Feil Gréta
Szürreális
Álmos hajnalokon kacag a bánat,
Kitölti az űrt az ágyamban a fáradt békeidő.
Könnyedén csepeg a véres veríték a fehér lepedőre,
És álomba zuhan minden angyal, ki aranyló porral hinti be az alvó betegek szempilláit.
Alszik a város, az ország, és a világ is.
Sírja imáit az éjszaka, amely egy rongyos sikátorban kerget hajnalig. Ott várom, hogy felkeljen a nap, és megláthassam a bújkáló szellemek láthatatlan árnyékát.
Meglibbenő függöny mögött cikázik megannyi (titkon huzatba rejtett) bűntudat. Hallgatom a halványkék színű néma zajt és (s)írok csak szűntelen.
Mit is tehetne az, ki az utolsó fejezetet vési papírra… Fájdalmasan karcolja a tinta az öreg papírt, mely néha felszakad a madártoll éle alatt.
A papíron ejtett seb az idők végezetéig megmarad.
Akárcsak a felhasított lélek cafatkái szerte a nagyvilág függönyei mögé rejtve.
Kaleidoszkóp 