Kaleidoszkóp

Forray Péter
Útifilozófia

II.

Immár közel három napja úton vagyunk. Szakadatlanul haladunk előre az autópályán. Ez kalandunk legfájdalmasabb része. Az országút monoton egyszerűségét még a táj szépsége sem tudja kárpótolni. Ekkorra elfárad az agy, képtelenné válik a látottakat felfogni, úgy ahogy azok elé tárulnak. Ennek oka talán, hogy olyan gyorsan alkalmazkodik a változáshoz, hogy azt nem képes igazán megbecsülni. Csupán akkor eszmél rá, hogy mit hagyott ki, mikor visszatér a megszokott hétköznapok világába és a változást újra kincsként tudja kezelni. Addigra azonban már késő, mivel mindaz elmúlt és elmúlásával egy betöltetlen űrt hagyott maga után.

Egy ilyen helyzetben pedig, amíg a legközelebbi megálló távolinak hat, csak egy valami képes enyhíteni a kínt. Egy varázslatos dolog, amely átjárót nyit egy másik világba és menedéket nyújt, ha kellő tisztelettel bánnak vele. Ez egy kölcsönös kapcsolat, amely csak úgy képes létrejönni, ha mindkét fél megadja, amit a másik kíván. Amiről itt beszélek pedig nem más, mint az olvasás mágikus ereje. Ha kezembe veszek egy könyvet és elmémmel teljes egészeben arra fókuszálok, amit át szeretne adni, akkor ő képes fájdalmam és szorongásom elzárni, engem pedig egy másik világba repíteni. Ez is egyfajta meditáció, ha jobban belegondolok. A legnagyobb alázattal koncentrálom elmém egy konkrét dologra, majd ennek eredményeképp betekintést lelhetek egy teljesen más univerzumba, annak kiterjedése által.

A világ, amibe akkor nyerhettem betekintést nem más volt, mint a Sztrugackij fivérek egy újabb izgalmas alkotása*, melynek köszönhetően Arkanar borús, bizalmatlansággal átitatott országát fedezhettem fel. Lényem a főhős, Rumata bőrébe helyeztem és vele együtt éltem át milyen tudónak lenni a tudatlanság közepette, milyen mindenhatóként a halandók között járni és látni a szenvedést, annak tudatában, hogy ellene képtelen vagyok bármit is tenni. Átéltem milyen “nehéz istennek lenni”.

Rumata megfigyelőként érkezett erre a bolygóra, azzal az egyetlen kitétellel, hogy a helyi történelemnek csak szemtanúja lehet, nem avatkozhat bele semmi áron. Ez az egyetlen szabály gyötörte, mikoris Arkanar országában elkezdték vadászni az írástudókat, tudósokat. Neki pedig – lévén a földről érkezett – hogyne okozna fájdalmat látni a tudomány és az irodalom bukását. Mivel nem volt képes végig nézni, ami történt körülötte, elhatározta, hogy kondicionálása ellenére is, megkockáztatva, hogy a földiek visszaküldik őt az anyaországba, útnak indul összegyűjteni a még életben maradt értelmiséget és kimenekíteni őket egy biztos helyre, ahova még a sötétség keze sem érhet el. Így haladtunk Rumatával mindketten egy hosszú és rendkívül fárasztó úton, kísérve és támogatva egymást.

A görög határ és ezzel a célállomásunk már nem volt messze. Dél-Bulgáriában szálltunk meg estére, ahonnan egyenes út vezetett volna egészen Thesszalonikiig. Mi azonban mégis úgy döntöttünk, hogy dacára kimerültségünknek, teszünk egy kitérőt és ellátogatunk a rilai hegység egy elzárt monostorába.

Az út a hegység szívébe, azon kevés alkalmak közé tartozott, mikor nem kellett Rumatához meneküljek vagy zenébe fojtsam unalmam. Nem, ez más volt. Lévén már több hónapja foglalkoztat a vallás, mint átélt élmény gondolata, izgalommal töltött el, hogy életnagyságban találkozhatok annak legalázatosabb formájával, a szerzetességgel. Amikor valaki az aszkézis útjára lép, lemond mindenről, ami alapvető vágyait hivatott kielégíteni, hogy ezzel a cselekedettel is közelebb kerüljön a Legfelsőbbhöz. Én is eljátszom olykor a gondolattal, hogy elvonulok a társadalom zajától és inkább magamban próbálom keresni mindazt, ami boldoggá tesz, de ez eddig nem volt képes az elméleti síkról a megvalósítás talajára lépni. Eljutottam már odáig, hogy lemondjak a húsevésről és megfékezzem magam, mikor alkohol fogyasztásról van szó. Mindezen törekvések, pozitív hatása ellenére sem vagyok képes elhagyni az anyagi világ gyönyöreit. Tudom, hogy a vágy csak szenvedést okoz, mégis engedek a kísértésnek, mintha nem lenne választásom. Pedig mindig van esély a változásra, csak az akaraterő vagy éppen annak hiánya az, ami meggátolja ezt. Így beletörődve, hogy ezt a szintű lemondást képtelen vagyok elviselni, továbbra is nagy tisztelettel viseltetek ezek a szerzetesek iránt.

Ahogy közeledtünk a monostorhoz, arra számítottam, hogy majd amint kiértünk a fák takarásából, már messziről feltűnik egy égbetörő harangtorony. De nem így történt. Ennek oka a stílus volt, ami nyomán a helyet építették. Az ortodox épületek lenyűgöző módon olvasztják egybe a letűnt Római Birodalom fenséges boltíveit és a középkori építészet védelmet nyújtó masszív jellegét. A négyzet alapú épület puritánságát, kis ablakok és egy festményekkel díszített kapubejáró töri meg. A kapun belépve egy teljesen más világ tárul a szemünk elé. Egy nagy térre beérve, annak közepén áll a monostor temploma, körben pedig boltívekkel tarkított lakórészek sokasága. A templom falain található freskók életre hívják a Biblia számos történetét. Ha felfelé tekintünk a mennyek világát láthatjuk, lefelé haladva pedig a földön át a pokol lángoló vermeit figyelhetjük meg. A monostor elrendezése lehetővé teszi a szerzetesek számára, hogy a nap huszonnégy órájában végig a Szent Írás tanításaira koncentráljanak. Meditációjukat nem képes megzavarni az őket körülvevő világ, hiszen azzal nem kell, hogy érintkezzenek. Minden megtalálható ott bent, azok a hatalmas kapuk mögött, ami egy olyan embernek szükséges, aki életét a vallásnak kívánja szentelni. A hívő így képes megtisztítani életét az anyagi élvezetek tisztátalanságától, még közelebb kerülve a transzcendenshez.

Ez a monostor azonban nyitott volt. Hemzsegtek a turisták, akik látványosságot láttak a helyben. Ha úgy tetszik én is ilyen voltam, fényképeztem, mindent, amit csak láttam, csodálattal tekintettem a freskókkal díszített falakat, de mégis éreztem, hogy ezzel, hogy belépek ezeken a kapukon, valami szent kapcsolatba rondítok bele. Emiatt amint végig jártam a monostort, elhagytam azt, nem kívántam a kelleténél több időt ott tölteni. Félreértés ne essék, rendkívüli helyről van szó, viszont nem szerettem volna megtörni a hely varázsát és úgy gondolom, hogy másnak sem szabadna megzavarnia a szerzetesek nyugalmát és békéjét.

A monostort elhagyva, vissza is tértünk a már jól megszokott úthoz. Ahogy haladtunk ki a takaró erdők sűrűjéből, a görög síkságokon át, úgy tértem én is vissza Arkanarba, Rumatához. Még aznap este odaértünk a szállásunkra, a tengerparti Platamon városába, ami egy teljes hétig otthonunk és menedékünk lesz. Innen indultam további kalandokra, hogy bejárjam a mediterrán görög táj csodálatosabbnál csodálatosabb helyeit.

Folytatása következik (a szerk.)

*Arkagyij és Borisz Sztrugackij: Nehéz istennek lenni (1964)

/előző oldal/ 1 2 3 4 5 6 7 8 9 10 11 12 13 14 15 16 /következő oldal/