Tóth Júlia
Skizofrénia
kaparják a falat.
azt mondják jobb lesz.
azt mondják, kínzom őket.
azt mondják nem elég
a testem.
lövészárkot ások,
pont olyat
amibe a szomszéd
gyászát hordom.
pont olyat
amibe belefér
Magzatom.
az örökös zúgás kialszik
az utcai fénycsomó elalszik
szende árnyék vagy.
pislákol a hold
lassú tüzön elégetem,
így leszek
Szentségtörő.
a régi ereklyéim
házak,
sikolyok a falban.
„Rabok legyünk vagy szabadok?”
csikorog foguk,
lenyelték a múltat
és hőstettekkel aláznak meg
engem.
engem,
minket.
szemed, szemem sugara
tükröződik
egy vasúti átjáró
cigarettafüstjében.
huszonnyolc év,
és a házasságunk kényszerbetegség lett.
Tóth Julcsi
Elég ami vagy
nyelvedet
csípi
a dér,
De
már
nem
fagy
meg
rajta
se hó
se szív.
csak
szavakkal
sírunk.
vissza
kiabálnak
az ajtó
repedései
„húzzuk még”..
nem mozdulnak.
a
régi
kis utcánkon
jár
a kerék
fordul
a hintó,
sápadt
özvegy tekint
rám
szíven üt
hogy
hiába égek el
a tűz
nem elég.
Tóth Julcsi
Törött
az ujjam hegyét fogják felfalni
először?
közhelyek a könnyeid
zsebre teszem.
csak el ne cseppenjen
csámcsogás közben,
Becsületem.
a kövön,
fö..földön.
kutyák közé
löknek
hadd dögöljön
rothadó ördögöm
testem peremén…
eskümet leteszem,
vérszívók méltóságán
izzad a tenyerem
nem vagyok őrült.
nem vagyok.
Elbújok.
fülembe mászol
édes féreg vagy,
én lennék méreg?
véredet iszom
tálcán kínálják.
futok.
a szemetesládán
ül egy palack.
te ittál belőle,
te ittad tele szenvedéllyel,
megtartom, ha megölne.
a szél ránehezedik,
egyensúlyba tartja a világot.
Megtalálnak?
emeld fel a fejed
hogy lásd
a padlót,
a fordított pokol
is egyszer menny volt.
kettőnk közül
csak egy ember.
nevet.
halott vagy.
Tóth Julcsi
Bomlás
Nehéz két ágról
bocsánatot kérni
a csonttörésekért,
a hatalomért.
Az ideg szétroppantja
szemed
nem csoda,
nyálkás haragot
hánytál
a könyv lapjaitól
mit olyan
szorosan begyömöszöltél
a számba
hogy műveltnek lenni
pokolnak látszott.
Tóth Julcsi
Szél nélkül
diszkréció a kövön.
zsánereket terelek a réten, mint marhákat.
látnál
hajtsd le tekinteted.
nem sebek ezek
csak elkent rúzs
hűlt helyed sincs
a gyertya illatában.
ma
tegnap
helyenként befoltozom
a felpofozott önbecsülésed
napi egy arasszal,
míg
a tavaszi szeretlek
egy virágcsokor
a koporsódon.
Tóth Julcsi
Feledés
Megérkezel
a legbensőbe
anyaszült meztelen,
tépik egymást
csillagaid,
azt mondják
a hiba, ami
miatt ütközik
a lelked és az égbolt
3 végű folyosó,
ha
nem látod a fényt:
az nem sötétség, csak alagút
s ha
nem látod a sötétet:
nem fény az, csak burok.
az elejétől a végéig
S a végtől vissza
szépen lassan hozzászoksz
kicsúszik ujjaid közt a világ,
minden elmúlik ami fáj,
az is, ami nem.
a föld peremén
mások előre helyezése
míg magadat mély, lyukacsos sárba dobod,
önzetlen halál,
és szavak nélkül is
nálam dobban szíved azon ritmusa
amibe beleforr a közös pillanat,
szemedbe égő
áldozat
vet árnyékot rám.
néha
ily módon
sehovától sehováig tartok
a test határaiba
takarom arcom.
most két ujjbegy közé süllyedek,
összemosódnak a betűk
kifordítottam
átfordítottam
falhoz vágtam őket,
s legnagyobb szégyenemre
bőrbe égetik a félelmem,
lehorzsolódik róluk
megannyi
emberi hang
egyszer
használatos szív
és akarva
akaratlanul
térdükön csúszkálnak
kegyelemért
paranoid hitükhöz,
leold a beton
pár réteget,
Látom
„nem tudom” ízű
hártya miatt létezek
kétesélyesből
a ripityára tört
részen csüngök
fegyvertelen
késem
húsomba vert
penna
kezemben.
a pillanatok másik
felén
a levegő
kiszippant minden
szótagot
mi egyben tartja csontjaim
ezen zavaros világ falai közt hogyan is lehetnék jobban zsákmány
minthogy azt tettetem,
magamra vadászok.
magadban
emberek nélkül
a jó, csak szó lesz,
a harag, magad elleni lázadás,
a kérdés, elfelejtett válasz
a hiba, része a megbocsátásnak
így csak félköröket írsz,
és csíp.
a hajlatodba belesüppedő víz,
gyengepont.
ha az emberi erőtlenség lenne az alap,
a tökéletlenség alázat,
és a hit, erő lenne.
síró anyák nélkül nem születne élet,
a kereszteződésekből
nem szállna baleset,
kristálytisztán
egységet találnák
abban ami van, attól
elvonatkoztatva
amik vagyunk.
része lennénk az egésznek
s az egész részként hajolna
szívünkre,
és hasonlóképpen
ahogy a
gumiszag leülepedett
a nyelőcsövem szélére
úgy én, csak én lehetek.
én lehetek az, amit félhomályban
partnak látsz,
s mikor vége lenne
kiderül
a jelen végtelen.
a tények egymás hátát
nyomják le,
sarkad
éle belemélyed a földbe,
lyukat váj
pocsolyát
nehéz én-részeknél
oda menekülök,
ahogy a világban
meglátom a tükörképem
a fény
elbújik előlem
egy sötét téli éjszakán talán
elfeledem.
Kaleidoszkóp 