Próza:
Feil Gréta
Anna Karenina
Nem tudom, hol rontottuk el. Anna Karenina nyaka alatt nem siklott ki a vonat, de úgy tűnik, a mi kapcsolatunk csak a sínpár egyik részével üzemelt.
Bár nem tudom, miért történt így, és tény, hogy hiányzol, azt mondják, majd megszokom. De azt is mondják, hogy addig nem felejthetlek el, amíg összefutunk úton-útfélen.
Hiába bizonygatom nekik, hogy nem elfelejteni akarlak, úgy tűnik addig a könnyek sem száradnak fel.
Nagyközönség előtt prédikálom, hogy a veszteségektől többek leszünk, közben amikor lemegy a fény, és egyedül maradok a takarásban, a könnyek áztatják az arcom. Amivel tömegeken segítek, azzal szúrom újra és újra a szívembe a kést.
Nem a viszontlátás a nehéz, hanem hogy kimaradt a gyász első fázisa, ami nálam a búcsú. Nem tudom, mit éreztél, és nem mondhattam el, hogy nem ezt akartam, és mosolyogva fogok emlékezni a vidám pillanatokra. Sokszor, ha valami nagy dolog történik, az első gondolatom, hogy elmesélem neked. Aztán minden alkalommal beleszúr valami a szívembe, amitől ráeszmélek: már csak egykor ismerős idegenek vagyunk.
Már nem húzom ki belőled, hogy mi rontotta el a napod és te nem simogatod meg a fejem, ha szomorú vagyok.
Hiányzik az a néhány év. De már vége. Soha nem fogok válaszokat kapni, és elfelejteni sem foglak tudni. És alkalom adtán, ha megemlíti valaki a neved, nem a fehér zaj fog eszembe jutni a telefon másik végén. Olyan ez, mint az esküvői fogadalmak. Jóban rosszban, míg a halál ki nem veri a fejemből, hogy valaha más volt.
Anna Karenina nyaka alatt nem siklott ki a vonat. Az enyém alatt igen.
Kaleidoszkóp 