, s sorsom viszem az útra,
S a nagy szülői szeretetet.
Az utolsó pillanatokban
Kis szülővárosomra nézek,
Már hív a harang a távolban.
Élettől menlevelet kérek.
Visszahúz még a köldökzsinór,
Hiába lett egykor elvágva,
Szemem egy pár könnycseppet kiszór,
Szívemnek már most van honvágya.
Lágy Kornél
Képzelet
A tiltott gyümölcs ciklusból
Vagyunk:
Te
És
Én
Éjek-
Éjjelén
Kéz
A
Kézben
Vagyunk…
Mint
Zuhanó
Falevél:
Nesztelen.
Lágy Kornél
Magyarbóly
A tiltott gyümölcs ciklusból
Repült a madár az égen.
Talán szép Magyarbóly felé.
Repülne oda szívem is,
S tárná magát szíved elé.
Dalolna, mint a pacsirta,
Zengné neked a verseket.
Viszonzásul csókra vágyna,
Hogy kapjon kis szeretetet.
Talán befogadnád magányos,
Elhanyagolt, dalos szívemet,
Kezeidben érezné: gondos,
Szerelemmel teli életet.
Oh vigyél hozzá kis pacsirta!
Repüljünk a végtelen égen.
Oh várj rám kérlek drága Panna,
Ígérem, mindjárt ott a szívem!
Lágy Kornél
Egy új kezdet
Milyen szép, csillagos az ég ma.
Az utca milyen sötét s néma.
Csak mély álmok zizegnek halkan,
S sünök mozognak az avarban.
Holdfény csillan az autókon,
Pocsolya hullámzik az úton.
Gyenge szél csapkodja redőnyöm,
S lassan már a hajnalt köszöntöm.
Bottal jön, bicegve, nesztelen,
S befesti az eget felettem.
A világ újra színbe borul,
S a csillagok képe kifakul.
Helye marad a pocsolyának,
És emléke a mély álmoknak.
Napsugár szökik a redőnyön.
Új kezdetet, a mát köszöntöm.
Vadász Dominik
Ordítok, hallod?
Annyi mindent súghatnék,
Melynek nem örülnél
Valamit mégis tennék,
Kérlek, megértenél?
Annyi mindent sírhatnék,
Melynek értelme nincs
Hisz figyelmet sem kapnék
Hallgatni? Időd sincs
Annyi mindent bőghetnék,
Látod? Könnyembe is
Önmagad néznéd, s lennék
Én az irreális
Annyi mindent mondhatnék,
“Beteges” kennéd rám,
Én csak annyit kérdeznék:
Mit csinálunk anyám/apám?
Annyit kiabálhatnék,
Mit szeretnék tenni,
Csinálni, mit akarnék,
“Neked csak tanulni!”
Annyit üvöltözhetnék,
Hallanál? Értenél?
Áthúznád ‘mit “közölnék”?
Tudod, hogy sértenél.
Annyit ordítozhatnék,
Megszabod ki legyek,
Ebben bízni nem mernék
Traumák szolgája nem leszek!
Sokat szerethetnék én,
Mégsem tehetem még,
Szív annyira sokat ér,
Nem ömölhet több vér.
Sokat ölelhetnék én,
Téged többet nem ér,
Hisz bántanád az ént,
‘Ki ennél többet ér!
Bandicz Bálint Barnabás
Intelmek
Megint áttörtünk egy falat, testünk szétszórt darabjai némán szalutálnak a semmiben.
Nézz körül a romok között! – hátha találsz még valamit az egykori önmagadból.
S ha nem, hát lásd a tóvíz csalfa tükrének lelked, melyben megmerítkezhet bárki, ha kedve tartja, de a holdfényben visszatetsző formákat meg nem törheti.
Aztán alakulj, változz, érezz, ahogy kedved tartja! Elsőként mindig a saját kérdéseidre felelj, adózz tisztelettel az érdemesnek, szeretettel az ostobának.
Mert elvesztél te is egykoron, s talán, hogy most itt vagy sem több a véletlen művénél. Légy hát mindig megértő!
Ha bántanak, érzelmeid lehetnek állatiasak, de a kimondott szó legyen egyenes és tiszta, mert így őrizheted meg önmagad.
Légy tiszta tengerárnyi szenvedések közepette éppúgy ahogy kedves és szelíd maradtál egy boldog pillanat erejéig.
Végül mindig tanulj és soha ne félj hallgatni, mert később megbánod, hogy nem tehetted eleget. Talán ez az utolsó alkalom, hogy áttörtünk egy falat, de az is lehet, hogy egész eddig ezt az egy akadályt próbáltuk megmászni. Ha így van, sok munka vár még ránk, engem pedig hatalmába kerít az izgalommal vegyes várakozás.
Kaleidoszkóp 