Lágy Kornél
A régi gyerekszoba
Merengve állok a régi gyerekszobámban.
Képzelem milyen volt ringani a puha ágyban,
Mikor még talán úgy önzetlenül szerettek,
Mert nem voltam más, mint egy gyámoltalan kisgyermek.
Hullik a vakolat, csupa por a parketta,
Hullik már az életem is csupa darabokra.
Remény sugarai még néha beszűrődnek,
De inkább a fák árnyékai mik bevetülnek.
Raktár lett ez a kis szoba, nem lakom már itt,
Eltűntem onnan teljesen, mint belőlem a hit.
Új szobát kaptam nagyszüleim halálával,
S nem élveztem, mert tisztában voltam az árával.
Szekrények tetején dobozban sok-sok játék,
Gyerekkorom közöttük, hát csak ennyit ér a lét?
Csak ennyit, egy műanyag fedeles kis dobozt,
Mit nem veszel többé elő, miután elpakolsz.
Végig tudod, hogy ott van a szekrény tetején
Néha gondolsz rá, hogy onnan még egyszer levennéd,
De érzed, hogy utána csak még jobban fájna.
Ami elmúlt, egészében nem jön vissza soha.
Lágy Kornél
Magányos éjszaka
Magával rántott a késő éjszaka, kegyetlen.
Elfeledtette velem mindazt, amit szerettem.
Majd hajnalban kialudtak az utcai lámpák,
S végül megtaláltak engem, a kóborló árvát.
Titokban a kertek alatt jártam, bokrokon át,
S közben hallottam a város minden apró zaját.
Vonatok zakatolását, a sínek zörgését,
Láttam a Hold, s a csillagok nesztelen szerelmét.
A gyárkémény füstje belepett mindent, mint a köd
Megpihent a finom por a szempilláim fölött.
Átölelt a magány egy rothadó kis fapadon,
S újra átjárta testem a szorító fájdalom.
Hallgattam, hogy lassan csordogál az Almás-patak,
Tükrén láttam, ahogy a felhők tovaszállanak.
Messze innen, sietnek, de úgyis elfoszlanak,
S csak a múló emlékei maradnak a mának.
Nekiálltam a sérült szívemet befoltozni,
Hogy tisztán és csitult sebbel el tudjak hullani,
Mint ősszel az elfáradt, s besárgult kis falevél.
Istenem, valld be, hogy te engem sose szerettél.
Elszállt a felhőkkel lelkem, s csak testem maradt ott,
Minden más élt, egyedül én voltam belül halott.
Elhulltam, a lepergett festék vájta az arcom,
Nyughelyre leltem azon az ócska kis fapadon.
Elaludtak a lámpák, nem vezették az utam,
Megkaptam a nyugalmat, mit mindig is akartam.
Majd megjelentek kiket valaha is szerettem,
Világos lett, s azt hittem, hogy a mennybe kerültem.
Könnyeimmel együtt letörölték a finom port.
“Ej te gyermek, hát az élet ennyire eltiport”
Így szólt hozzám a tömegből elhunyt Kedves-papám,
“Kisunokám, ne engedd, hogy legyőzzőn a hiány”
Csak zokogtam előttük, majd ők mind megöleltek
S azzal szépen lassan kettévált az égi felleg.
Már a darabokat éreztem, hogy belém álltak,
S újra hallottam azt, ahogy csordogál a patak.
Félig lekerült már a gyászos, özvegyi fátyol
Dolga lehetett hirtelen az éjszakának máshol.
Én is indultam haza, a hajnal kézen fogott,
S közben megfogadtam, mit drága nagypapám mondott.
Lágy Kornél
Látomás
Eltemettek,
Szenté avattak,
S elfeledtek.
A múlt sűrű erdejében
kószálok, s néha meg-meg állok.
A feledés forrásából nagyokat
kortyolok. Itatja magát,
szomjam mégse csillapítja,
mintha elefánt eledele lenne egész napra
egy vöröshangya.
Forrástól nyugatra, a sűrűből kiérve
szemeim rávetülnek
egy virágos mezőre.
Van ott nárcisz, tulipán, hóvirág
még nefelejcs is,
-ilyen gyönyörű, idilli helyet-
mit keres itt mégis
a múlt erdejének szélében?
Tűnődve állok, mikor zene üti meg
a füleimet. Megyek a hangok irányába,
tisztulnak a dallamok. Odaérvén
Filharmonikusokat látok, kezükben
hegedűk,
gitárok,
csellók.
Karmesterük középen előttük, frakkban, ahogyan illik.
Leülve egy farönkre, átölelnek, magukkal rántanak
a szimfóniák örökérvényű koszorúi, s az időről
megfeledkezvén telnek az elmúlás
hosszú-hosszú percei.
Egy disszonáns hang zavarja meg a szinte már
csenddé avanzsált darabokat.
Könyvek kezdenek hullani az égből,
akár egy nyári zápor legintenzívebb szakaszában.
Szakadnak, roncsolódnak a világirodalom
legmeghatározóbb művei. Lábam mellett,
az avarban hever Puskin Anyegin-je,
míg egy málnabokron Goethe Faust-ja.
Van itt Ibsen, Rousseau, de még
József Attila kötet is.
Táskámba rakom őket,
amennyi csak belefér,
s ameddig pakolok, látom,
tőlem jobbra ott egy tánctér.
Balettosok nyújtanak, könny az arcukon,
sminkjeik szétfolyva.
Pont kezdődik a táncpróba. Még a szakadt ruhájuk
sem zavarja őket.
Ameddig a balettet nézem, nem messze a színpadtól,
Terül el egy nagy festmény-halom.
Innen távolról is felismerek
párat. Mint vasat a mágnes, úgy vonzanak oda,
S közben körülöttem tánc, zene-bona.
Nagy léptekkel, mint az épp járni megtanult
kisgyermek az anyjához, úgy megyek én is
a nagy halomhoz, mikor egyszercsak
a semmiből beborul, s leszakad az ég,
mennydörgések zavarják meg
az élet neszét.
Belecsap egy villám a festmény-dűnébe,
s mint máglyarakás
kigyullad, ég a történelem, füstté és hamuvá válik.
Felerősödik a szél, csűri-csavarja
a vaskos fákat. A könyvek szanaszét
szóródnak, áznak. Megduzzad a
forrás, kiömlenek az emlékek,
s mossák el sorban a táncosokat,
zenészeket.
Én csak állok ott némán,
nesztelen,
s látom, ahogyan az élet
elpusztítja
önmagát.
Ez a végzete mindennek, mi valaha
jó volt, irányt mutatott, alakította
a világot,
boldoggá tett.
Morajlik felém a vízözön. Széttárom
karjaim.
Pusztuljak én is a múlttal,
fulladjak hát a feledés habjaiban.
Kaleidoszkóp 