Kaleidoszkóp

Próza:

Bandicz Bálint Barnabás
Akit megcsókolt a nap

5. fejezet

Elmélkedés a köd kapcsán

Hétfőn hajnalban még úgy is nehéz volt magamhoz térnem, hogy sikerült négykor ébrednem, ahogy terveztem. Miután elhessegettem az imént látott sárga álmot és nagy szívfájdalommal ugyan, de végül a lógás lehetőségét is elvetettem, sok erőfeszítés árán, de fél ötre talpon voltam. Ezzel elég jó időt futottam máris, mert a buszom csak 5:39kor indult. Rázd ki az álmokat a hajadból, gyermekem… ki is mondta ezt? És egyáltalán minek jutnak pont most ilyen baromságok az eszembe?

Aztán az a hülye ötletem támadt, hogy kimegyek a gangra és megnézem a napfelkeltét a lépcsőn ülve. Két lépcső van, a tűzfalhoz közelebbit választottam, aminek meredekebbek a fokai, mert onnan jobb a kilátás. Tök sötét volt még. Az utcánkban nem lehetett túl messzire ellátni, mert akkor már egy hete minden hajnalban köd szállt az egész falura és belepte az utcákat meg a homályba burkolt utcai lámpákat. Kb. a kocsifeljárónk alja volt a legmesszebbi táv, amit még jól láttam. A többi tejfehér üresség. Egy póló volt rajtam meg egy melegítő és papucsban voltam mezítláb. Csípős volt a levegő, de valahogy nem zavart, inkább jól esett. Ültem a lépcső legfelső fokán és bámultam a hófehér utcákat és próbáltam kitalálni hol lehetnek az utca túloldalán álló házak ablakai. Így leírva rohadt unalmasnak tűnik, de akkor valahogy kellemes volt és megnyugtató. Aztán az ablakokon mélázva az is eszembe jutott, hogy milyen sok ember van még itt a közelben, alig több mint egy karnyújtásnyira. Alszanak még, gondolom. Remélem legalábbis. Ilyenkor még a munkához is korán van, bár a tököm tudja egyébként. Szóval az járt a fejemben, hogy még itt, ebben az ezer fős kis falucskában is mennyi ember, meg sors torlódott össze. Nem is kell messzire menni, igazából mindig tömegben vagyunk. Aztán beugrott, hogy valószínűleg senki nem gondolkozik ezen így, ahogy most én. Nem csak most, de máskor sem. Tudom, hogy baromságokat beszélek itt összevissza, de nem tudom, egyszerűen nem tudom, hogy mondjam el. Hülye vagyok hozzá. Az motoszkált bennem, hogy az emberek nem gondolnak egymásra soha igazán. Hogy a köd nem is ezt az álmos kis falut lepte be, hanem bennünk van és a lelkünk rejti el egymás elől. A faszom tudja, nem vagyok költő.

A baloldali szomszédomék Jehova tanúi…egyszer beengedtük őket prédikálni és mikor már sokadjára nem vették a lapot, hogy menni kéne, akkor megdobáltuk őket szőlővel. Ennyit tudok róluk. Nem furcsa ez? Egy teljes világ van minden emberben. Még ezekben az idióta tanúkban is és én meg még csak a nevükre sem emlékszem. És nyilván ők sem tudnak többet rólam. Aztán ha az utcámon elindulunk fölfelé és jobbra fordulunk a körforgalomnál, az már a Petőfi utca. Egyszer, még általánosban papírgyűjtés volt a suliban és néhány osztálytársammal együtt indultunk el, hogy a falu lakóihoz becsengessünk mindenfelé. Laza nap volt, meg mindenki szereti a papírgyűjtést, ezért aznap túl jó kedvük volt a srácoknak ahhoz, hogy észrevegyenek és elkergessenek maguk közül. Így tehát velük tarthattam. Aztán a Petőfiben megálltunk egy régi parasztháznál és a dagadt Lilit küldtük, hogy csengessen be meg kérdezősködjön. Aztán egy öreg nyitott ajtót és mikor a Lili elkezdte magyarázni mi az ábra, az öreg közvetlen közelről beleordított a Lili képébe valamit németül és az úgy megrémült, hogy szabályosan ugrott egyet hátrafelé. Aztán futni kezdett ki a kertből, de addigra a faszi már vissza is ment a házba, úgyhogy kár volt úgy bepörögni. Viszont a csaj annyira kövér volt, hogy a futása ilyen rajzfilmes ugrándozásra sikeredett és közben folyton maga mögé nézelődött, hogy nem jön-e utána az öreg Fritz, de semmi. Rohadt jót röhögtünk rajta a fiúkkal, aztán később már ő is velünk nevetett. Egész délelőtt ezt a sztorit járattuk körbe-körbe és mindig hozzátettünk kicsit az igazsághoz, és mindig jobban nevettünk. És én is a többiekkel nevettem, ők pedig velem. Észre sem vették közben, hogy én más vagyok, mert annyira nevettek. Egy pillanatra elfelejtették, hogy nem tartozom közéjük és nem is fogok soha. Soha azelőtt és azután nem történt velem ilyen, mint akkor. A legjobb napom volt általánosban. A fenébe is, lehet, hogy életem legjobb napja volt az.

És mi van most a srácokkal? Mi van a dagadt Lilivel? Elnyelte őket is ez az átkozott köd és csak az üresség maradt. Lehet, hogy minden baszogatásuk ellenére kedvesebbnek kellett volna lennem velük. Talán kérdezhettem volna többet is, hogy milyen napjuk van meg, hogy érzik magukat. Még akkor is, ha megbántam volna utána. Jobban kellett volna próbálkoznom basszameg. De már késő. Ehhez és sok máshoz is.

Aztán ha még lejjebb megyek az utcán, a Petőfiben lakik Ági is. Akárhogy is nézem, már több mint tíz éve ismerem. És mit tudok róla a nevén kívül? Na és ő mennyit tud énrólam? Nem, nem ez a jó kérdés. Azt hagyjuk is, hogy mennyit tud, ez esetemben teljességgel irreleváns. Na de mi az, amit gondol? Tíz éve ismer engem. Ez alapján logikus lenne azt feltételezni, hogy ő ismer a gimis osztálytársaim közül a legeslegjobban. De akkor miért nem beszélgetünk soha? Egyszer kisegített pár száz forinttal, mert elszámoltam magam és pénteken nem maradt elég a buszutamra. Még fel se tettem egészen a kérdést, már nyomta is a kezembe meg minden. Igaz, hogy csak pár száz forint, attól nem kell úgy bepörögni, de az emberek még rám nézni se szeretnek, nemhogy pénzt adni nekem. Kicsit sietett és próbálta hamar lezárni, de nem tűnt úgy, hogy idegesítem, vagy lenéz engem emiatt. Kedves volt tőle. Mondtam neki, hogy köszönöm, vagy csak elsiettem? Ritkán van, hogy megköszönök valamit, mert szinte soha nem ad senki semmit. Remélem azért megköszöntem, talán működtek még az ilyen jellegű reflexeim. Ha porosak voltak, akkor is.

Nálam volt a telefonom és a zsebemben a fülhallgatóm. Még tegnapról maradhatott ott. Ezért rendesen lebasztam magam. Remélem nem tört meg a zsinór vagy valami. Mindig mindenhol zenét hallgatok. Boltba menet, a buszon ülve, a szünetekben. Aztán ha mondjuk nap közben elromlik a fülhallgatóm, akkor is bedugom a fülembe, hogy azt higgyék zenét hallgatok és ne szóljanak hozzám. Még az utcán is ezt csinálom ilyenkor, pedig ott aztán senki nem szólítana meg, városban meg pláne. Bedugtam és próbaképp elindítottam valamit a telefonomon. Jól szólt mind a két oldala. Ezt megúsztam. Nagy szopás lenne zene nélkül buszozni oda, meg majd pénteken vissza. Egy GVF lejátszási listát nyomtam be és egy pillanatra behunytam a szemem, hogy élvezzem Josh Kiszka erőteljes dallamait. Mikor a Mountain of Sun-ban ahhoz a részhez ért, hogy: “Climb the mountain even higher, to kiss the sun, fight the fire…” akkor egy pillanatra beugrott valami, de aztán kinyitottam a szemem és egyből kiment a fejemből. Biztos azért, mert kába voltam még.

A zene segített gondolkodni. Gondolatban elhagytam a Petőfit és a körforgalomnál ezúttal inkább balra fordultam és az utat követve, majd a templomot elhagyva egészen az általános iskoláig jutottam. Próbáltam felidézni, hogy néz ki mostanában. Mikor odajártam, az udvar viszonylag üres volt még. Sárgásbarna kerítés, épphogy jelképes magasságú, csak intő célzattal bír. Balra örökzöldek voltak és jobbra néhány pad állt körben. Néha láttam, ahogy a kisebbek azt játsszák, hogy körbe-körbe szaladnak és egyik padról a másikra ugorva próbálják lelökni egymást. Aki utoljára fent maradt, az nyert. Voltak ebből balesetek? Nem emlékszem. De ha voltak, talán az sem olyan nagy baj. Utólag jó tapasztalat, sőt a maga furcsa módján még jó élménynek is nevezhető. És szintén a kapun belépve, egyből jobbra volt egy kis beugró a kerítés két hosszú részének találkozásánál. Az volt az én helyem.

Reggelente ott álldogáltam mielőtt elkezdődött az iskola. A többieknek is mind megvolt a maga saját helye, csak ők csoportba verődve álldogáltak, beszélgettek meg nevetgéltek. Mivel mindenki tudta, hogy kinek hol van a saját helye, akár egy börtönudvaron, világos volt, hogy mely placcokat jobb elkerülni. Nem mintha baj lett volna belőle, csak mindenki tudta, hogy ki az, akit inkább elkerülne, mert mondjuk nem kedveli vagy valami. Kb. harmadiktól már mindenkinek világos volt, hogy a kapu melletti beugró az én helyem. Nem is járt oda soha senki onnantól, öt éven át. Onnan néztem a többieket és próbáltam kitalálni, miről beszélnek. A gesztusaikat és a reakciójukat, meg az arcjátékukat nézve próbáltam a magam módján szocializálódni. Kitalálni, mikor hogyan érdemes viselkedni. Hogy erre meg arra a helyzetre hogyan reagál egy “normális” ember. Nem emlékszem biztosan, de közben biztos végig az járt a fejemben, hogy ha egyszer majd egy rendes közösség befogad, akkor nem érkezhetek felkészületlenül. Még a végén azt hinnék, hogy pszichopata vagyok vagy valami, mint abban a Lars von Trier filmben, tudjátok. Naiv gondolat volt, de hiába, ilyen a gyermeki én álmodozó természete.

A múltkor épp arra sétáltam és láttam mennyi minden megváltozott. Alapból azért álltam meg nézelődni, mert feltűnt, hogy többen állnak a jobb kéz felőli részen, a beugróban. És beszélgetnek meg nevetgélnek, apró kölykök. Jókedvűek voltak és engem is meglepett, de ez valamiért nem keserű irigységgel töltött el, hanem valami jóleső nyugalommal. Mintha az én magányom kellett volna ahhoz, hogy a dolgok végül így alakuljanak. Hogy másoknak helye legyen az általam hagyott űrben. Mintha virág nőtt volna a terméketlen talajból.

Más is változott, még ha számomra ez is volt a legjelentősebb. Balra a fák, jobbra pedig a padok tűntek el. Balra egy apró, de pofás mászókát raktak, jobb oldalt pedig olyan atlétikai eszközök, amiket speciális játszótereken lát az ember. Tudjátok mire gondolok, azok a fajta “játékok”, amik baromi jól néznek ki, de ha megpróbálod őket használni, akkor hamar rájössz, hogy ez csak egy szabadtéri konditerem, tükrök nélkül, gyerekeknek. Mondjuk nem akarom szapulni, jó a szándék meg a gondolat, de szerintem azért nem árt, ha egy játék szórakoztató.

Mindezt leszámítva azért fel lehetett ismerni a helyet. Nem bámultam tovább néhány percnél és nem is gyakorolt rám mély benyomást, de most, hogy így a ködben ülve felidéztem, valahogy jelentősebbnek rémlett, meghatározónak, vagy hogy is mondjam. Most hiába állnék az utcán, az iskolával átellenben…nem látni a játékokat a köd miatt. Emlékszem, hogy a ballagás után volt egy kis összejövetel az osztályom és a minket tanító tanárok között. Ott azt mondta Marika, a matektanárom, hogy abban bízik, hogy mikor legközelebb látjuk egymást, majd nem fordítjuk el a fejünket mi diákok. Akkor még nem értettem, miről beszél. Most már világos. Félek összefutni a volt tanáraimmal és nem járok vissza az iskolába. Pedig szerintem jól fogadnának… és kedvem is lenne hozzá. De attól tartok más lett belőlem, mint amit szerettek volna. Nem sikerült megfelelni az elvárásaiknak. Az év elején volt egy osztálytalálkozó. Összejöttek a régi arcok. Mikor megkérdezték, mi van a Kisfiúval, nem tudtam mit mondani. Erre Ági vette át a szót. Igyekezte a jó dolgokat kiemelni… de így elég rövidre sikerült a beszámolója. Végül persze kihúzták belőle a sok rosszat és én csak álltam és hallgattam és rohadtul éreztem magam. Soha még annyira nem szégyelltem magam, mint ott és akkor. Aztán mikor kimentünk páran rágyújtani, az alsós osztályfőnököm odajött hozzám. Minden előzetes nélkül a vállamra tette a kezét, és azt mondta, hogy nagyon szurkol nekem. Aztán ment is tovább, a dolgára. Iszonyatosan szomorú voltam akkor.

Valahogy az volt bennem, hogy nem tettem soha eleget. Ismeritek azt a régi Blabla számot, hogy Beszélj szebben? Tudjátok, a Blablából lett később a Hiperkarma. És abban a dalban mondja a Bérczesi, hogy hiába keresed az éjszakában az osztálytársaidat. Szerintem ez nagyon jelentős és sokkal több önmagánál. Túl hülye vagyok ahhoz, hogy szavakba öntsem… de ti nem érzitek néha azt, hogy jól elbasztuk ezt az egészet? Hogy kurva jó lenne visszamenni és utólag belegondolva valójában minden szar megelőzhető lett volna néhány aprósággal? Egy mozdulattal akár. Mondjuk segítő kezet nyújtani a másiknak, ez nem hangzik rosszul. Bár Isten a tanúm, hogy fogalmam sincs ez mit jelent. De talán próbálkozni kellett volna…többet, jobban. És akkor nem szakadt volna ránk ez a rohadt köd, az emésztő üresség. Hátha nincs még késő…?

Ó, dehogynem. Ti is tudjátok meg én is tudom. Nincs megváltás. Én csak a Kisfiú vagyok, ti meg nem is léteztek, mert úgyse olvassa el senki ezt a szart… csak hát jobb azt képzelni, hogy nem vagy magányos.

Az iskolától eltekintve, újra az alapok jártak a fejemben. Itt vagyunk, emberek, egy rakás történet és tartalom egymás hegyén-hátán. De gondolunk igazán egymásra? A múltkor hallottam egy slamben egy jó kifejezést: akusztikai elkülönülés. Hiába, ha az ember hülye, legalább ahhoz legyen esze, hogy az okosabbat meghallgassa. A faszi két szóban leírta az egészet, amit itt összehordtam a köd kapcsán. Az orrunk hegyéig se látunk, csak ezt akartam mondani.

Aztán anyáék is bevillantak. Tegnap este megint veszekedtek, aztán csak néma csend maradt. Sírás sem volt ezúttal. Gondolom kezdenek kifogyni a könnyekből. Nem tudom, hogy ez jó, vagy rossz dolog. Tényleg nem tudom. Talán most ők sem látnak tisztán és nem képesek úgy a másikra gondolni, ahogy egy embernek egy másikra kellene. Nem csak úgy, felszínesen, hanem, hogy is mondjam… átélni, hogy ő is van és nem csak én. Ez nem empátia, hanem valami sokkal alapvetőbb. A lét misztériuma.

Aztán magamra gondoltam és ürességet éreztem. Úgy éreztem, hogy a köd engem is elborít és az még a kisebbik baj, hogy én nem látom saját magam… de lát engem bárki más? Gondol rám valaki?

Miközben ezen járt az agyam, kivettem a fülest és kinyomtam a zenét. Még mindig sötét volt. Rájöttem, hogy hülye vagyok, mert az évnek ebben a részében csak az idő tájt kezd el világosodni, mikor én felülök a buszra, és nem hamarabb. Szerencsére nem pazaroltam el sok időt a merengéssel. 4:50 volt. Jó időt futottam. Felálltam és még egyszer kinéztem az utca sötétjébe. Megint megpróbáltam kitalálni, hol lehetnek a túlsó ház ablakai… és talán azt is, mi van mögötte. De az egész csak egy pillanat műve volt. Indultam átöltözni.

Folytatása következik (a szerk.)

/előző oldal/ 1 2 3 4 5 6 7 8 9 10 11 12 13 /következő oldal/