Lágy Kornél
In Memoriam T. B.
Köszönöm, hogy elkezdett tanítani!
Befejeztem.
Itt vagyok.
Most már nyugodtan pihenhet!
Lágy Kornél
Rekviem
Emlékszem ahogyan az eljegyzési
gyűrűd leesett a sovány ujjadról
s arra amint a hideg padlón
csörömpölt.
Emlékszem, amikor bevittek a kórházba,
nem értettem mi lesz veled,
mikor találkozunk újra,
majd hirtelen nem láttalak többé…
csak egy földkupacot,
amit elsoványodott tested fölé dobtak,
hogy ‘míg örök álmod alszod ne fázz.
Most havonta, ha otthon vagyok
mehetek ki
egy márványtömbhöz,
ahol vigasztalhatom
magam, hogy fentről nézel,
vigyázol rám,
s talán büszke is vagy.
Emlékszem, hogy miután eltemettünk,
rá szinte nyolc hónapra meghalt a Papa is.
Egyik nap bement a kórházba, mert valami
duzzanat lett az ínyénél, s másnap
már az intenzíven, harmadnap
pedig a hullaházban feküdt,
s rá nem sokkal már
fölötted.
Lágy Kornél
Ember a tükörben
Lelőttem azt, aki a tükörben volt.
Egyenesen a fejéhez
emeltem a fegyvert,
vártam egy pillanatot,
s meghúztam a ravaszt.
Ő csak állt ott, nem hullt
a padlóra magatehetetlenül.
Csak állt ott, velem szemben,
s nézett.
Szemében,
mint búzamezőn az éjszaka,
terült el az üresség.
Felső ajkáról vér csöpögött
a mosdókagylóra.
Azt hittem ott találtam el,
de mielőtt odaállt elém,
akkor haraphatta véresre.
Csak állt ott, meg se rezzent,
hideg tekintetével egyenesen
a lelkembe nézett, s
mintha várta volna:
Lőjjek rá még egyszer, s még egyszer.
Szabadítsam meg szenvedésétől,
hogy ne magának kelljen,
mert gyenge lett volna megtenni.
A fegyvert elvettem a fejétől,
majd a sajátomhoz szorítottam.
Nem próbált lebeszélni,
nem nyúlt a fegyverért,
csak nézett rám,
de már nem az ürességet
láttam a szemeiben,
hanem a szánalmat, a megvetést,
s egy kis irigységet.
Meghúztam a ravaszt.
Csend járta át az egész lakást,
szinte hallani lehetett,
ahogy a szobában a gyertya csonkig égett,
ahogyan a tinta száradt a papíron.
Hallottam mindent,
miközben feküdtem
ott a törött tükör darabokon.
Újra egyedül voltam.
Lágy Kornél
Egy őszi hajnal
Hajnalban a Duna partján
Csüngök Budapest hűvös ajakán,
Egy idős tölgyfa tövébe’
Betakarva száraz levelekbe.
Kezeim égeti a fagy,
Lábaim simogatja a harmat,
S pilláimra ráül a köd,
Míg a távolban a sín dübörög.
Páran dolgukra sietnek
Miközben a szélben dideregnek.
Éled a város, szép lassan,
Gyorsabban lélegzik, de még halkan,
S hogy könnyebb legyen itt a fa tövében,
Mint régi otthonom édes melegében,
Kezdem megszokni a heves ritmusát,
És nem szorítom már úgy hűvös ajakát.
/előző oldal/ 1 2 3 4 5 6 7 8 9 10 11 12 13 14 15 16 /következő oldal/
Kaleidoszkóp 