Kaleidoszkóp

Bandicz Bálint Barnabás
Leltár

Furcsa dolog a szorongás. Nem tudnék kijelölni egy adott pillanatot amikor beleitta magát a mindennapjaimba. Ezzel persze nem vagyok egyedül, de nem is ez a lényeg. A lényeg, hogy nem csak úgy megjelent, bár nem tudok egy határozott pontot megnevezni, ami előtt még nem volt, mégis biztos vagyok benne, hogy nem volt jelen a kezdetektől. Valahogy a részemmé vált, azt hiszem. Alattomosan kúszott fel a kocsifeljárón, a kapun és a gangon át az előszobáig és most itt van, teljes életnagyságban. Mostantól végig itt marad, én meg majd meglátom mit kezdek a kialakult helyzettel. A legérdekesebb az egészben, hogy olyan ez, mint egy feladat, amit a szőnyeg alá söpörtem. Mindenképpen el kell végezni valamikor, én mégis, tudatosan halogatom. Ez néha nem is olyan nagy baj – van, hogy egyáltalán nem sürgető. Máskor rám tör a pánik mert tudom jól, hogy rég megcsúsztam minden kiszabott határidővel és a legjobb lesz a problémát azonnal megoldani – lehetőleg tegnapra. Mindez teljesen természetes, ugyanakkor borzasztóan nyomasztó is egyben. Nem akarok túlságosan elvont lenni. Csak, hogy értsd: néha, mikor épp a mindennapi teendőimet végzem és semmi okom nem lenne rá, a hátam mögé nézek. Ott van még? Naná, hogy ott. Ez egy újabb nap a paradicsomban.

Néha csak úgy kiveszem a szőnyeg alól és mielőtt visszarakom, mert semmi nem jut eszembe róla, kicsit még bámulom céltalan. Nagy szemekkel, mint egy kisgyerek. A kezembe veszem és forgatom kicsit. Mértanilag nem tökéletes. Messze nem az. Túl sok oldala van, rossz ránézni. Itt az egyik, a legkedvesebb. Az írás és ami azzal jár.

Néha, talán többször is a kelleténél, a szavak csak úgy súlytalan hullanak ki a számon át a semmibe, aztán csak lebegnek a félig megtelt lap antigravitációs terének hullámai között. Ilyenkor, ha visszaolvasom, ami eddig elkészült, nem ismerek magamra. Nem azért, mert ami van, az túl rossz vagy túl jó és nem is okoz különösebb meghökkenést, egyszerűen csak nem értem mit akartam ezzel az egésszel. De mivel jó kiscserkész vagyok, nem hagyom a munkát így, félkész állapotában. Befejezem, többnyire gyorsan és ügyesen. De az az első fél oldal mégiscsak szúrja az oldalamat mindvégig. Mit akartam ezzel? Mi volt a célja ennek a pár bekezdésnek? Végül is túlteszem magam rajta és elteszem magam másnapra. A holnapi énem másik ember, a ma gondjait őrá bízom. De persze úgyis megfeledkezem az egészről. Sokszor évekig kallódik az a tegnapi írás és benne a rejtély, az első pár bekezdés, az a néhány száz kifejezés, szókép és gondolat. Mikor végül újra elém kerül, nyilván csak véletlenül akadok rá, nincs különösebb apropója. És talán épp visszasüllyeszteném a fiók legaljára, mert abszolút érdektelen vagyok, mikor valami ismeretlen erő mégiscsak arra ösztökél, hogy visszaolvassam. Nincsenek elvárásaim, mert nem akarok csalódni. De hamarosan minden eszembe ötlik és annál nagyobb meglepetés ér, mikor ráébredek, hogy már tökéletesen értem az első fél oldalt és hogy mit akartam mondani vele. Felidézve az akkori énemet teljesen helyénvalónak tűnik minden sor, sőt, azt érzem, hogy kiváló lényeglátásra vall. Rádöbbenek, hogy minden akkori nyűgöm, nyavalyám kulcsa ott volt abban a pár sorban. Azazhogy ott volt bennem. A megoldás nem csak, hogy végig a szemem előtt volt, de még közöltem is azt magammal teljes nyugalommal és hidegvérrel. És mégsem értettem. Nem értettem, hogy mit akarok mondani – saját magamnak. Eléggé nyakatekert, ugye? Beletörik a feje az embernek.

Nem mindig van így. Néha megszáll valami ihletett belső késztetés és teljes erővel vágtatok a cél felé. Azt érzem, hogy minden a helyén van, a gépezet bőven kitart a folyamat során és a fogaskerekek csak úgy sisteregnek ahogy száguldó erővel hajtják az elmém a jól kitervelt végpont felé. Úgy írok, mintha nem lenne holnap. A külvilág elhalkul és csak bennem van hangzavar. Úgy kergetik egymást a gondolatok, asszociációk és minden más, ami egy jó szöveghez kell, hogy a versenytempóba majdhogynem beleszédülök. Megy ez nekem, gondolom. Olyannyira biztos vagyok magamban, hogy vissza se olvasom, csak elteszem másnapra és amikor lefekszem aludni (mert főként este írok, az éj csendje ösztönöz) azt érzem, hogy jó munkát végeztem. Messzemenőkig elégedett vagyok magammal. És másnap, mikor elolvasom mit hoztam össze végül is, az önelégült vigyor lassanként lehervad az arcomról. Az egész rossz, úgy ahogy van. Újabb szöveg, ami nem halad, csak a semmiből a semmibe. Ilyenkor mérhetetlen szomorúság telepszik rám, mert azt érzem, hogy reménytelen vagyok. Hogy sosem tudtam és sosem fogok tudni írni. Mindez azért olyan jelentős mert az írás több mint csak szavak, a többé kevésbé megfelelő sorrendben. Az élet egy dolog – a mese meg egy másik. Utóbbi az eredménye annak mikor a szemétdombon egy kis virág kihajt. Ígéret a jövőnek. Az újjászületés, az eszme ígérete. És én képtelen vagyok szépet alkotni. De mivel minden szenvedély kényszer is egyben, hamarosan újra megpróbálom. A különbség csak annyi, hogy egy kicsit jobban félek ezúttal, mint legutóbb.

Tovább forgatom a különös kis geometriai csodát és egy másik oldalát veszem szemügyre. Na ez az, ami igazán rám jellemző: szentimentalitás. Barátság és egyéb vágyképzetek.

Mindenkinek az életében van valami hajtóerő, egy olyan cél vagy motívum, ami messze a többi fölé tornyosul és aminek minden más alárendelhető. Világraszóló szerelmesek, könyöklők és törtetők, halkszavúak és otrombák, költők és bolondok. Mindig van cél. Sokszor nem egészen világos, de utólag tisztán kivehető, még a lassabbak számára is. Én is ilyen vagyok. Mindig nagyra becsültem a barátaimat és bár sokszor értek csalódások, többnyire a szép emlékek dominálnak. Ez egy nagyszerű dolog. Érdekes, hogy akkor jössz rá, hogy egy-egy kapcsolat mennyire jelentéktelen, egyszersmind érdemtelen volt, amikor összehasonlítod azt egy másikkal. Egy barátival. Mindig is azt gondoltam, hogy ez az emberi kapcsolatok legnemesebbike. Egyszerűen azért, mert nincs más, ami számít benne, csak a szeretet és a tisztelet. Nincs vérség, szenvedély vagy vonzalom, illetve egyéb mellékes körülmények, amik, ha kell, erőnek erejével összetartják, még akkor is, ha épphogy életben van még. Csak a legalapvetőbbek és ha mindez elég hozzá, hogy hosszú éveken át megmaradjon, akkor tudható, hogy olyan kincs birtokába jutottál, ami csak keveseknek adatik meg. Olyan társra, aki utat mutat, ha eltévelyedsz vagy elhagyod magad. Kár, hogy mind megfeledkezünk az értékéről és készpénznek vesszük. Tényleg kár. Én csak tudom. Sokan kikoptak mellőlem, akikre nem figyeltem eléggé. És nem a hiányérzet, ami a legnyomasztóbb, hanem a tudat, hogy többnyire végérvényesen elrontottál valamit. Nagyon szép kis játékod volt, de nem vigyáztál és eltörted, úgy, hogy már senki nem lesz, aki újra összerakja. Nem marad más csak az emlékezés – a legnagyobb teher.

Fájó gondolatok ezek, úgyhogy gyorsan fordítok még egyet, hátha kellemesebb téma jön. Vagy olyan, ami könnyebben elviselhető. Nincs szerencsém, bár az már-már szinte sorszerű, hogy mit dob nekem a gép ezúttal. Magány. Egy örök klasszikus!

Különös, ha belegondolok mikre nem voltam képes a figyelemért, már az eddigi életem során. Néha komolyan elmerengek, hogy velem van-e a baj, vagy mindenkinek vannak olyan emlékei e tárgykörben, amire, ha visszagondol, akaratlanul is felszisszen. Ez nem egy metafora egyébiránt, szó szerint értem. Néha, miközben teljesen gyanútlanul teszem a dolgom, minden előzmény nélkül beugrik egy kép. A régi önmagam látom tökéletes élethűségben. Mintha egy filmben pörgetnél előre-hátra, egyes részletek homályosak, de jól tudod, hogy hol kell majd megállítani. És akkor szisszenek fel, vagy akár önkéntelenül is káromkodok magamban. Basszus, tényleg, hát ilyen is volt! A magány a legnagyobb motiváló erő. Képessé tesz bármire, de nem a jó értelemben. Szereplésre és kilátástalan küzdelmekre főleg. Utóbbi nem a hősies, hanem inkább a szánalmas fajtából. Mikor tudod, hogy egy helyzetből nem tudsz emelt fejjel távozni majd és mégis vakon rohansz a messziről is jól látható vasbeton fal felé – bár tudod, hogy hibázol, ez jó ideig amolyan mellékes visszhang odabenn. Csak akkor lesz majd égzengés és szólalnak meg a szirénák mikor tényleg késő lesz. Lassíts már egy kicsit, ember! De a mondat végét elmossa a fehéren vakító fájdalom, mert egész eddig tiszta erőből rohantál és fejjel előrefelé. És mikor felállsz, vagy feltápászkodsz, már nincs ott a fal se és semmi más. Egyedül vagy. Légüres tér ez és bár a végén minden jóra fordul, ez sosem vígasztal mert még sosem volt hihető. Ilyenkor azt érzed, hogy soha többé nem leszel boldog.

Furcsa dolog a szorongás. Hümmögve visszateszem a kis rohadékot a szőnyeg alá. Nem volt mindig jelen, ez egészen biztos. Könnyedén fel tudok idézni helyzeteket, amikor még csak azt se tudtam mi az. Persze ezek jó régen voltak. Mi változott azóta? Valahol, egy ismeretlen ponton rossz kanyart vettem és eltévesztettem az útirányt. De mindezt elmosta az idő, ahogy a víz mossa el eső után a lábnyomot. Volt-nincs. Ennyit erről.

/előző oldal/ 1 2 3 4 5 6 7 8 9 10 11 12 13 14 15 16 /következő oldal/