*Figyelő:
Imre Karin Anett
Axióma
belülről kifordítottak
emberből embertelen
valamiségbe,
hogy talán
kitárulkozva,
tálcán hordva
lelki vacsorám
táplálékot nyújtsak,
vagy talán
csak odadobjak
eme emberből
embertelenbe
kifordított,
valamiségekkel teli,
ilyen- meg olyanféle,
igazságot hazudó
Világmindenségnek.
Imre Karin Anett
Torzulások
Papírrepülőt hajt a tegnap a mának,
S repül vele együtt a Holnap,
Hogy majd üzenetét átadja
A tegnapi Nap a mai Holdnak.
Szárnyal felettünk a repülő,
Kapkodunk utána,
Emberek vagyunk, vagy mégsem?
Ezt fejtsd meg nekünk, kincsem!
Mert az, kinek a természet csak szolga,
Ki a hegyeket, völgyeket piszkítja,
Hogyan is lehetne ember?
Csak görbe tükörbe rejtett elme.
S ha a tükör nem tükröz,
Ha még csak meg sem óvja
Mit az ég adott s a föld vett el
Egyszer s mindenkorra?
Akkor mi a kincs,
A megfelelő kulcs…
( – Itt vagyok, anya!
-Csss, dolgom van.
Ne zavarj! Majd holnap.)
Filozofálhatunk erről,
Míg kihűl a puncs.
Ám úgysem lesz eredmény,
Míg a kék fű a zöld eget szítja
S elméleteink egymást ontják,
Hogy az ember-várat megontsák.
(Kérdésem): Hogy legyek én ember,
Gyermeki szent lélek,
Mikor még a „nagyok” se azok –
Mondja a Mindenható.
( – Van-e vajon ilyen, anya? – szól a repülő.
S szemét a légi csodán tartja.)
Létezik-e egyáltalán még hit
E földön, hol már a szeretet
Fényporával se hint,
S hol a holtak fölé
Is vádat emelünk?
( – Kik ők, anya? Velük van mama?
– Hallgass, fiam, csitt!)
Az eget hasítja a papír,
A tintával pecsételt vággyal,
Hogy újból éljünk örökké
Ádámmal s Évával.
Legyen újból Repülő,
Mely üzenetet közvetít.
Legyen újból hit,
Mely bennünket éltet
S isteni nektárt csepegtet közénk.
Legyen újból gyermekkor,
Hogy nézetünk ne változzon.
Maradjunk meg szentekként
Örökké e világban.
Megáll egy pillanatra a kép,
Lefagy az emlék, egy könnycsepp oldja,
(- Gyermeké az, bizony – suttogja újra.)
Visszatértünk ismét a múltba,
-Abba a setét lyukba!-
(Ordítja a papír.)
Ni csak! A papír kézbesült.
Egy kisgyermek bontja,
Cafatokra szakítja.
(Papírfecni-áradat zúdul reája)
Az üzenet megérkezett;
Lihegve keresi, kapkod,
Ó! Hol az a nyamvadt levél?
Toporzékol, rugdos,
Vergődik mérgében,
De a levél mindvégig
Ott lapul a zsebében.
Az üzenet megérkezett:
Üresen pihen a pergamenszerű papír,
A kimondhatatlan mondanivalókkal.
(- Látod, mondtam én neked, hogy nem értik!
-Csitt legyen már!)
Csend.
Imre Karin Anett
Zárt ajtók
Megéri-e szeretni,
ha ez csak mulandó?
S megéri szenvedni,
ha ez a maradandó?
Létigékből állunk: Te meg Én,
Világnak sarka nálunk összeér.
A Kozmosz nálam ér véget,
A pamacsos világ itt köszönt téged.
Összemosott vakolatok, foltok
A falak, határ nincs,
Minden csupa-csupa kilincs.
Levetkőzünk emberből
Szeretetbe, s az áldást
Már a postagalamb is hozza:
Ábrándos lepedő.
Ám kettőnkké a takaró.
Te húzod most balra,
Könyörgöm, jobbra.
Lehúzod most rólam.
De mindegy, ez már
LÉNYEGTELEN.
Őelőtte majd úgyis
Anyaszült meztelen állunk,
Kezünkben a végtelenség –
Mindenség határa.
Egyedül sírok. Hullnak a
Szilánkok, harapnak
Engem, arcom hasítva
Tárul fel, alakítva
A lelked, mert minden
Csak mulandó.
Mert minden csak lét meg légy.
-Helló! Itt a rabszolgasor!
(Jegyét kérném, pecsételni vinném.)
Hogy a kettőnk közé húzott falat
Most szorosabbra fogjuk
Hátha meglesz a csapóajtó
(Kulcsa.)
-Mit szólsz?
Amúgy minden, mi mulandó,
Beköltözik a maradandó
Helyére, és továbbkínoz,
Áhítatosan leszorít,
Bilincsbe fog.
(Ne haragudj, hogy sírok.)
Létigékből állunk: Te meg Én,
Leszek. Vagyok. Voltam. Voltál
Tékozló és nincstelen
Arcodba ordít a „hittelen”.
Átkoztam, szidtam, ordítottam
Százszor százezret,
Hogy a végén én
Váltsak jegyet.
S beállok a végtelen sorba,
Hátha eljutunk a múltba.
Rögös az út, sírok miatta(d)
De én csak leszek a Te
Te meg vagyok az Én
Tükörmásolatom.
A labirintusban találkozunk.
(- Kedd, fél nyolc, jó?)
Hogy keressük még
A szeretreméltót
(Rózsafüzért.)
DE nincs ilyen, mert a
Törvény közbeszól:
– A szeretet az szenvedés.
Na, ehhez mit szólsz, öcsém?
Megéri-e szeretni,
ha ez csak mulandó?
S megéri szenvedni,
ha ez a maradandó?
(Még ezek után kérded, szívem,
Persze, hogy
Megéri nem szeretni,
hisz ez csak mulandó,
S hogyne érné meg szenvedni,
mikor ez az érzés a maradandó.)
*Folyóiratunk ezen rovatában olvasóink kapnak lehetőséget, hogy írásaikat megoszthassák a világgal. Ha szeretnéd, hogy a te írásod legyen a következő küldd el munkádat e-mailben, ami majd elbírálásra kerül a lektorok által.
Kaleidoszkóp 