Kaleidoszkóp

Bandicz Bálint Barnabás
Akit megcsókolt a nap

4. fejezet

A kisfiú átka

A sulit még könnyen megtaláltam, bár nem voltam képben azzal, mi merre van, de volt velem egy ismerős, Ági, aki segített. Ő és én osztálytársak voltunk általánosban és aztán véletlenül ugyanarra a helyre jelentkeztünk. Már akkoriban is peches voltam. Az első nyolc év sem volt jobb, mint a rákövetkező másfél, úgyhogy örültem volna, ha tiszta lappal indulhatok. Pár héttel az iskolakezdés előtt tudtam meg, hogy ez a szerencsétlen is ugyanabba az iskolába és ugyanarra az évfolyamra jelentkezett. Őszintén szólva Ágival sosem volt különösebb problémám, nem nagyon beszéltünk soha és nem rémlik, hogy a nevénél többet is tudtam róla valaha, hiába lakunk egyébként egy faluban, néhány utcányira egymástól. Szóval nem ő tehet róla, de én mégis baromi dühös voltam rá. Tiszta lap, csak erre tudtam gondolni, erre csak magammal kell hurcolnom a múltam egy darabkáját, mintha a sors a képembe röhögne. Naná, hogy a Kisfiú becenevet is ő terjesztette el később az osztályban azzal, hogy ez jött a szájára természetesen. Nem csoda, hiszen kb harmadik óta szólítanak így. Soha nincsen szerencsém.

Viszont mivel szörnyen rossz a koordinációs készségem – egy egyenes utcában el tudok tévedni, volt már rá példa – azért örültem, hogy valaki elkalauzol az első napon. Mivel nem sokat beszélgettünk út közben, egész jó kedvre derültem, ami szokatlan tőlem és még egy kicsit izgultam is amiatt mi vár ránk odabenn. Tudtam, hogy csak egy évnyitó van, meg alá kell írnunk majd néhány papírt és bemutatnak az új osztályfőnökömnek és persze az új osztályomnak. Bármennyire derűs is voltam azokban a pillanatokban, azért, ha az új osztályomra gondoltam, voltak bennem kétségek és egy kis szorongás. Akkor már körülbelül másfél hónapja létezett egy facebook és egy messenger csoportunk és fél szemmel bele beleolvasgattam a messenger csoportbeli beszélgetésekbe. Én magam nem írtam semmit egyszer sem, inkább csak próbáltam felmérni a terepet és megjegyezni az érdekesebb neveket. Illetve, hogy ez lett volna a terv, de aztán egyetlen ember sem lett szimpatikus az üzeneteiket olvasva. Amennyire megfigyelhettem az online beszélgetések alapján, a leendő osztályomban két féle embertípus volt megtalálható: az egyiket sótlannak, a másikat nyomoréknak neveztem el magamban. A sótlan az, aki írogat ugyan a csoportba, de csupa lényegtelen, unalmas és alakoskodó baromságot. Igazából nem hülyeségek, de érződik, hogy úgy lettek kitalálva, hogy azt a benyomást keltsék, mennyire jó arc a kiötlőjük. Ezek az alakok azt hihették, hogy rettentően szellemesek és hallatlanul érdekesek, valójában viszont csak halál unalmasak voltak az íztelen, semmitmondó kommentjeikkel. Ők voltak a kevésbé rossz oldal. A nyomorékok, nomen est omen, idióták gyülekezete volt, legalábbis az üzenetek alapján. Végtelenül alpári, ízléstelen barmok, akik baromi viccesnek tartott lefejezős videókat és pornóbaleseteket küldözgettek a csoportba, folyamatosan egymást túllicitálva a közönségességben és az altesti, igénytelen humorban. Igyekeztem azzal bíztatni magam, hogy ez biztosan nem a valódi énjük, csak szerepelnek, hogy nagyfiúnak vagy nagylánynak tűnjenek és így fojtják el a szorongásaikat. Közben persze végig ott motoszkált bennem a sejtelem, hogy ezt túlgondolom és a “nyomorékok” csoportjába soroltak bizony pont akkora faszkalapok, mint amilyennek tűnnek. Időről időre sikerült ezt a kis hangot a fejemben elfojtani, hogy ne legyenek előítéleteim személyes találkozás nélkül de Isten a tanúm, hogy voltak nehéz pillanatok. Egy alkalommal, délelőtt elindult egy rendkívül mélyenszántó és részletes eszmecsere (a nyomorékok táborában) hogy ki mekkorát szokott szarni általában. Ezt tippelgették. Legalábbis remélem, hogy nem mérték le vonalzóval meg minden. A sótlanok néha beküldtek egy nevető fejet vagy beírtak valami ilyesmit mondjuk, hogy: “Az szép” de többé kevésbé kivonták magukat a beszélgetésből. Aztán, mikor már órák óta tartott a szenvedélyes vita arról, hogy ki mekkora kábelt fektet, az egyik srác beküldött egy képet egy óriási szardarabról bizonyításképp, mondván, hogy ez tőle származik. Erre a többi nyomorék egyből elkezdte kétségbe vonni, hogy vajon tőle származik e a kép és a megörökített jelenet ténylegesen, mert reggel még nem kezdődött el az ominózus eszmecsere, tehát semmi oka nem lett volna lefotózni a kuláját. Erre amaz közölte, hogy ő bizony minden reggel lefotózza, szinte kivétel nélkül és beküldött még vagy húsz képet, amin kisebb nagyobb szardarabok voltak egy vécécsészében. Innentől arról folyt a beszélgetés, először is, hogy vajon tényleg ugyanarról a helyről származnak e a képek, azaz, hogy a képeken látható vécécsészék megegyeznek e, másodszor, hogy ha a szar több darabban érkezik a feladótól, az még egy darab kulának tekinthető, avagy többnek számít már. És egész estig erről ment a dumálás, nem viccelek. Minden szavam szent igaz.

Na most, én ezt a kulaméregető történetet azért bátorkodtam idefűzni, hogy lássátok mivel álltam szemben. Ha valami okból kifolyólag egy nap majd elolvassa valaki ezeket a sorokat, talán képes lesz értékelni abbéli törekvéseimet, hogy minden erőmmel azon voltam ezek után is, hogy elfojtsam magamban a szüntelenül ébredező előítéleteket, valamint a gyomrom legmélyéről felkérődző cinizmust és borúlátást. Hát mit ne mondjak, nem volt egyszerű. Talán el se hinnétek, ha azt mondom, hogy az egész napos eszmecsere alatt senki nem írt semmi ilyet, hogy mondjuk: “Légyszi ne küldjél már képeket a szarodról” vagy valami. Még csak hasonló sem hangzott el. Beszarás. A szó legszorosabb értelmében.

Na most, hogy sikerült lesüllyeszteni az írást az osztályom szellemi nívójára, talán már kicsit jobban értitek a helyzetemet. De ez még csak a jéghegy csúcsa, igazából arra sem elég, hogy bemelegedjünk. Mert nem csak úgy lehet valaki förtelmes és taszító a szememben, ha a kuláját méregeti nagy elánnal. Benne van ez is, hát hogyne, de azért máshogy is lehet seggfej valaki. Itt van például rögtön a sor elején Zacsi, az igazgató.

Nem tudom leírni, hogy mennyit és mennyire feszengtem az évnyitó beszéde alatt. Az egy dolog, hogy majdnem félórát végigdumált, ezt még könnyen elviselném, de, hogy mennyi idióta fasszopó közhelyet tudott elmondani éhgyomorra az már szinte lenyűgöző. Hogy a fiatalság csodálatos, mint a hajnali égbolt és szeressük egymást amíg lehet. Hogy az élet elsuhan, hogy élményeket kell szerezni, hogy táncoljunk, legyünk szerelmesek és igyunk amennyi belénk fér. Odasúgtam ennél a résznél a mellettem ülő Áginak, hogy vajon ezeket mind egyszerre, vagy lehet e szünetet tartani, erre úgy nézett rám, mintha megütöttem volna. Akkor tűnt fel, hogy a hülyéje úgy nézi Zacsit mintha valami isteni jelenés lenne minimum és issza minden szavát, mert annyira odavan a gyönyörűségtől. Visszasúgta, hogy érdemes lenne figyelnem mert sokat tanulhatnék belőle. A hülye kurva. Majdnem ki is mondtam, de akkor felzúgott a tömeg és a figyelmem visszavándorolt az igazgató úr őfaszkalapságára.

Fél füllel hallottam ám, hogy miről beszélt az Ágival való intermezzo alatt is de csak most értettem meg a jelentőségét a dolognak. Mintha egy kibaszott színpadi monodrámát néznék. Naná, hogy ez is a tükör előtt gyakorolja, mint Lali, hogy hogyan műsorozzon. Bár akkoriban még nem ismertem a Lalit. Mindegy is. Szóval a beszéde épp a rohanó világ című közhelyszótárat csapta fel és arról regélt, hogy mennyivel egyszerűbb volt minden régen és, hogy mennyire felgyorsult a világ. Gondoltam is magamban, hogy: Aha, tehát a rohanó világ gyors. Ez új. Aztán óriási nagy színpadiassággal előrántotta a telefonját a zsebéből, mintegy szemléltetőeszközként és szabályosan ráüvöltött a tömegre, hogy: “Nézzétek!” Aztán nem derült ki, hogy folytatta volna a belvárosi Szókratész mert, hogy hogy nem, a telefonnal együtt sikerült kirántania a zsebéből egy csomag óvszert is a készülékkel együtt, úgyhogy most az is ott villogott a kezében. Annyira ügyelt, hogy látható legyen, hogy gyakorlatilag azt vettem észre előbb és nem a telefont.

Aztán persze mindenki nevetni kezdett, ő meg hihetetlen ripacs módjára kezdett magyarázkodni és még egy újszülött is megértette volna, hogy így tervezte el előre a hülyéje. Fiatalosnak akart tűnni a lelkem. Az öltözékéről eddig egy szót sem szóltam, de úgy érzem ennek is elérkezett az ideje. Sportzakó volt rajta, alatta fehér ing, a felső két gombja kigombolva természetesen, hogy lehetőleg a seggéig beláthassunk, az ujja feltűrve, a csuklóján pedig olyan fonott barátságkarkötő, amit a kislányok csinálnak alsó tagozatban, tudjátok miről beszélek. Elegáns, valami jó anyagból készült halványkék nadrág, (a sportzakó is halványkék) a szára természetesen feltűrve és a lábán titokzokni. A cipője pedig élénkpiros dorkó, természetesen zsírúj, gondolom tegnap vette a marhája. Tűzpiros dorkó, esküszöm. Egyből arra gondoltam, hogy ha a kapuzárási pániknak lenne képe a szótárban akkor ez lenne.

Egy kicsit nevetgéltem kínosan és meg voltam róla győződve, hogy rajtam kívül is mindenki így van ezzel, hogy inkább nevetnek, mint, hogy sírjanak, és hogy ha körbenézek, akkor csupa részvétteljes arcot fogok látni, rokonlelkeket. Hát nem. Azonnal látszott, hogy mindenki beszopta ezt az idióta műsort, egytől egyig benyelték pont úgy, mint Ági és a szívük mélyéről nevetnek. Szétvetette őket a nagy rokonszenv, amit Zacsi iránt éreztek. Láttam, gond nélkül leolvastam az arcukról, hogy mit gondolnak: “Egy közülünk”. Hát közületek talán, gondoltam és ez nagyon elkedvtelenített. Akkor végleg megértettem, hogy kár volt reménykedni. Nem lesz itt tiszta lap, nem lesz semmiféle új kezdet. Ez egy rakás idióta barom. Én pedig még mindig a Kisfiú vagyok. És akkor kezdtem el szaporábban venni a levegőt.

Utoljára hatodikban volt pánikrohamom és már kezdtem azt hinni, hogy kinőttem végleg, a kurva életbe. Hát nem nőttem ki semmit, ott egy pillanat alatt nyilvánvalóvá vált. Nincs megváltás egy magamfajta számára. A világot elorozták az idióta faszok és nincs menekvés. Tudtam, hogy most kritikus pillanatok következnek, úgyhogy egyből felálltam és rohantam kifelé a mellkasom, meg a torkomat markolászva. Természetesen épp akkor támadt kedve hatásszünetet tartani a Zacsinak és a legnagyobb csend volt, amikor futni kezdtem. Mivel kezdett elhomályosodni a világ, a mai napig nem tudom, hogy mit is mondott pontosan az igazgató úr, de az kurva élet, hogy valami szellemes megjegyzést tett rám, mert mindenki engem nézett és röhögött hozzá. Röhögött az egész kurva sportterem, az összes idegen, az új diákok, a tanárok, a szülők és mindenki basszameg. Kibaszottul jól érezték magukat.

A második emeleten van a sportcsarnok, így tehát azt a wc-t választottam, ami később a saját különbejáratú kis kuckómmá vált. Most, hogy belegondolok, talán lehet is ebben valami összefüggés. Körülbelül negyed órát voltam benn és valahogy sikerült rendbe szednem magam ez idő alatt. A gondolataim ekkorra már menthetetlenül sötétté és borúlátóvá váltak, mintha sosem lettem volna bizakodó és reményteli. Pedig az az érzület nem volt messzebb háromnegyed óránál az éppen aktuális énemtől.

Mire végeztem, már befejezte Zacsi a szónoklást és minden újdonsült évfolyam elballagott az osztályába egy kis ismerkedésre egymással és az osztályfőnökükkel. Természetesen fogalmam sem volt hová menjek, ezért megkérdeztem a portást, tudja e, hogy az én osztályomat melyik terembe vezényelték. Egy öreg, citromsárga fogsorú nő volt az, rosszindulatú képpel bámult rám. Valószínűleg azért, mert a kis kalandom alatt mindenem átizzadt és olyan büdös voltam, mint egy ló. Mikor rákérdeztem a teremre, szinte megugrottam ijedtemben, mikor a szó szoros értelmében rámrivallt, hogy: MI? Még egyszer rákérdeztem. “MIT MONDASZ? HE?” Na, mondom, ez süket, mint az ágyú. Szerencsére arra járt valami fószer, aki pont meghallotta mit dumálunk és kisegített.

A termünk a földszinten volt, egy patkánylyuk méretű kínzókamra harminc ember számára. Mostanra ugyan már kiestek heten vagy nyolcan de még mindig fullasztó ennyien összezsúfolva lenni egy ilyen kis helyen, akkoriban meg gyakorlatilag felért egy magánzárkával annyi embernek. Ennek ellenére odabenn meglepően jó volt a hangulat és persze egyből kiszúrták, hogy jött valaki, hiába próbáltam halkan besunnyogni. Mindenki nevetgélt, amint meglátott, aztán egy fiú lépett oda hozzám.

– Te aztán nem vagy semmi ember, hogy úgy kirohantál meg minden. Kis dolog vagy nagy dolog volt, mi? Egyes vagy kettes számú? – Hát így ismerkedtem én meg Lalival. Mindenki röhögni kezdett és körbeálltak minket azzal a természetességgel, ahogy majd nem sokkal később Lalit veszik körbe hétről hétre és hallgatják a faszságait. Mikor mindenki abbahagyta a nevetést, épp megpróbáltam volna válaszolni, de az a fasz belémfojtotta a szót.

– Most mondja Ági, hogy téged Kisfiúnak hívnak, igaz ez? – Már meglepődni se nagyon volt kedvem.

– Nem rajongok érte annyira, ha…

– Most miért mondod, jó név szerintem. – És még mosolygott is hozzá a rohadt seggfej. A többiek meg alig tudták visszatartani a röhögést. Épp mondta volna a következő végtelenül szellemes dumát de ezúttal sikerült nekem félbeszakítanom őt.

– A nevem Zalán és ragaszkodom ehhez a megszólításhoz, ha nincs ellenetekre. – Igyekeztem határozottnak tűnni.

– Ne viccelj, ha Zalán akkor Zalán de miért a többes szám? Csak ketten vagyunk, ha jól látom, vagy ez királyi többes? – Ez annyira gyenge volt és én annyira elfáradtam az utóbbi két percben amíg beszélgettünk, hogy fel se fogtam ebben mi volt a vicc, de azért csak röhögött mindenki. Elpattant bennem valami és csak szabadulni akartam amilyen gyorsan csak lehet. Elegem volt a jópofizásból.

– Először is, a királyi többest saját magára használja az ember és nem másokra. Másodszor pedig mit vagy úgy rám akadva, akarsz valamit?

Erre teljesen elkomorodott az arca pedig a felét sem mondtam ki annak, amit akartam. Vörös lett a feje egy pillanat alatt és láttam, hogy nagyon mondana valamit, de nem jut eszébe semmi. Gondolom ezt elfelejtette gyakorolni otthon. Úgy döntöttem teszek rá még egy lapáttal.

– Na mi lesz, kis dolog vagy nagy dolog? Egyes vagy kettes számú?

Lehet, hogy naiv vagyok, de meg voltam róla győződve, hogy most majd az én poénomon nevet mindenki és azzal átveszem a stafétabotot ettől a humor Heroldtól és ő lesz a poén tárgya, nem én. Erre egyébként minden okom megvolt mert a Lali sem volt nálam viccesebb, de jól beszoptam mert senki nem nevetett. A Lali meg egyre vörösebb fejjel nézett, mint aki mindjárt átharapja a torkom vagy valami, de nem aggódtam, mert tipikusan olyannak tűnt, aki csak szájjal bassza meg a másikat, ha értitek mire gondolok. Erre odasietett valami csaj (az arca beugrott a profiljáról, de a neve nem, ez egy sótlan, gondoltam) és a Lali vállaira tette a kezét mintha vissza kellene fogni vagy valami. Pedig nem tett az felém egy lépést sem és én sem hátráltam csak szemeztünk, mint két idióta.

– Hagyjad Lali, nem ér annyit… – A Lali inkább mulattatott, mint bosszantott, de ez mocskosul felbaszta az agyam. Mi az, hogy nem ér annyit? Mit ért ez alatt? Egyáltalán mi a fasz baja van velem itt mindenkinek? Most látnak először, csak bejöttem a terembe és ez minden bűnöm. Hát mi a faszt akarnak ezek tőlem? ÉS MI AZ, HOGY NEM ÉR ANNYIT?

– Elmehetsz a picsába te is. – Halkan, csak magam elé akartam mormolni, de félhangosra sikerült és mindenki meghallotta. Lehet, hogy a Lali rá volt indulva erre a csajra vagy valami, nem tudom mert végülis ez volt neki az utolsó csepp és ezzel engem is meglepett, hát még a csajt, azt a sótlant mellette.

Nem ütött meg a hülyéje, annyi vér nem volt benne, csak meglökött, mint egy fürdős kurva. Az az egy mázlija, hogy váratlanul ért mert ennyit se néztem ki belőle. Ráadásul nagyot lökött rajtam a rohadt faszkalap ezért hátraestem és persze a kör mögöttem épp azzal a természetességgel vált szét és biztosított a számomra nyílt utat, mint amilyen természetességgel zárnak majd be előttem később, mikor a Lali sztorizik. Mikor is először? Egy hét múlva innen számítva? Kettő? Mindegy, a lényeg, hogy zuhanok épp.

Nem is lett volna baj, ha nem a radiátor melletti cső kiálló részére zuhanok nyílegyenesen. Épp a két lapockám közé fúródott az a hülye vasdarab, hogy rohadna meg. Kibaszottul fájt, de annyira váratlanul ért, hogy felkiáltani sem volt időm, meg a levegő is kifutott a tüdőmből. Csak nyögtem egy nagyot és felszisszentem utána. Aztán pedig megpróbáltam valahogy a sértett részt elérni, hogy megtudjam vérzik e vagy valami, de pont olyan helyen volt, ahova nem ér el a kezem, így aztán elég szánalmas látványt nyújthattam mialatt a földön seggelve próbálom a hátranyújtott kezemmel markolászni a lapockámat. Aztán hallottam, hogy néhányan kuncognak és mikor odanéztem láttam, hogy engem néznek és egymás között sugdolóznak. Sótlanok, főleg. Jól gondoltam, hogy ezek nem fognak semmit bevállalni, hogy nincs ezeknek íze, szaga se jelleme. Életemben nem verekedtem még azelőtt, de akkor elhatároztam, hogy felkelek és először is szarrá verem ezt a Lali nevű fasztarisznyát aztán még ráadásképp bárkit, aki csak egy szót szól hozzám. De még felülni se volt időm, már nyitott is be MPT, az újdonsült osztályfőnököm.

Egyből kiszúrta, hogy a földön seggelek és odasietett. Először megállt mellettem és mindenkinek címezve tette fel a kérdést, hogy mi történt? Gondolom azt hitte én nem tudok beszélni vagy valami. Kisfiúnak nézett az is, hogy rohadna meg másnapra. Naná, hogy a Lali válaszolt, hát ki a búbánatos lófasz tette volna, ha nem pont ő.

– Csak szórakozunk a Kisfiúval tanárnő. – Erre rám nézett kérdő tekintettel.

– Ja, elestem. – Mit gondoltatok, hogy szaros spicli vagyok? Vagy egy piperkőc, mint a Fruzsi? Engem csak ne vegyetek egy kalap alá ezekkel a gyáva szarokkal. Meg akkor már a harcikedvem is enyhülni kezdett. Úgy voltam vele, hogy leszarom. Fejben akkor már máshol voltam. Aztán a nő leguggolt mellém és kimondta azt az egyetlen ordas nagy baromságot, amivel meg tudott lepni annyira, hogy visszajöjjek fejben is a jelenbe.

– A szüleid merre hagytad el? Esetleg bemondhatnánk a hangosbeszélőn…

BESZAROK. Csak ennyire tudtam gondolni, piros, neonfényű betűkkel villogott a fejemben. BESZAROK. ILYEN NINCS BAZMEG. Naná, hogy a hasát fogta mindenki a röhögéstől, a hülye kurva meg nem értette mi van és próbálta őket leinteni, de addigra úgy begerjedtek, hogy lehetetlen volt velük szót érteni. Visítottak a röhögéstől. Az idióta picsának nem esett le, hogy a Kisfiú az becenév, azt hiszi tényleg kisfiú vagyok hát ilyen nincs, az ég szerelmére, hát mindenki egy hülye fasz ezen a helyen?

– Kapjátok be… – hangosan akartam mondani, sőt, üvölteni akartam, hogy ha lehet Zacsi meg a süket portás meg az egész kibaszott világ meghallja de még mindig nem volt sok levegőm az iménti szerencsés esés után és csak valami erőtlen nyöszörgés lett belőle. Azért azt meghallotta MPT, hogy valamit akartam mondani és közelebb hajolt, hogy jobban hallja.

– Nem vagyok kisgyerek…vagy kisfiú…vagy akármi. – Nagy, értetlen szemekkel nézett rám, ezért még hozzátettem – Semmi nem vagyok. Vagy a semminél is kevesebb. Amelyiket jobban tetszik érteni. – Ettől persze még nagyobb szemekkel bámult rám és még inkább nem értette mi van. Hol vetted a diplomád?, gondoltam, de ehelyett inkább lassabbra vettem a figurát és így folytattam – Idejárok, ebbe az osztályba. Nem valami elhagyott gyerek vagyok, sem pedig kisfiú sem bármi más. Diák vagyok, érti? Ezen a helyen. Ebben az osztályban. – aztán nagyon lassan formálva a szavakat még hozzátettem – ÉN. DIÁK. – Erre már felviláglott a szemében az értelem még ha csak haloványan is és gyorsan szabadkozni kezdett, amiért félreértette a helyzetet, de addigra már rohadtul dühös voltam mindenkire. Mindenkire de persze leginkább magamra. Azért, hogy reménykedni mertem. Aztán a nő megpróbált a karom alá nyúlni, hogy felsegítsen és közben a nevemet kérdezte.

– Zalán vagyok. Ne fogdossál. – Ezért kaptam az első szaktanárimat abban az évben. Régi szép idők.

A nap ezután sem lett jobb semmivel. Természetesen senki nem állt szóba velem és úgy tűnt Lali sem értékeli különösebben azt, hogy nem köptem be. Ha már itt tartunk, úgy tűnt azt se nagyon értékelte, hogy életben hagytam akkor ott és azóta is, de mint jóval később kiderült, azért, mert beszari alaknak nézett engem. Azt hitte azért nem köpöm be mert gyáva vagyok. A hülyéje nem tudta, hogy épp ellenkezőleg.

Büdös is voltam egész nap a mosdói kalandom miatt, mikor minden ruhám átizzadtam és láttam, hogy mikor elmennek mellettem, akkor titokban, mikor azt hiszik nem látom őket, színpadiasan befogják az orrukat és összemosolyognak. Az én kedves, szeretetreméltó osztálytársaim.

Aztán nap végén, mikor végre kiszabadultam, odajött hozzám egy fazon, akit elsőre nem ismertem fel, de aztán bemutatkozott és így beugrott a profilja. Az egyik nyomorék. A kulaméregetők táborának büszke tagja.

– Figyelj már, épp wc-n voltam mikor a sztori volt és senki nem mondja el mi történt, de azt levágtam, hogy veled van valami. Nem mesélnéd el mi volt? – Hosszan kivártam és nagyon fáradtan néztem rá. Aztán nagyon lassan pislogtam egyet és minden erőmmel abban bíztam, hogy mikor kinyitom majd senki nem lesz előttem. Sőt, hogy valami szép, virágos réten ébredek, ahol nincsenek idióták, nincsenek emberek egyáltalán, se semmi, legyen akár légüres tér, csak legyek benne egyedül és könyörgöm, ne egy hülye nyomorék álljon előttem, amikor kinyitom a szemem, csak azt ne… De persze még mindig ott állt és a válaszomat várta figyelmesen.

– Nem. – Ezzel le is zártam volna és elindultam mellette, de elém lépett és így folytatta.

– Jó, na nem akarok tolakodni. Csak kíváncsi voltam. – Aztán szélesen kezdett el mosolyogni mintha valami nagyon jó közös sztorit készülne épp felidézni. – És mi volt, amikor úgy kirohantál? Igaz, hogy rádjött a szapora? Mert azt mondják amúgy.

– Nem. – Újra megpróbáltam elslisszanni mellette, de résen volt megint és ezúttal a karomat is megfogta és még nevetgélt is kicsit a mondandója előtt.

– Na és az igaz, hogy te vagy a Kisfiú? Hogy így hívnak meg minden?

Nem válaszoltam csak kitéptem a karom az övéből és elsétáltam onnan. Távozóban még utánam kiáltott.

– Jól van, na nem akartam ám rosszat. Akkor viszlát holnap, Kisfiú!

És ilyen volt az egész rohadt hetem. Még kétszer volt rohamom csak azon a héten. Később egyre ritkábban, de az első időszak… hát az nagy szopás volt, minek részletezzem. Egy alkalommal tesióráról rohantam ki, amire aztán kaptam is egy igazolatlant mert nem voltam hajlandó megmondani milyen okból. Kurvára senkinek semmi köze hozzá. Aztán az óra végeztével elkezdtem öltözni és csak úgy félig meddig tűnt fel, hogy senki nem jön be az öltözőbe, de nem tudatosult bennem és így nem is törődtem vele különösebben. Talán még egy kicsit örültem is. Aztán az összes fiú, mind a heten rajtam kívül (pont, mint a gonoszok, haha) egyszerre rontottak be és megdobáltak a cipőikkel. Egyébként le se szartam csak meglepett egy kicsit. Meg nem is dobtak erősen, csak, hogy értsem a finom célzást.

Aztán szerdán vettem egy wimpit a koliban, azt hárman verték ki a kezemből az udvarban “véletlenül”. Vettem egy kávét, de nem volt nálam pénztárca és a büfésnél hagytam egy percre amíg elsiettem a pénzemért. Amíg távol voltam, két lány és egy fiú elvitték azzal, hogy én küldtem őket. Persze nekem kellett kifizetni. A szecskaavatón végignyalatták velem a padlót háromszor is, százast fejeltettek velem kétszer és az egész hét minden estéjén én ágyaztam az összes végzősnek a koliban az évfolyamunkról. Kiderült, hogy Lalit hamar megkedvelték és gondolták tesznek neki egy szívességet. Aztán csütörtök éjjel háromkor lerántották rólam a takarót, nem tudom kik, de négyen voltak, rámordítottak, hogy jó reggelt és elrohantak. Amikor napközben be akartam jönni a koliba, kétszer is megtörtént, hogy égő dekkekket pöcköltek rám és az egyik megégette a könyököm. Egy szót se szóltam senkinek. Szintén csütörtökön kezdtek azzal ugratni, hogy mindenki behozott nekem egy wc papírt az ágyamra amíg nem voltam benn és onnantól vagy egy hónapig mindenki azzal jött oda, hogy nincs e sürgős dolgom, kell e wcre mennem meg ilyenek. Lali pénteken kezdte el mesélni a hétfői sztorit, ami az évnyitó után volt, de persze alig volt benne valami igazság. Az ő történetében bömböltem attól, hogy épphogy a földre huppantam, de később már úgy mondta, hogy be is szartam egyből. Gondolom a wc-s poén is innen ered.

Aztán még volt nagyon sok minden, igazán jelentéktelen apróságok. Csak az van, hogy kezdett sok lenni, értitek ugye. Így hát egyre többször kalandoztam el fejben messzire, nagyon messzire. Tavaly találtam meg még a fél év előtt a Béke parkot is. Csak jöttem mentem, nézelődtem aztán egyszer csak ott volt. Lementem a völgybe, leültem az egyik fa alá és sírtam egy kicsit halkan és hüppögve. De nem volt kint senki, úgyhogy akár ordíthattam is volna, de nem volt hozzá kedvem. Utána kicsit jobban éreztem magam. Most biztos arra vagytok kíváncsiak, hogy végülis miért szopattak engem annyit mikor tényleg nem csináltam semmit. Na látjátok ez egy kurva jó kérdés, én is szeretném tudni. Szokták ugye mondani, hogy ha basztatnak csak ne vegyél róla tudomást mert azzal csak adod alájuk a lovat. Hát szerintem, aki ezt kitalálta az az volt, aki másokat basztatott és nem fordítva mert nekem ez egy Istennek se akart működni. Csak mulattatta a rohadt faszokat, hogy összeszorítom a fogaim és nem mondok semmit. Később összeverekedtem egy sráccal, aki egy osztállyal felettem járt mert rámrúgta a wc-t szarás közben és levideózott mikor megpróbáltam felrángatni a nadrágomat. Szaktanárit kaptam érte, meg megfenyegettek, hogy kibasznak. A másik arc nem kapott semmit mert a saját osztálya és az enyém is egyként tanúsította, hogy csak úgy nekimentem a semmiért. Meg addigra amúgy is balhésnak voltam titulálva mert lógtam meg beszólogattam az összes tanárnak minden szarért. Eleinte nem volt jogos, de később már igen mert azok is kinéztek magok közül. Azok is szopattak csak épp a maguk módján, de ez kevésbé zavart, mint mikor a süket dumát nyomták arról, milyen okos vagyok és többre lennék hivatott meg szedjem már össze magam.

Aztán az egész így maradt valahogy. Most már ritkábbak a szopatások, amik engem érnek, de azért nem múltak el, ne aggódjatok. Mindezt nem azért mondtam el, hogy sajnáljatok vagy valami bár tőlem akár sajnálhattok is mert leszarom azt is magasról. Csak azért idéztem fel mindezt, hogy világos legyen, hogy nekem tényleg soha nincsen szerencsém. Meg, hogy értsétek, hogy a “Kisfiú” az több egy hülye becenévnél. Ez egy átok rajtam basszus. Egy rohadt átok ez nekem.

Folytatása következik (a szerk.)

/előző oldal/ 1 2 3 4 5 6 7 8 9 10 11 12 13 14 15 16 /következő oldal/