Bandicz Bálint Barnabás
Még vagyok
Csak pár szót az egészről, úgysem ér többet néhány bekezdésnél. Az egész nagyon egyszerű – nem is akartam túlzottan beleártani magam. Valahogy úgy vagyok ezzel, hogyha érdekel, elég a szemembe nézned, hogy a végére járj. De ha ez túl sok lenne, kezdetnek épp elég, ha figyelmesen olvasol. Nem csak engem – hát persze. Úgy általában. Többnyire minden sorban ott vagyok. Az írás nekem függőség, tudod – rossz szokás, ami mégis a legjobbat hozza ki belőlem. Ki érti ezt? A legnehezebb őszintének lenni. És őszintének lenni magunkról a lehetetlennel határos. Épp ezért érdemes megpróbálni. Kezdjük rögtön az elején.
A testem súlyos, nehézfém alkotja. Félek a jövőtől és megvetem a múltat. A jelenben ragadtam. Menthetetlen vagyok. Persze minden nézőpont kérdése. Például, ha távolról figyelsz, sóbálvány vagyok és légy se rezzen, olyan biztosnak tűnhetek. Közelről viszont a ráncaim is látszanak. De nem vagyok képességtelen – többnyire tudom mit csinálok. Értsd: mindig tudom melyik a jó irány és ennek tudatában választom mégis a rosszat inkább. Azt mondhatnád önhitt vagyok. De inkább csak zavart – bár tény, hogy a kettő közt vékony a határvonal. Egy paraszthajszál csak, ami elválasztja az önismeretet az önimádattól. A földet az égtől és így tovább… Érted, ugye?
Csak, hogy tudd, a világ nem figyel. Én hajlamos vagyok rá, hogy ezzel bíztassam magam. Mintha egy filmet néznének kívülről és én vagyok a hős, máskor meg az antihős. Mikor, hogy jön ki a lépés ugyebár. De mindez nem valódi. Csak könnyebb azt hinni, hogy a dolgok jelentéssel bírnak. Valójában minden világ súlytalan. Így a tiéd és az enyém is. Főleg az enyém. A legtöbb ígéret kimondatlan marad. Minden király meztelen.
Van, hogy az emlékezés maga alá temet. Ilyenkor csak ülök az ágy szélén, hosszú percekig és némán bámulok a semmibe. Mondják olykor, hogy érdemes magadba nézni. Meg persze azt is, hogy a belső világ a leggazdagabb. Irigylem ezeket a tévképzeteket. Néha majdnem hinni kezdenék bennük, de aztán megint az ágy szélén találom magam. A csend a legnagyobb adu. Átkozom magam, amiért nem hallgatok eleget.
Pedig érdekel, amit mondasz, ha tudnád mennyire! Mégis, mikor hallgatlak és a szemedbe nézek, a legnagyobb teher, hogy csak magamat látom. Ez már önzés…? Nem tehetek róla. Félek, érted? Azazhogy teérted félek. Mi történik mikor a jó sztorik elfogynak? Mikor minden vicc csattanóját elfelejtem és csak hápogva keresem majd a szavakat és nem lesz több bölcselet, sem közhely, hogy kimentsem magam…? Itt maradsz majd akkor is? Tudom, tudom, ne is mondd…! Giccstenger vagyok. Nyál és szirup, miegymás. De ha egyszer mindig ezen rugózok? Nem tehetek róla. Velem van a baj?
Igen. Ha nem is ebben de van sok dolog, amit jobban is lehetne csinálni. Magamtól nem érdeklem magam, de érted szeretnék jobb lenni. Jobb barát és jobb hallgatóság. Bárcsak tudnám a választ minden kérdésedre. Gyötör a dolog, elhiheted. Mégis… nem minden fekete vagy fehér. Olykor bálvány vagyok, máskor pedig romhalmaz. Mégis mindig tartom a szemkontaktust. Hogy mondjam, hogy megértsd…? A hajnalban csak az éj hiányát látom.
Az írásaim egyszerűek, a gondolataim töredékesek. Nem vagyok zseni, de még bölcs sem igazán. Legfeljebb bölcselkedő. Néha azt hiszem ez érték, sőt, azt, hogy sokat jelent. De igazából…. nem is tudom. Az eszmélet halála vagyok. Semmi új nem csírázik idebenn. Rég lerágott csontokat majszolok. A gondolat szabad, de hátha épp ezért céltalan is? Sokat rágódom ezen mostanában.
Mélyen megvetem a kényszeres bólogatók táborát. Semmi bajom azzal, ha valakinek minden mindegy, én is jártam ott. De nem kell szalmából páncélt kovácsolni. Legyen benned tartás. Vagy túl sokat kérek? Egyébként azt sem mondom, hogy lázadni kell. Kell, hogy legyen legalább egy nyúlcsapás a kárhozat és a mennybolt között. Azt keresem szüntelen.
Tényleg csak pár szót, mert már ez is több mint amennyit a téma érdemel. Hogy mondjam, hogy értsd? A tárgykör sekélyes, a tudásom hiányos. Olvassa ezt valaki…? Itt most csend van és hideg és sötétség. Hát odaát…? Mi újság arrafelé? Akarom hallani, tudod, hogy nem hazudnék ilyesmiről. De egyébként is tudod mi van…
Az ágyam szélén ülök. Észre sem veszem, hogy a szám is kitátom, olyan nagyon bambulok. A test összecsuklik. Gyengül a szívizom. Még vagyok – és leszek is még ne aggódj. Nehogy félreérts. Csak a fejem, tudod… az jár folyton másfelé…
/előző oldal/ 1 2 3 4 5 6 7 8 9 10 11 12 13 /következő oldal/
Kaleidoszkóp 