Rostás Mihály
Karcot vizsgálsz.
Pattogó zománc
erősíti a
préselt fa színét.
Lapodat húzod.
Lilában lengő csíkok
vezetik végig torkodon
azt a három napja
halogatott levegőt.
Lapos galambok
körútja.
Keresem a
megérkezés
pontos pillanatát.
Nyílik.
Belépett.
Én voltam az.
A tükör pontján
rögös foltok.
Eres szemek várják
az első hazugságot.
Rostás Mihály
fagyra váltott
útburkolat.
csak ne essen.
elfogyott a
türelmem.
felfogod,
ha poharat repítene.
észreveszed.
mert neked ennyi
idő volt.
hogy szépnek lásd.
pedig.
egy penészes
fal mélye.
kerítés nélkül.
mégis illatokat
érzel itt.
odáig süllyedtem,
hogy partokról,
hegyekről,
meg sétáló
lombokról
beszélek.
nevettük ezt.
hóesésben.
minden késés
jelentősége
a romkocsmákban
hallott megtetsző
számokban
jelenik meg.
meg abban,
hogy élvezem
a sétát.
persze csak akkor,
ha ott vagy.
legyél ott.
még van, amit
mutatni akarok.
Rostás Mihály
dohányt úsztat
a csendélet.
borba mártja, majd
szívja,
issza,
hányja:
jönnie kell.
kontrollerek fekszenek.
minden megszemélyesítés
támasztani akarja
kivételességemet.
mint véres köpet.
mint a reménykedés.
nem járok kórterembe.
szeretem a meglepetést.
minden mondat
között kivárok,
hogy kortyolni tudjak.
gondoltam isten
szánta.
vagy a szándék istennek.
temetéseket néztem végig,
hogy temetni tudjak,
temettem is.
magamat temetném.
a kezdetek napján
borulnék magamba.
jött egy véletlen.
dohány szűnt meg
a rendben.
fekete teában itatja.
reméli,
öleli,
fékezi.
eljött.
kontrollert fogunk.
üres szavak nélkül
lettem kivételes.
száradt vér.
bizalom.
nem járok máshova,
de élve lehetek
melletted.
ne lepj meg,
ha sejtem.
gondoltam isten szánta.
ő hozta.
vagy isten nélküli szándék.
temetéseket néztem végig.
azóta kerülöm.
tudok temetni,
ezért nem
erőltetem.
a kezdetek után
borulnék nyakadba.
nem sejtette a kifutópálya,
hogy felszáll tőled
a múltam.
/előző oldal/ 1 2 3 4 5 6 7 8 9 10 11 12 13 /következő oldal/
Kaleidoszkóp 