Michael Ende
Momo
Nem tudni, hogy Momo, a kislány, hogy került ide. Ő maga se nagyon emlékszik. Azt se tudja pontosan hány éves, vagy, hogy kik voltak a szülei. Az “azelőtt” fogalma rejtély a számára, de nem is nagyon izgatja a kérdés se őt, se a város lakóit. Most itt van, az elhagyott amfiteátrumban lakik. A helyiek hamar megszerették – Momonak ugyanis van egy különleges képessége. Sorsdöntően jó hallgatóság. Nem csinál semmit, vagy legalábbis semmi látványosat. Épp csak meghallgat bárkit, aki arra téved. Figyelmesen és nagy türelemmel. Néha pedig az ilyen apróságok jelentik a legnagyobb csodát. A várost ugyanis lassan, de biztosan különös ellenség szállja meg. A “szürke urak” hada látszólag teljesen veszélytelen. Csak egy dologra vágynak mindfelett: az időre, ami az embereknek adatott. Különösen alattomos technika ez és nagyon rémisztő is egyben. Mert hát – mi marad az emberből, ha az ideje odavész? Az emésztő sóvárgás, olyan valami után, ami sosem volt a tiéd. És mind közül a legértékesebb célpont, aki a legtöbb idővel bír, mert semmilyen kényszerképzet nem lehet rajta úrrá. Csak a jelenben él – így számára minden pillanat végtelen: a gyermek. Amíg az élet játék és kaland, az idő nem veszik el soha igazán. Örökké tart – egy szempillantásban ott van a mindenség. Ende különös meséje az életről és az életre tanít bennünket. Első látásra egyszerű gyerekmesének tűnhet, de ha jól figyelünk, akárcsak a kis Momo, olyan igazságra bukkanhatunk általa, ami egy életen át elkísér. Ajánlott mindenkinek, aki a helyét keresi – térben és időben egyaránt.
Bandicz Bálint Barnabás
/előző oldal/ 1 2 3 4 5 6 7 8 9 10 11 12 13 14 15 16 /következő oldal/
Kaleidoszkóp 