Kaleidoszkóp

Feil Gréta
Vége-eleje 

Kegyetlen képnek tűnt a gondolataimban, hogy egy koszos, utcai szemetesbe vágjam bele a barátságkarkötőnket. Én is szemét akartam lenni. Legalább annyira, amennyire te voltál az velem. Végül is aznap reggel otthon felejtettem a nagy kapkodásban, de azért begyakoroltam a mozdulatot és néztem a járdák mellett sorakozó kukákat, keresve az erre legalkalmasabbat.
Másnap reggel villámcsapásként vágott belém a gondolat, hogy miért egy karkötőtől vártuk a boldogságot, amikor annyi más dolog tartott össze minket. Már nem akartam fájdalmat okozni. De nem tudtam elviselni a házamban azt az átkozott fekete karkötőt. Egyszerűen csak meg kellett szabadulnom tőle.
Ha odaadtam volna valakinek, félek, hogy neki is balszerencsét és fájdalmat okozott volna.
Ezért harmadik reggel csak a buszon hagytam. Hátha valakinek a mi barátságunk vége lehet az új kezdet.

Feil Gréta
Szerelem?

Betemet ez a sok lexikon. Dalszövegekből nekem is annyi lehet a fejemben, ahány könyv itt sorakozik a polcokon, de mégiscsak szavakról és betűkről van szó. Ha a fejemre esne egy legfelső polcon tárolt, poros, sárgás, itt-ott szakadt József Attila kötet, majd földet érve kinyílna az Ódánál, lehet, hogy fontolóra venném, szeretlek-e vajon.
Nem, biztosan nem szeretlek. Ez csak a vonzalom. Ha igazán szeretnélek, a szemeid helyett a lelkedet bámulnám naphosszat, az érintéseid helyett pedig csak a puszta közelséged lenne a fontos. Mit tudok tenni, megtetszettél. Ahogy rám néztél, miután neked is leesett, hogy elvesztem egy idegen városban, biztosan megsajnáltál. Azt kérdezted “Segíthetek valamiben kislány?” – én tudtam, hogy Ez a kislány már nem kicsi, és nincs elveszve. Otthont adtál nekem a szívedben. Már nem siettem az utcán, nem futottam a villamos után.
Egy szerelmes regényben ilyenkor szoktak az emberek baromi romantikus dolgokat csinálni. Mi nem csináltunk semmi olyat, amitől elolvadna a világ. Mi csak ültünk egymással szemben és elsimítottál egy kósza tincset az arcomból, amitől annyira zavarba jöttem, hogy magamra öntöttem a tűzforró kávét. Baromira fájt, de nevettünk rajta. Kivetted a poharat a kezemből. Ahogy zavartan bámultam magam elé, csak arra tudtam gondolni “a vizes poháron kezed,
rajta a finom erezet,
föl-földereng”. 
Kifelé menet ajtót nyitottál. Filmbe illő volt. Az albérletembe érve elszaladt az idő, (vagy túl sok volt a fél-kávéra a bor) annyit vettem észre, hogy a kezed a derekamon pihen és szorosan átkarolsz.
Másnap reggel arra ébredtem, hogy eltűntél. Szomorú voltam. Abban a tudatban főztem le még egy fél kávét, hogy nem látlak többé. Vissza akartam menni a könyvek közé, hátha egy lexikon és egy Jókai összes között újra megtalállak. Nyitottam volna az ajtót, amikor megláttam a kisszekrényen egy szál vörös rózsát és egy papírfecnit. Ez állt rajta “Köszönöm kislány”.
Egy hatalmas könnycsepp gördült végig az arcomon, de feltéptem az ajtót, hogy induljak.
Legnagyobb meglepetésemre ott álltál. A nyakadba ugrottam. Ez már romantikus pillanat volt. Attól a perctől kezdve nem tudom elképzelni, hogy ne állj az ajtóban, amikor kinyitom.
Újra betemetnek a lexikonok. Ha a fejemre esne egy legfelső polcon tárolt, poros, sárgás, itt-ott szakadt József Attila kötet, majd földet érve kinyílna az Ódánál, lehet, hogy fontolóra venném, szeretlek-e vajon.
Azt hiszem, igen. 

Feil Gréta
Sebekben az élet

Rajzoknak hívod a hegeket a combodon. Azt mondod, rég volt és már nem számít. Nem is emlékszel, ki tette veled.
Én igen. Az idő. Az idő a kezedbe adott egy üvegszilánkot, megmarkoltatta veled és mélyen a bőrödbe mártotta. Téged megnyugtatott a csorgó vér látványa és a tudat: már soha nem leszel ugyanaz az ember. Véshetted volna az absztrakt mintát a karodba is, de magánügy volt. Ki akartad kerülni a szánakozó tekinteteket.
Az idő teret akart. Ezért adtál neki egy vásznat, egy ecsetet. Minél mélyebbre szaladt a bűntudat, annál nehezebben kapartad ki a bőröd alól.
Emlékszem. Láttam. Éreztem.
Én voltam a vászon. 

Feil Gréta
Hegedű

Ha megengeded, befejezném, amiről tegnap beszéltem. Szóval szerettelek. De be kellett látnom, hogy nem illünk össze. Ahogy hozzám értél, olyan volt, mintha a hegedűn dobverővel akarnál játszani. Megtanultad a szavaimat, de a jelentésüket nem. Aki nem ért a nyelvemen, azt hitte, te beszélsz “énül”. Meggyőzően adtad elő, de a mondatok nem álltak össze. Értelmetlen halandzsa volt. De imponált, hogy valaki próbálkozik.
Én csak élvezni akarom az életet, kihozni belőle mindent. Te azért is elnézést kérsz, hogy létezel. És nem nevetsz. Vagy ha igen, azt is illemből teszed. Én állandóan nevetek. Ha vicces valami, vagy ha nem. Mindig. Te a nyári forróságot szereted, én viszont megőrülök az őszi falevelek ropogásáért. Melletted csak egy fantomképnek érzem magam. Én már nem is én vagyok, csak egy körvonal, egy szemüveg meg egy pár szőke tincs. Pedig nem nekem kéne… Igazából ez a kép te vagy. Nem érted, miért vagyok ilyen lírai. Rendben, ez az én gyengeségem. Nem szeretek megbántani másokat. Nemhogy nem szeretek, nem tudok. Te ezt félkézzel műveled. Csak annyit akarok ezzel mondani, hogy sajnálom. Most hirtelen én sajnálom, hogy létezem, és nem tudnék nevetni, ha kényszerítenél sem. Most valahogy értelmetlenek a mondataim. Nyeregben érzed magad? Hirtelen nevetsz? Miért mindig ilyenkor veszed a kezedbe a vonót? Elvesztem. De ezúttal nem hagyom ennyiben. Majd holnap megbeszéljük. 

/előző oldal/ 1 2 3 4 5 6 7 8 9 10 11 12 13 /következő oldal/