A XXI. század alapélménye: az elégedetlenség
Az élet sokrétű, az embert a szubjektív tapasztalás sokfélesége teszi különlegessé. Az, hogy az ember különleges és mindenek felett egyedi, egyébként is olyan mantra amit gyakran hallani manapság. Olyan típusú reklám szlogen ez, ami könnyen eladható. Mindenki szeretne különbözni. És bár tartunk tőle, épp ezért vágyjuk is a folytonos változást. Azonban, hogy az ember különleges, nem feltétlenül teszi értékessé. Ez a korszellem a fogyasztásról szól, ami nem csak a globalizált társadalom fogyasztó jellegére utal. A termék szerepe az, ami relativizálódott. Termék a kenyér, amit a boltban veszek és elfogyasztom de termék az emberi kapcsolat is amire szert teszek és ami adott pontig fogyasztható de ugyanúgy elégtelenné válik. A szerelem sekélyessé, a barátság felszínessé romlik egy ilyen szellemi alapon működő közegben. És az ember lelkiismerete fellázad, hangosan és kitartóan. Ebben a helyzetben van leginkább szükség valamiféle ideológiára, szellemi hátországra, ami az önzésünket indokolttá, sőt, erénnyé relativizálja. Erre alapozva a tudatipar és a média jó korán a szánkba rágja és egy életre belénk vési a nagy varázsigét: minden ember különleges.
Fontos, hogy megértsük, mit jelent ez pontosan és mi az eredménye az ilyen gondolkodásnak. Ebben a kontextusban az ember egyedisége egy hivatkozási pont, egy örökös kifogás ha úgy tetszik. Olyan állapot, ami előjogokat biztosít másokkal szemben. Jogot arra, hogy átlépjünk másokon és jogot arra, hogy tetteinket ne kelljen felülértékelnünk. Miért is kellene? Onnan, hogy senki nem ért meg, csak egy lépés választ el attól, hogy mindig nekem van igazam. Ez könnyít a lelkünkön, így akadálymentesen fogyaszthatunk és élhetünk fel magunk körül mindent és mindenkit. De ez a folyamat soha nem egyirányú. Ahogy elhasználok kapcsolatokat és embereket, ugyanúgy elhasználódok én magam is míg semmi nem marad belőlem, az örökös önigazoláson kívül. Elfáradok, így is lehetne mondani.
Tegyük fel, az egyszerűség kedvéért, hogy az életem egy adott pontján magamba nézek és többé kevésbé objektíven felmérem a kvalitásaimat, rendszerezem a bennem rejlő lehetőségeket. Mindezt egyeztetem a céljaimmal is természetesen. Mondjuk tegyük fel, hogy szeretnék írni verset, esszét, vagy más irodalmi műfajban alkotni. Mondjuk találok is egy viszonyítási pontot amihez képest meghatározom a jelenlegi tudásomat és tehetségemet. Legyen ez a pont mondjuk John Steinbeck, és az általa képviselt művészeti nívó. Amint magamat és a saját írói eszköztáramat hasonlítom össze vele, szembesülnöm kell az óriási hiányosságaimmal. Rájövök, hogy van bennem egy Steinbeck alakú lyuk, egy Érik a gyümölcs-re való üresség. Miután ez tudatosul, két különböző úton indulhatok el.
Az első a fáradságos munka és tapasztalat szerzés, a gyakorlás és szorgalom útja. Az ilyesmi fárasztó, évekbe telik, és sokszor nem is hozza meg a kívánt eredményt. De a hangsúly azon van, hogy ez a nehezebbik út. A XXI. század legnagyobb találmányainak egyike a másik lehetséges út, ami kevésbé fárasztó és a maga módján mindig célravezető. Hívjuk ezt a példa kedvéért mondjuk Steinbeck-relativizálásnak.
Ebben az esetben módszeresen ritkítom a Steinbeck nevével fémjelzett viszonyítási pont szellemi értékét. Kifogásokat találok ki, önigazolásba menekülök és mindent megteszek ami ahhoz kell, hogy az elérni kívánt, vágyott állapotot relativizáljam. Csak, hogy világos legyen: az első esetben felnövök a feladathoz és a John Steinbeck féle irodalmi nívóhoz, a másodikban pedig magamhoz rontom azt.
Az igazság az, hogy bár az ember egyediségéhez kétség sem férhet, nem társul hozzá minőségjelző. A “másság” nem tesz értékesebbé. Csak mássá tesz. És ez se nem rossz, sem pedig jó. Ez egy élmény.
Életünket az élményeink határozzák meg, nem véletlen a szómágia. Vannak bizonyos speciális, csak ránk, mint egyénre jellemző élmények, amiket aligha lehetne pár szóval leírni. Például mindenki másképp éli meg az érzelmeit, még ha vannak is hasonlóságok, egy kicsi eltérés mindig akad. Mind máshogy éljük meg az érzelmi mélységgel bíró kapcsolatainkat, mint amilyen a családi viszony, a szerelem vagy a barátság. Máshogy vagyunk dühösek, máshogy vagyunk boldogok. Ezek az élmények körének összetettebb rétegét képezik. Vannak azonban alapvető, közös élményeink is.
A korszellemet mindig az egyén határozza meg, ez egy organikus folyamat. A bennünk lévő, úgynevezett “kis világ” analogikus kapcsolatban áll, a tapasztalt “nagy világgal” ami odakinn van és ami tőlünk független. A frusztrációim, a szorongásom, de a pozitív érzelmeim és érzeteim is a nagy egész részévé válnak. Így képződik az az egyén feletti, elvont és kollektív szerveződés amit társadalomnak hívunk. A társadalomnak pedig, lévén, hogy analogikus kapcsolatban áll az egyénnel, ugyanúgy van szelleme és karaktere.
Ezt a korszellemet egy bizonyos közös alapélmény határozza meg: az elégedetlenség.
A XXI. századi ember napjai meg vannak számlálva. Hányszor hallottuk már ezt más és más kontextusban? Nem feltétlenül kell szó szerint venni… de ha így tennénk, biztosan eszünkbe jutna a klímaválság és az ingatag gazdasági helyzet, vagy valamelyik antipatikus politikai garnitúra. De elvont értelemben is rengetegszer találkozunk ezzel. Mi a helyzet például a művészetekkel? Mennyit lehet hallani arról, hogy halott de legalábbis halódik és, hogy mi okoztuk ezt a végtelen agóniát az ostoba és mértéktelen fogyasztási hajlamunkkal? Rengetegszer láttuk, olvastuk és hallottuk már ezt a gondolati narratívát. Bezzeg régen…!
Az ember azt hinné, hogy egy ilyen közhelynek ma már nincsen létérvénye a modern ember gondolkodásában. Bizonyosan meg is lehetne ezt a feltevést indokolni, például azzal az egyszerű érvvel, hogy ami elmúlt, többé amúgy sem releváns. Ez talán egy kissé érzéketlen, de bizonyos körülmények közt működőképes gondolkodás. Lehetne sok mindenre hivatkozni, ha ez ember amellett érvel, hogy már rég nem hiszünk a Bezzeg rég-ben. És mégsem lenne igaz.
A nosztalgia nem, hogy nincsen kimenőben az életünkből de mi fiatalok is nagy előszeretettel vesszük át. Hamis nosztalgiával gondolunk vissza írókra, együttesekre vagy filmekre, akik és amik olyan időben léteztek mikor mi még egyáltalán nem. Az érzet maga épp ezért hamiskás, de az átélés épp olyan valódi mint azé aki valódi nosztalgiát él át.
A napjaink meg vannak számlálva – hangzik el ismét a század jelszava. Ma már senkiben nem lehet megbízni. Na persze ebből nyakatekert módon mindig az következik, hogy bennem, aki a sérelmet elszenvedi, természetesen meg lehet bízni. Messzemenőkig meg lehet. Sosem tévedek, sosem vétkezem.
És mi a helyzet a lányokkal? És mi a helyzet a fiúkkal? A romantika sem ugyanaz többé. A szüleinkben nem bízunk meg, a gyermekünket nem tiszteljük. Az ételnek rossz íze van, a levegő szorongástól és verejték szagától terhes… A cigaretta sem esik úgy és ugyanannyira jól mint régen. Semmi sem esik olyan jól mint régen. Sőt… semmi sem esik jól egyáltalán.
Örökös elégedetlenség. A XXI. századi ember alapélményeinek egyike. Semmi sem jó, de minden az lehetne… mindig csak épp egy kicsivel rosszabb annál ami pont megfelelne. Épp csak egy kicsivel… Akárhogy nézem. Ez az írás is lehetne jobb… nem sokkal, igazán…. csak egy nagyon kicsit.
Bandicz Bálint Barnabás
Kaleidoszkóp 