Cikkek:
A párbeszéd vége
Az élet bizonyos fogalmi keretek között zajlik. Ez a verbális kontextus ad értelmet a legalapvetőbb és a legösszetettebb, esetenként kifejezetten szélsőséges érzelmeinknek egyaránt. Az persze világos, hogy a fogalmi készletünk véges és egyre csak fogyóban van minden kifejezés, szókép és metafora, amit használhatunk ahhoz, hogy kifejezzük önmagunkat. Azazhogy nem is a szavakból van kevesebb: mi vagyunk, akik nem tudunk felnőni a feladathoz.
A jelenkor társadalma egyfajta gyermekkori énélménybe regresszál. Visszabújtunk az anyaméhbe. Falhoz vágtuk a felelősséget. Felfaltuk gyermekeinket.
Nem a végítélet képét akarom megfesteni, ez a helyzet nagyon is kényelmes mindenki számára. És persze azt sem állíthatom, hogy a világ megállt, vagy, hogy a társadalom diszfunkcionális lenne. Tulajdonképpen mindenki elvégzi a feladatát. Nem a funkcionalitás halála van készülőben – hanem a szabad szellemé. A gondolat az, ami elfogyott. És ez az, ami igazán kétségbeejtő.
A velünk szembeni elvárásoknak megfelelni nehéz munka – de az élet nem csak ennyiből áll. Sok terület van még ezen kívül. Olyan aspektusai ezek a mindennapjainknak, amikkel teljesen egyedül kell megbírkóznunk. A felelősség – amellett, hogy fárasztó – kényelmes is, abból a szempontból, hogy nem kell meggondolnom merre nyúljak és hogyan legyek önmagam. Az irány világos: előre! Ez nem is lehet kérdés. Gyakorlatilag nem is igazán mi haladunk, épp csak tartjuk a tempót a nagyvilág és a felnőtt élet sodró erejével. Ki kell tartanunk – és ehhez minden erőnk megvan, ami csak szükséges. Ezt sosem tagadnám. De mikor a munka és különösen mikor ez a fajta munka véget ér – még mindig nagy-nagy űr van bennünk, ami kitöltésre vár.
Sok mindennel lehet ezt a tátongó lyukat befoltozni és sok fajtája van ennek a hiányérzetnek. A magány ellenszere a kalandvágy, az ismerkedésre való igény. A szociális ingerek. Az érzelmi üresség, a sivár belső világ betegségére is van megfelelő orvosság: a művészet és annak megtartó ereje. Nincs nemesebb, mint az örökkévalóval flörtölni. Mindenképp megér egy próbát.
A közös mindenfajta hiányérzetben, hogy az ellensúlyozásához megfelelő fogalmi készletre van szükség. Egy összetett verbális rendszerből kommunikáció születik. Jó esetben párbeszéd két fél között, ami bármilyen irányba elmozdíthatja az életünk kreatív és ilyen értelemben magára hagyatott részét. Az csak világos, hogy ezt az utat egyedül kell bejárnom. Senki nem lesz, hogy fogja a kezem.
A logikus következtetés tehát, hogy meg kell tanulnom a megfelelő módon kifejezni magam. Hogy mi az, ami megfelelő, azt soha nem a divat vagy mások elvárásai fogják meghatározni. Magamhoz, mindig saját magamhoz kell alkalmazkodnom ezen a téren. Az is fontos, hogy kicsiben kezdjünk. Például, ha el akarom mesélni valakinek, milyen napom volt. A kellő információk birtokában vagyok, ez világos. De mégis – hogyan kellene azt átadnom? Nyilván fontos, hogy a másik ne unja magát halálra. Azazhogy élvezze a történetem, amennyire csak lehetséges. Ez persze nem könnyű, hiszen ez a mese apró és jelentéktelen… mégis. Valahogy jól kellene átadnom. Különösebb ferdítések nélkül. Humorosan és érdekesen. Ne legyen túl terjengős, de fontos, hogy a másik értse a lényeget. Amint az látható, a kommunikációs alaphelyzet jóval összetettebb, mint amilyennek elsőre tűnik.
Amire mindenekelőtt szükségem lesz: a megfelelő szavak. Ha minden szó adott, ami egy jó sztorihoz kell, már csak annyi a dolgom, hogy a megfelelő sorrendbe tegyem őket. És akkor már bármit képesek lesznek kifejezni. Bánatot, örömet vagy szorongást okozhatunk velük – mikor mi a helyénvaló. A történet bennünk van, csak hagyni kell, hogy kiszabaduljon. Alapvetően minden sztori jó és elmesélésre érdemes – csak tudni kell, hogy add elő. A napom története félszavakban és a legszebb kalandregény vagy egy ámulatba ejtő monológ – mindegyik bennem van. Félreértés ne essék, ez nem manipuláció – ez irodalom. Ez a fogalmi keret, amiben az élet zajlik.
Az irodalom, a kifejezés képessége mindennek az alapja. Csak hát a szavak, azok a fránya szóképek és metaforák…! Nem akarnak jönni sehogy sem. Még csak a napomat próbálom elmesélni és mégsem jutok sehová. Mi lesz, amikor az érzéseimet szeretném megértetni a másikkal? És mikor majd a bizalmát kérem vagy ő az enyémet? Mi lesz akkor, ha szóban kell kiállnom önmagamért? Mit teszek majd abban az egy bizonyos és megkülönböztetett pillanatban, mikor minden azon múlik, képes vagyok-e előásni magamból a jó szavakat a megfelelő sorrendben? Mi lesz, ha csak egy dobásom van?
Hiszen általában épp így van. Csak egy dobás van. Nincs második menet. Itt és most. Aztán bánhatom, hogy az igényeim mindig úgy ferdítettem ahogy épp jólesett. Csak egy dobás – mindent vagy semmit. Jobb lenne talán nem is törődni az egésszel? Inkább meg se szólalni – az lenne a legjobb. Abból végülis nem lehet baj, ugye? Igen, inkább visszalépek, így döntöttem. Épp most döntöttem el. És a továbbiakban ehhez tartom magam. Az irány világos: hátra! Ez nem is lehet kérdés. Csak néhány lépést hátrálok, abból nem lehet baj. Inkább… inkább csak nem mesélem el a napom történetét, jó? Talán majd legközelebb.
Bandicz Bálint Barnabás
Kaleidoszkóp 