Kaleidoszkóp

Próza:

Bandicz Bálint Barnabás
Őszi levelek

II.

Ahogy a költő fogalmaz:

“Jövök szívemmel a havas hegyekből.
A görbe hold zöld-sárga sugara
befényli halk, magányos házamat.
S előtte, íme, titkos lábnyomok”

Sosem felejtettelek el kedves, mindig múlhatatlan szeretettel gondoltam Rád, míg rám telepedett vagy két évtizednyi hiányérzet és a felnőtté válás kesze-kusza sorsvonala beszőtte a fejemet. Jól esik, hogy írsz, jó hallani felőled. A nyitás tudod lényegtelen, barátok közt a félszavaknak is súlya van, elveszik tehát a formai jelentőség, mert ezeket a leveleket nem pusztán betűkkel és összefüggő mondatokkal de önmagunkkal is megtöltjük, a leveled egy rész belőled és ehhez mérten reagálok most én is.

Gratulálok a házasságodhoz és a gyerekeknek is, ez nagy felelősség, amit én sosem mernék elvállalni. Az én életem azóta is csapongás, hosszú éjszakákon és hajnalokon átívelő pengeélen táncolás, nem is lesz ez másképp soha. De ne hidd, hogy emiatt megvetem a te életutad, épp ellenkezőleg, gyönyörködöm benne és mosolyra húzódik a szám, mikor azt olvasom, hogyan írsz a gyermekeidről. Tudod a szeretet, amit érzel irántuk beleivódik a papírba, olyan erős, hogy megbódulok ha csak rágondolok és ez szép.

Nem hiszem, hogy aggódnod kellene miattuk, bár az én tanácsom nyilvánvalóan nem mérvadó, mégis figyelmedbe ajánlanám a tényt, hogy ők elsősorban emberek, csak másodsorban a te gyermekeid. A bulik és helyek amiktől félted őket a testi lelki érésük bölcsői lehetnek, ahogy nekünk is voltak ilyen idősen. Mit beszélek, tizenhat évesen mi már koravének voltunk, amit lehet kipróbáltunk addigra. És lám, nem szippantott magába a sorstalanság.

Tudod, úgy érzem, túlságosan leköt az, hogy azzal foglalkozz ami kézzel fogható és ésszel felérhető. Munkáról beszélsz, iskoláról, és mosásról de mindezzel csak azt akarod elmondani nekem, milyen magányos vagy valójában. De tudod a szavaknak ereje van, ne félj tehát azt mondani amire valójában gondolsz. A sírás pedig egészséges, ez jelzi, hogy még mindig ember vagy, tehát egy az egymillióból. Manapság az emberek nem érnek rá sírni, annyira leköti őket az, hogy milyen jegyeket szereznek az iskolában, hogy milyen módon feleljenek meg önmaguknak és a világnak. Munkahelyekre beözönlő egyenruhás hadsereg váltja az onnan távozó lelki csonkoltak megcsömörlött tömegeit. Ez nem feltevés, ez nem tévképzet, hanem a valóság. Az emberek nem képesek igazán sírni többet mert valahol félúton egybe nőttek az elhatározásaikból és reményeikből szőtt álruhával. Az igazán elszomorító nem a sírás, hanem az évek alatt lassan ránk jegesedő bájvigyor. Ha van Isten és igazában létezik, ő biztos folyton zokog ahelyett, hogy mosolyogna. De őszintén szólva nem hiszem, hogy létezik, mert azt éreznem kellene.

Azt hiszem soha olyan közel nem kerülhetünk az élet milyenségéhez, a természetfeletti hívó szavához, mint ősszel. Igazán úgy gondolom, hogy ez az az időszak amikor a valóság és a létezés összeér. Mintha valahogy az álom és az ébrenlét határán lebegnénk és ha hajlandók vagyunk odafigyelni, hallani fogjuk a semmiből jövő, suttogó igazságokat. A kérdések tudod adottak, ahogy adottak voltak mindig is: Miért? Honnan? Hová? Mind ezekre keressük a választ és ha valamikor, hát ősszel lehet megfelelni bizonnyal. Nekem vannak már válaszaim, de tudod ezeket nem lehet szavakba önteni, nem is tennék rá kísérletet. Azt javaslom, ha időd engedi, te is próbálj meg hallgatózni, mondjuk éjszakánként mikor az ágyadon ülsz és az említett kérdéseken töprengsz, ahogy mesélted. Gyönyörködj a levélhullásban és el ne szalaszd a napfelkeltét! Tudod a csodák az egyformaság, az ismétlődés álruháját öltik magukra és ezért nem figyelünk fel rájuk, van, hogy egész életünkön át. A napfelkelte az az időszak mikor az éjszaka egybeolvad a világossággal és a cselszövés, a sejtelem helyét átveszi a szeretet és a bizonyosság. Tudom, giccsesen hangzik, de ez az igazság. A naplemente ennek a folyamatnak a fordítottja és mindkettő éppoly szükséges mint a másik, hisz egyik sem lehetne gyönyörű a másik nélkül. Ilyenkor Istenek születnek és hanyatlanak, szerelmek születnek és hullanak darabokra a kietlen világűrben, épp a fejünk fölött. Légy hát résen, ha napfelkeltét látsz!

Tudod, azért mentél a régi iskolához a gyermekeidért, mert te magad is visszavágysz oda. Vissza a hamis bizonyossághoz, mikor a félelmeid nem voltak ennyire kézzel foghatók és az aggodalmat a szőnyeg alá lehetett söpörni. Ahogy a gyerekek elhagyják azt az árnyékvilágot amiben te irányítasz mindent és döntesz jóról és rosszról, a saját biztonságodat véled elveszíteni. Igazából önmagadat félted, mert te és ők egyek vagytok, ahogy mindenki más is egy és ugyanaz. Nincsenek nemek, nincsen elválasztódás, nincsen más személyiség – egy nagy egész van, aminek mind a részesei vagyunk és minden hazugságot együtt konstruálunk, tettetve, hogy szebbek, jobbak, többek vagyunk egymásnál. Nincs “jó” és “rossz”, nincs “te” és “én”. Csak ez van, amit látunk, de felfogni nem vagyunk képesek, az éjszakák és nappalok váltakozása meg a három kérdés. Miért? Honnan, Hová?

Szóval új könyvet szeretnék írni és mint említettem, erre a leveled és egy találkozás döbbentett rá. Nemrégiben egy parkban ültem hajnalban és gyönyörködtem a változásban, mikor egyszer csak megláttam A Nőt. Nem a kinézete fogott meg, nem is fecsérlem tehát az időt annak leírásával. De tudod mikor ránéztem, megéreztem, hogy mi már valahol, valamikor találkoztunk ezelőtt. Nem is tudom, hogy mondjam, ez nem szerelem volt, vagy vonzalom, hanem ezeknél valami sokkal magasztosabb érzés. Tudtam, éreztem, hogy mi nem először mi találkozunk, hanem ezredjére, százezredjére mert minden valóság minden egyes dimenziójában találkoztunk már és találkozni fogunk az idők végezetéig. Ezt nem lehet szavakba önteni, ezt érezni kell. Ott ültem, a napfelkelte világosságával a lelkemben és elkerekedett szemmel bámultam Őt, és éreztem, hogy ez az a pillanat mikor másodjára is megszülettem, ez volt az én szellemi újjászületésem. Nem tudom a nevét, nem tudom a lakcímét, nem tudom a foglalkozását de azt tudom, hogy nekünk találkoznunk kellett. Hogy önmagamat látom benne és, hogy ő az a végső igazság akihez az utam eddig vezetett. És tudom azt is, hogy vele egy férfi és két gyerek sétált el az orrom előtt nevetve és önfeledten.

A Nő tehát családanya, a két fiú az Ő kiköpött hasonmása, míg a férfi mellette jelentéktelen, köpcös akadály köztem és a három kérdésre adható egyetlen válasz között. Nem mehettem oda hozzá, nem érinthettem meg, nem szólhattam Ővele. És abban a pillanatban megértettem, milyen kegyetlen is az élet maga. Rájöttem, hogy mindenki ismeri a maga igazságát de senki nem juthat hozzá soha igazán. Mindig lesz akadály a két fél között, ember és igazság között. Az enyém egy köpcös férfi képében mutatkozott meg ott és akkor. Megértettem, hogy mind ugyanattól a kegyetlenségtől szenvedünk, egész életünk és következő életeink során. Az igazság mindig megmutatja önmagát, és soha nem juthatunk közelebb hozzá, csak a kegyetlenség üvegfalán keresztül szemlélhetjük miként távozik belőlünk kérlelhetetlenül. És akkor tudod már, hogy meghaltál – mert lemondasz az igazságról.

Elhatároztam tehát, hogy utolsó szellemi erőmmel ami ezek után megmaradt könyvet fogok írni, ami segíthet az embereknek átvészelni a találkozást az igazsággal. Útmutatót, hogy mikor szembe találjuk magunkat az akadállyal, a kegyetlenséget képesek legyünk elviselni. Még nem tudom, hogy fogjak neki, még nem tudom, hol kezdjem. De tudod, azt hiszem, nem lehet véletlen, hogy épp most írtál nekem ennyi év után és én is épp most éltem át ezt a felismerést. Azt hiszem ugyanezen a találkozáson mentél keresztül mikor a szomszédban megláttad azt a tetemet. Az volt neked az akadály – és most nem találod a kiutat.

Nekem most épp annyira van szükségem Rád mint Neked rám, ahhoz, hogy végleg búcsút vegyünk az igazságtól. Közeledik az Ősz vége és én nem akarok egyedül lenni, mikor legközelebb lemegy a nap. Ha válaszolsz erre a levélre az felemel, ha nem válaszolsz az megnyugtat majd. De addig is, ha legközelebb a srácaid bulizni akarnak, inkább adj nekik előleget a zsebpénzükből.

1 2 3 4 5 6 7 8 9 10