Cikkek:
A közlés öröme
A kommunikáció okozta nehézségek az egész életünket áthatják. A globalizáció mindenki hátsó kertjébe elhozta Amerikát és az életünk túltöltődött ingerekkel. Korábban, egy másik korban, mindenki csak egy saját, személyes világ felett bírt hatalommal, aminek természetesen megvoltak a maga korlátai. Nem csak az olyan alapvető dolgokra gondolok, mint a terület vagy az egzisztencia. Az ember tisztában volt vele, hogy véges az a kapacitás, amivel még újabb ingereket fogadhat be, és amik felett uralkodhat. Voltak persze kivételek… de ezek a próbálkozások mindig tévedésnek bizonyultak. A lélek nem cirkuszi mutatványos. Nem tud egyszerre túl sok mindent a levegőben tartani. Ha mégis megpróbálja, annak nagy valószínűséggel nem lesz jó vége. A következmények olykor lassan fejtik ki a hatásukat. Néha több generáció átvészeli ezt a “lappangó betegséget”. De idővel kibontakozik és megmutatja önmagát.
Nem pusztán az életünket, de az egész korszellemet meghatározó tényezővé váltak a kommunikációs nehézségek. Ez kicsiben és nagyban is kiválóan megfigyelhető. Meg lehet nézni például az elvi szembenálláson alapuló vitákat. Nem egyszer vagyunk szemtanúi verbális öldöklésnek beszélgetés helyett. Megváltozott az irányadó narratíva. Ha valaki nem ért egyet velem és hajlandó időt és energiát áldozni arra, hogy az érveit az enyémekkel ütköztesse, az nem tiszteletet, hanem megvetést érdemel. Az előző gondolat ugyanis csak addig tart, hogy “nem ért velem egyet” és nincs tovább. Gyakorlatilag bűn lett a véleménykülönbség. Meglehetősen kellemetlen helyzet, mivel ez nem épp a szikrázó szellem táptalaja. Ez a szellemi igénytelenség melegágya. Kell, hogy tiszteljük azt, aki nem ért velünk egyet és hajlandó ez ügyben vitázni velünk. Az ilyen viták mozdítják egy kicsit előre az emberiséget és fejlesztik a közösség szellemét, amit társadalomnak hívunk. Műveljük kertjeinket, nem igaz? Talán ideje lenne komolyan venni.
És ha már vitázunk az nagyon jó, de azért érdemes ez ügyben pár szót ejteni a vitakultúráról is. Én, személy szerint, elég sok vitát nézek és hallgatok. Nem akarom a véleményem senkire ráerőltetni, de engem lenyűgöz, ha valaki jól, ügyesen érvel, ha pedig mindezt nem egy agresszív vagy épp lekezelő, hanem elegáns, kellőképpen távolságtartó módon teszi, az egyenesen csodálatos a számomra. Nagyon reménykeltő jelenetek ezek. De sajnos ilyenből van kevesebb. Sokszor az az érzésem, hogy a vita csak ürügyet szolgáltat ahhoz, hogy az érzelmeinknek és nem a hideg fejjel átgondolt és kiérlelt álláspontunknak hangot adjunk. Az ilyen eseményt megmérgezi az a negatív prekoncepció, amivel egyik vagy másik, esetleg mindkettő vitapartner a helyzethez hozzááll. Gyakorlatilag nem is kíváncsiak arra, mit mond a másik… ha figyel is, átélt módon, annak egy oka van. Árgus szemekkel lesi a lehetőséget mikor amaz elszólja magát, vagy félreérthető kijelentést tesz, ami egy-egy hosszabb vitában azért megesik rendszeresen. Amikor pedig bekövetkezik, a másik, mint a kopó, ami vérszagot fogott, lecsap az áldozatára inkompetens érveivel, de annál szélsőségesebb érzelmi kitöréssel és a szó szoros értelmében kivégzi ellenfelét. Megalázza őt. Majd elégedett mosollyal hátradől, lehunyja szemeit és megpihen az álszentség posványtengerében. Na jó, az utolsó pár dolgot csak én költöttem hozzá. De azért megtörténik ez is… csak nem azonnal, vagy jól leplezi az illető.
És persze olykor a közönség kultúrája is hagy kívánnivalót maga után. Alapvető félreértések a vita hangulatát átélve és elsajátítva alakulhatnak ki. Olykor a szenvedélyt tévesztik össze a túlérzelmességgel… néha viszont nagyon is jól tudják, hogy amit néznek az nem vita, hanem gladiátorviadal. És ennek megfelelően reagálnak. Nagyon keserű látvány a számomra mikor egy-egy vita közönsége nem képes moderálni magát és a focimeccsek szurkoló-kultúráját hozza be a szellem csarnokába. Mert a vita erről szól. A szellem diadaláról. Amihez nem passzol olyan jól a füttyögés, a bekiabálás, és a teli szájjal röhögés. Na persze a közönségnek nincs saját mediátora, minden szabályt semmibe vehet. Talán az a tévképzet élhet a rossz közönség tagjaiban, hogy nekik nincs semmiféle felelősségük. Pedig van, és azt is megmondom, hogy miért.
Vitázni nehéz. Tudom, hogy olyan alapigazság ez, ami már-már közhelyszerű, de szeretném, ha ezt most egy kicsit komolyabban átélnénk. Még ha az ember tökéletesen biztos is az álláspontjában és érvek garmadájával vág bele a “küzdelembe” akkor is. Vitázni nagyon nehéz. Nem csak az érvelésre kell figyelni… de már az is épp elég nagy feladat. A tudás a fejemben van, de a sok haszontalan infó, kacat és halott német katona közül elő is kell bányásznom azt, méghozzá gyorsan és hatékonyan. Ezt az információt aztán a lehető legkulturáltabb módon kell előadnom. Ha egy nyilvános vitáról van szó, soha nem felejthetem el azt, hogy egyszerre két irányba kommunikálok. A közönségnek és a vitapartneremnek is meg kell érteni, amit mondok, maradéktalanul. Nem fogalmazhatok ködösen. Az sem árt egyébként, ha a másik nem unja halálra magát mellettem vagy velem szemben. A humor mindent érdekessé tesz, így az érvelést is. De mindezek csak az érvelés nehézségei. Maga a kommunikációs helyzet alapvetően egy stresszes élmény. És ez az utóbbi pár évben egyre csak fokozódott. A kommunikáció felett érzett szorongás vált a társadalom és különösen a Z generáció (a sajátom) egyik alapélményévé.
Egy olyan dologról szeretnék beszélni, amit már sokan mások is elmondtak, nálam jóval korábban és jóval okosabban. Nem találtam fel a spanyolviaszt ezúttal, de hátha legközelebb. Addig is egy nagyon alapvető dolgot szeretnék itt kicsit boncolgatni, ami sokat foglalkoztatott az utóbbi időben és amit “a közlés örömének” neveztem el. Ez egy alapvető kommunikációs helyzetre utal, bárki bármikor ellenőrizheti és eldöntheti igazam van-e vagy tévedek. Még csak nem is kell ismerőst keríteni gyorsan valahonnan, hogy tesztelni lehessen. Elég megállni egy forgalmasabb helyen, mondjuk egy téren vagy ilyesmi. Nézzenek körül és vonják le a megfelelő tanulságot. Meg merem kockáztatni, hogy tízből nyolcszor kívülről is látni lehet ezt a jelenséget, mikor egy vagy több ember beszélget egymással. Különösen akkor, ha egyszerre csak egy beszél. A megfigyelésem a következő: nincs befogadási élmény. Ez egyszerűbb, mint amilyennek hangzik. Azért is jobb külső megfigyelőnek lenni a “kísérlet” elvégzéséhez, mert ha benne vagyunk, jobban figyelünk magunkra és elfogultak is lehetünk. De ha kívülről figyeljük, feltűnhet, hogy míg A beszél, addig B csak felületesen figyel. Azazhogy tudatosan felfogja mit mond a másik, de annak a hallgatása semmilyen élménnyel nem bír a számára. Türelmetlenül vár, a gesztusai enyhén frusztrálttá válnak, esetleg mocorog, vagy csak az arcáról olvasható le a feszült várakozás. Arra vár, hogy ő következhessen. Hogy ő mondhassa el a maga körében a maga mondandóját. Csakhogy akkor minden megfordul és a másik kezd el felületesen figyelni.
Lehetséges, hogy félreérthető vagyok, ezért szeretnék a lehető legpontosabban fogalmazni. Nem arról van szó, hogy a másik emlékszik-e majd arra, amit az egyik mond vagy sem. Vagy, hogy milyen részletességgel lesz képes felidézni az elhangzottakat. Azt mondom, hogy a két fél kommunikációjában nincs befogadási élmény. Az öröm, amit afölött érzünk, hogy meghallgatjuk a másikat. A vágy, hogy megtudjuk mi az, amit a másik közölni akar velünk. Ez hiányzik nagyon gyakran. És ha ez ember egyszer megtanulja észrevenni a befogadási élmény hiányát, sosem tudja többé figyelmen kívül hagyni.
Ezért van, hogy azok a műfajok hasítanak, amik nem járnak különösebb befogadási élménnyel, például a TikTok. A kortárs irodalom ugyanakkor egyre sekélyesebbé válik és maga az olvasás kiveszőben van, mint hobbi. Az emberek tehernek élik meg, ha el kell olvasniuk valamit – nem pedig izgalmas kihívásként. Mikor ránéznek egy vastag könyv borítójára, nem az jut eszükbe vajon mit akar velük, kifejezetten velük közölni az író, mi lehet a történet veleje? Inkább úgy vannak vele, mintha a fogukat húznák és megijednek. Fel sem merül bennük, hogy a befogadás nem feladat, hanem kellemes élmény is lehet.
Azt gondolom, hogy a kommunikációs nehézségek, amiket a társadalom átél jelenleg, egy nagyobb szellemi és érzelmi válság előfutárjai. Tudom, hogy páran az olvasók közül talán most azt gondolják magukban, hogy már most is egy ilyen érzelmileg sivár világban élünk, de ez nem igaz. Még itt vagyok én, és te, aki ezt a cikket olvasod. Ennyi ember pont elég, hogy a mostani helyzetet ne nevezzük válságnak. Az olvasó és én – ez egy különleges kapcsolat. És nekem ennyi épp elég.
Bandicz Bálint Barnabás
Kaleidoszkóp 