Kaleidoszkóp

Próza:

Bandicz Bálint Barnabás
Esti órák

Az esti világ más. Erre akkor jöttem rá, mikor az utolsó Leőweys évemben egyre gyakrabban kezdtem el esténként, a kollégiumot elhagyva, mintegy ihletés szerűen hosszas sétákra indulni, cél és határozott útirány nélkül. Ebben az időszakban már mélyen megérett bennem az iskolából való végleges távozásra valóhajlam és feszült ingerré nőtte ki magát. Ilyen alkalmakkor nyílt rá lehetőségem, hogy visszagondoljak a mögöttem lévő időszakra, felülértékeljem a történteket, jót és rosszat egyaránt és nagyjából kiötöljem hogyan tovább. Az este a megfelelő napszak arra is, hogy az ember megengedjen magának némi önsajnálatot és, hogy irányított körülmények között hagyja elhatalmasodni magán a depressziót, a reménytelenség érzését. Na persze nagy műgonddal ügyelve arra, hogy mindez legfeljebb hajnalig tartson, mert a nappali ember nem engedheti meg magának az éjszaka könnyelműségét. A nappal ugyanis az elvégzendő feladatok, a feltornyosult teendők időszaka. A haladásé és kötelességé. A nappal a szorongás időszaka.

Az éjszaka befogad, beborít és átölel. Sétáim rendre a kollégiumtól indítottam, áthaladtam a sziten aztán csak mentem amerre a lábam vitt magától. Érdekes módon nem egyszer ugyanott lyukadtam ki ilyen önfeledt, átszellemült útjaim alkalmával, pedig egyszer sem terveztem és nem is különösebben figyeltem arra mit csinálok. Mégis, több alkalommal sikerült valahol Uránváros, régi lakóhelyem környékén kikötnöm. Mindez azért különös mert nem kötnek romantikus érzelmek a városnak ehhez a részéhez éppúgy ahogy a többihez sem. Az útvonal is más volt nem egyszer. És mégis – érkezésem színhelye valahogy öntudatlanul is majdhogynem mindig ez lett, ha elég időm volt sétálgatni. Különös ha belegondolok.

Egy ilyen alkalommal, úgy este hét óra környékén indultam és mint rendesen, most sem volt kész tervem arra merre megyek, kivel találkozom és úgy általában mivel töltöm azt az egy két órácskát amivel a maradék kimenőm idejét elütöm. Egészen pontosan este kilencig lett volna időm visszaérni de nem vettem túl komolyan a szabályokat és nem is nagyon volt senki aki epekedve várja a visszaértemet, úgyhogy nem nagyon törődtem a dologgal. Lényemnek ekkorra egyébként is alapvető eleme lett az a fajta szertelen mentalitás ami nem törődik következményekkel amik holmi kihágások után járnak. Van, hogy az embernek minden mindegy és elveszíti az érdeklődését a dolgok iránt. Ha ilyen időszakomat élem, én sétára indulok de van aki alszik inkább, különösen azok a szerencsés alakok akik a nap bármely pontján, és bárhol képesek elaludni. Irigylem az ilyen embereket. Aztán vannak akik bulizni mennek ilyenkor, különösen ha az adott illető az a típus aki természetétől vezérelten bármerre indul, mindenhol buliba és zajos, lelkendező alakokba botlik. Ismered ezt a típust szerintem. Ismerek továbbá olyat is aki ilyenkor megszállottan enni, játszani vagy énekelni kezd. Vagy zenét hallgat, teszem azt. A pótcselekvések száma végtelen amik hozzásegítenek ahhoz, hogy egy kicsit kettesben légy önmagaddal és a gondolataiddal.

Szóval elindultam, tekertem egy cigit, valószínűleg szörnyen rossz sárga camel dohányból és hagytam, hogy a város zaja tele zsongja a fejem és, hogy magához vegyen az éjszaka, mint halott testet veszi magához ősanyánk, a föld. Mint alkohol vagy kábítószer, a fejembe száll, émelyít egy ilyen városi éjszaka. A villanyoszlopok hunyorgó fényei csillagok az égbolton, a verejték és füst egyvelege nehéz tömjén ami fojtogat, a céltalanul lézengő járókelők pedig az apostolok, akiknek a kirakatok fénye von glóriát a fejük köré. Micsoda hangulat, micsoda pazar felvonulás! Nincs annál szebb magány, mint ahogy a város magányos esténként.

Valahol, nem sokkal a Széchenyit elhagyva egy beszélgetés töredéke ütötte meg a fülemet. Egy öregember mesélt a kutyájáról, aki meghalt szegény, mire a másik, akivel beszélgetett, rákérdezett miért nem vesz egy másik kutyát a régi helyett. Az öreg erre mintegy mellékesen felelte, hogy attól tart, azt a jószágot már nem élné túl és így kénytelen lenne magára hagyni. Ilyen az, amikor a város magányos. Szíven ütött, amit hallottam. A lét értelmén kezdtem töprengeni.

Többek között azon, milyen ostobaság, hogy legfeljebb relatív végcél létezik. A halál ugye nem lehet cél, inkább csak amolyan mellékterméke az életnek, azt gondolom. Aztán egyik vagy másik feladattal végezni, azok is csak amolyan bizonytalanok pótlékai egy belátható végkifejletnek. Mert ha az ember egy játékot játszik, sakkozik teszem azt, a cél világos és egyértelmű. Nyerni kell. Ha mást játszik akkor is nyerni kell. Ennyi az egész. De az életnek pillanatnyi állapotai és kilátásai vannak, minden apró győzelem csak más apró vereségek viszonylatában számít győzelemnek. És mert nincs konkrét cél, nincs határozott útvonal sem. Hová tartunk?

Ahogy ezeken okoskodtam, belefutottam egy régi ismerősbe és beszélgetésbe bonyolódtunk. Ezredjére is megígértette velem, hogy majd beszélünk és mindenképp találkozunk jövő hónap elején, én pedig bőszen bólogatva, mindenre készségesen igent mondtam ezúttal is mint annyiszor korábban mikor semmi nem lett az egészből. A vicc az egészben az, hogy egyszer sem rajtam múlott a dolog, vagy őrajta. Nem arról volt szó, hogy nem akarok vele találkozni, vagy nem lelkesít a gondolat engem is hasonlóképen mint őt, hogy felelevenítsük régi ismeretségünket, egyszerűen csak a mindennapok kiszámíthatatlan fordulatai vetettek gátat mindig a terveinknek. Mikor elment elmosolyodtam, mert az jutott eszembe, hogy talán nem én, hanem az élet maga dönti el, mikor zár le egy fejezetet és mikor hajlandó újra nyitni azt.

Utam során valamiképp a Szabad Kikötőhöz keveredtem, ami törzshelyem volt akkoriban, így gondoltam benézek ha már így alakult. Odabenn meglepően sok ember, így egy hétköznap estéhez képest, és ismerősök is nagy számban. Kimentem az üvegházba rágyújtani, közben hozzácsapódtam egy nagyobb társasághoz, akik félig még józanul de jó úton a képszakadás felé, ilyenféle párbeszédet folytattak:

– Fájt neki persze, hát hogyne fájna az ilyesmi. Mondjuk ebben a hónapban hányadik is…? Hányadik ez már? Nem tudom. Ő tudja. Egyébként sincs semmi közünk az egészhez. Ki jön most… ki fizet most? Én? Biztos nem. Mit mondasz? Tessék? Ja, csak, hogy nem fizetek.

Mire egy másik:

– De ennek így egyáltalán mi értelme van? Így, hogy minden héten mással, érted. Gáz, nem? Szerinted nem az? Szerintem? Én nem tudom, nem is érdekel. Csak azt mondom, mostanra már hozzá lehetne szokva, hogy egyfolytában tovább passzolják. Mármint érted, akkor meg mire számít? Vagy ha ez jó neki, minek sír mindenki előtt? Mert akkor meg nem kellett volna belemenni, érted. Hagyni kellett volna a faszba az egészet, vagy legalább pihenni egy kicsit kettő között, nem? Szerinted? Mi, tessék? Ja, nem, nem én fizetek, én az előbbit fizettem.

Majd egy harmadik:

– Szerintem olyan ez neki mint egy izé.. egy hobbi vagy, hogy mondjam. – Elfojtott nevetés – Na érted. Nem akarok fasz lenni meg minden de azért mindennek van határa. És még elvárja, hogy sajnáljam, érted. Nem kéne hetente váltogatni a tudod mit és akkor rendben lenne. Vagy legalább jobban bírná. Egyébként meg mire számít? Szerelemre? Ő? És ezek után? Ha meg nem, akkor meg mit rinyál megállás nélkül? És persze úgy, hogy mindenki látja, na jó, ez így egy faszság, mondtam is neki, nem így persze, jó, hogy nem így, hülye vagy de azért, hogy értse. Ki fizet? Mert én nem.

– Majd én fizetek. – mondtam, annak ellenére, hogy fogalmam sem volt mit kellett kifizetni és milyen mennyiségben. – És lehet, hogy magányos. Mármint az akiről beszéltek. – tettem hozzá úgy, hogy fogalmam sem volt kiről beszélnek de ez már nem érdekelte őket, szerintem észre sem vették, hogy mondtam még valamit. Ami azt illeti, szerintem nagy részük a nevem se tudta. Azt mindenesetre jól hallották és nagyon örültek is neki, hogy fizetek. Ki is fizettem vagy kilenc ember sörét, ott helyben. Szinte semmi pénzem nem maradt. Mondjuk nem is nagyon érdekelt. Fizettem és távoztam. Meg se köszönték. El se köszöntek.

Odakint lettem csak dühös. Nem tudtam miért, egyszerűen tehetetlennek éreztem magam. Érezted már, hogy tenni kéne valamit, valami nagy és fontos dolgot, még ha nem is tudod mit és kinek az érdekében, csak számítson? Azt, hogy legyen valami amit mindenki észrevesz és nem mennek el mellette? Valami kell, hogy legyen ami kimozdítja az embereket az örökös érdektelenségből. Én már számtalanszor eljutottam ehhez a gondolathoz és itt mindig megrekedek. Nem tudom kire vagyok dühös, sem azt mit kellene tenni de még csak azt sem, hogy mire kellene felhívni a mások figyelmét. Csak azt érzem, hogy tehetetlen vagyok.

“Menekülök amíg engem látsz, folyton keresem az éjszakát” – mondja a hiperkarma dalszöveg. Hát így valahogy. Mintha a levegőben lenne valami, ami ezt a súlyos nagy magányt okozza, ezt az óriási elégedetlenséget az emberekben. Újra visszatértem gondolatban a létezés értelméhez. A beszélgetésekre gondoltam, hogy milyen céltalanok. Minden beszélgetés ugyanolyan, mint ez az iménti amibe belekeveredtem. És az embereket mindig csak az érdekli ki lesz az, aki fizetni fog. Csak ez és semmi más. A szavaik mögötti úgynevezett tartalom kongó üresség, érthetetlen gügyögés, a kommunikáció látszata, visszhangja az értelemnek, gyilkos egykedvűség, keserű tudatlanság. Akkor meg minek van az egész? Minek beszélnek ha nincs mondanivalójuk? Minek létezünk ha nincs konkrét végcél ami felé közelítünk? Sok sok kérdőjel de sehol egy válasz, vagy válaszadó. Úgy unom már ezt. Istenem milyen magányos ez a város éjszaka! Az ember azt hiszi sosem fog hajnalodni. Talán tényleg nem is fog soha.

Így merengtem még sokáig és hát mit mondjak, nem voltam a legjobb formámban. Aztán egyszer csak, azzal a fajta váratlansággal, ahogy egy szép emlék elevenedik fel bennünk egy ismerős illat hatására, ami egyszer csak ott van aztán elillan, vagy mint az álom ami gyorsan jön és könnyen megy, ott állt előttem. Már megint itt vagyok. Uránváros, Mecsek áruház. Legalább ez pontos, mint egy svájci óra. Egyszerűen nem tudok máshová megérkezni.

Ahogy máskor, úgy most sem ébredtek bennem ködös érzelmek a régi helyek iránt. Pedig ezek voltak legkisebb gyermekkorom színterei. Café pavilon, a tér az áruház előtt, az utcák, a boltok, miegymás. Azon gondolkodtam (már sokadjára) hogy nem kellene e valami meghatódottságot vagy legalább megilletődöttséget éreznem. Nahát, itt laktam vagy valami. De semmi. Sem most, sem korábban. Megnéztem a házat, ahol vagy 9 évig laktam, körüljártam többször is, várva melyik sarkon ragad el az eksztázis, a reveláció. Semmi. Elmentem a játszótérre ahol anno időm nagy részét töltöttem. Semmi. Végül megálltam a téren és felnéztem a sokemeletes épület tetejére. Sosem tudtam megjegyezni végülis hány emeletes. Aranyhal memóriám van, hiába. Ahogy azt a házat és a teret néztem, azon kezdtem gondolkodni, innen melyik út vezet hazafelé. Búza tér, Széchenyi, Szit, kollégium? Vagy talán most vagyok otthon csak valamiért nem tudok róla? Ez lenne az? Esetleg üljek buszra és menjek Véméndre, ahol jelenleg lakom? Egyik iránt sem éreztem sem nosztalgiát, sem romantikát. Egyik úgynevezett otthonom iránt sem. Végül az épületről még feljebb néztem, bele az utcai égbolt sötét, borongós homályába. Könnyekkel küszködve, mint egy kisgyerek mondogattam magamban. Melyik út vezet hazafelé? Melyik lesz az? Végül hangosan is kimondtam, csak úgy magam elé dünnyögtem:

– Melyik út az?

Egy csövi meghallotta és még elmenőben odaszólt minden rendben e de mikor nem válaszoltam, elsietett. Akkor ezt gondoltam, biztos ilyen lehet a halál. Tökéletes magány, csillagtalan égbolt.

Még sokáig álltam ott, mielőtt elindultam visszafelé.

1 2 3 4 5 6 7 8