*Figyelő:
Simon Ádám
Pirkadat
Ó, bárcsak a hajnali fényben lengne a fátylad,
És nem a városi éjben futna az árnyad!
Jönne a reggeli szél ami elviszi vágyad,
S nincs több várakozás ami évekig álltat.
Szállna a hosszú hajadból a tétova álom,
Bodzavirágot a szellő fújna az ágon.
Nádiposzáta dalolna a messzi berekben,
Hajnali harmaton állva kezem a kezedben.
Messze röpít a szemednek végtelen íve,
Mint távoli gyöngyház tiszta ruhádnak a színe.
Boldog a lélek ilyenkor az emberi testben,
Vágyakozik csak a szív, hogy az észt kicselezze.
Mert ez az álmodozás tett nélküli sóvár,
Nem tehetünk semmit, az idő rövid póráz.
Várjuk e köztes időnek a távoli végét,
Míg más aki minket néz nem tudja miértjét.
Ketten a városi éjben futva a járdán
Látom az útra vetülni a hitvesem árnyát.
Látom, a hajdani éjjel múlik el immár.
Látom a hajnali fényt mint halovány szikrát.
*Folyóiratunk ezen rovatában olvasóink kapnak lehetőséget, hogy írásaikat megoszthassák a világgal. Ha szeretnéd, hogy a te írásod legyen a következő küldd el munkádat e-mailben, ami majd elbírálásra kerül a lektorok által.
Kaleidoszkóp 