Bandicz Bálint Barnabás
Akit megcsókolt a nap
2. fejezet
Sárga álmok
Ha jobban belegondolok, az egész azzal a rohadt buszúttal kezdődött. Nem mondom, addig se volt túl fényes a pályafutásom, de végül is az egész szarlavina azzal indult a múlt hétfőn. Előtte vasárnap már készültem, mint rendesen, hogy másnap megyek vissza a koliba és próbáltam összekaparni némi lelkierőt, hogy ne kerüljek gyilkos hangulatba egyből a hét elején. Még így is mázlim volt azzal, hogy szabad volt a hétvégém mert egy hónapban csak három hétvégére engednek haza, egyet pedig mindig kötelezően benn kell tölteni és csak orvosi igazolás ellenében lehet hiányozni. Ez kedves gondolat, de hétvégén nem nagyon lehet igazolást szerezni, ha csak nem visznek be a sürgősségire, bár esküszöm néha az is felért volna egy megváltással csak ne kellett volna ezeken a nyomorult bennmaradós hétvégéken szívni. Épp elég a sok hülyét elviselni hét közben, erre még hétvégén is múzeumba kell járni velük meg a Tettyére meg bográcsozni a kolikertben, miegymás. Az se volt egészen komplett, aki ezt a rendszert kitalálta.
De a múlt heti szabad hétvége volt és ha jól számolom ez volt az első és az utolsó szerencsém a közelmúltban, figyelembe véve a későbbi események sorozatát. Szóval igyekeztem ráállítani az agyam, hogy holnap megyek vissza rohadni a városba, de ez még nem a világ vége. Ez is egy azok közül a jól bevett szertartások közül, amiket az utóbbi cirka másfél évben kellett elsajátítanom, mióta gimnáziumba járok, ahhoz, hogy ne csavarodjak be teljesen. Tudtam, hogy másnap reggel baromi korán kell kelljek, hogy legyen időm magamhoz térni és az 5:30as buszt is elérjem kényelmesen. Mivel baromi nehezen kelek fel, ehhez minimum hajnali négykor kell majd a szememnek felpattannia, és így is, nem egészen emberi állapotban ülök majd fel a buszra, de ez csak így megy vagy sehogy. Volt időm és alkalmam bőven kitapasztalni.
Persze visszamehettem volna vasárnap is és azt mondhatnátok, azzal sok kellemetlenségtől megkíméltem volna magam és ez nem teljesen hülyeség. Csakhogy nekem van egy ilyen furcsa rigolyám, hogy amíg lehet igyekszem elkerülni, hogy élve eltemessenek. Bemenni arra a kollégiumnak nevezett lepratelepre a sok idióta közé pedig pont ilyennek érződik és ez nem javult egy jottányit sem az évek alatt. Persze még változhat a véleményem, de nem vagyok az a romantikus, álmodozó típus. Valószínűbb, hogy csak rosszabb lesz minden, mint most. De le van ejtve, úgysem erről akartam beszélni.
Azért jöttem elő ezzel a vasárnap esti készülődéssel mert el akarom mesélni az egyik visszatérő álmomat. Nem vagyok valami jó alvó és ahhoz, hogy sikerüljön elaludni, előtte minimum másfél órát kell forgolódnom mielőtt kidőlök és ez különösen igaz, ha a másnap történetesen hétfőre esik. Szerintem egyébként ezzel nem vagyok egyedül. Egy darabig ilyenkor, még mielőtt az oldalamra fordulok, a plafont szoktam bámulni. Rég rájöttem, hogy ha még jár az agyam mikor ágyba kerülök akkor mindegy mennyit forgolódok mert nem alszom egy istennek sem. Így hát meg kellett találni a megfelelő módot arra, hogy lecsillapítsam kicsit magam mielőtt elkezdődik a forgolódás meg minden. Egy ideig megpróbáltam meditálni, aztán ASMR videókat néztem és hallgattam, de egyik se működött. Utóbbi azért is szopás volt mert így rendre a fülhallgatóval a fülemben aludtam el aztán arra ébredtem az éjszaka közepén, hogy belegabalyodtam a zsinórjába és egy ponton túl gyakorlatilag azzal fojtogatom magam. A meditációhoz meg szerintem szimplán hülye vagyok és biztos velem van a baj, de mikor a meditációs útmutató videókban a faszi azt mondja nyolcvanadjára, hogy vegyek egy nagy levegőt, akkor meg tudnám fojtani egy kanál vízben és azt érzem, hogy csak az tudna megnyugtatni. Ehhez viszont nincsenek meg a kellő erőforrásaim tehát ki van lőve ez is. Az se nagyon jön be, ha nézek előtte valamit mert ha érdekes csak jobban bepörgök ha meg nem az nem megnyugtató csak unalmas. Így hát az vált a szokásommá, hogy egy tíz húsz percig vizslatom a plafont hanyatt fekve és tudatosan zárom le a napot magamban. Eddig ez az egy, ami bevált.
A szobám falai és a plafon is világossárgára van festve. Úgy leptek meg vele egyszer anyáék, amíg nem voltam otthon egy hétig, lefestették a szerintük “bántóan fehér és nyomasztó” falakat. Azt mondták, hogy olyan volt, mint egy koporsó. Én viszont ki voltam akadva mert így meg olyan lett a szobám mintha valami játszóház, gyerekmegőrző vagy a szezám utca lenne. Ennek ellenére megpróbáltam jó képet vágni hozzá mert jót akartak vele, de attól még nagyon baszta a csőröm sokáig. Később viszont és ez nagyon meglepett, lassan, de biztosan hozzászoktam, végül pedig egészen megkedveltem. Hogy miért, azt nem tudom. Most is olyannak látom, mint egy elbaszott szezám utcai díszlet paravánokkal és a szellemi fogyatékos kisgyerekeknek fenntartott akadálymentesített sarkokkal, de már nem zavar. Ez különös, mert ritka, hogy egy sérelmet el tudok engedni. Nem is tudom volt e rá példa korábban ezt az egyet leszámítva. Talán csak azért szerettem meg mert ez az egyetlen hely, ami nem a kollégiumban van és csak az enyém. Lehetne épp ebből kifolyólag lehetne szivárvány vagy libafosszínű is és az sem zavarna. Ez az egy hely, ami az enyém és senki másé.
Ez a szokásom, hogy elalvás előtt még egy tíz-húsz percig vizslatom a plafont csendben, az utóbbi pár hónap során alakult ki és rögzült a mindennapjaimban. Talán ezért van, nem tudom, hogy a visszatérő álmom, ami szintén ezidőtájt ütötte fel a fejét, mindig sárgás árnyalatban pompázott. A cselekménye szinte mindig ugyanaz, de a legszembetűnőbb motívuma biztos, hogy ez. Az egész a világossárga árnyalataiban játszik. Ezért neveztem el ezeket “Sárga álmoknak”.
Vagy egy tucatnyi alkalommal volt már az utóbbi időben, vagy talán még többször csak nem mindig tudok rá visszaemlékezni. Az is lehet, hogy minden rohadt este ezt álmodom, nem derül ki soha. Eleinte még próbáltam megfejteni de végül mindig arra jutottam, hogy tulajdonképpen leszarom. Már jó pár éve nem foglalkozok azzal, hogy megfejtsem az érzelmeim vagy, hogy úrrá legyek rajtuk. Ezt talán gyerekes viselkedésnek hívnátok, de jó okom van rá. Ha már így szóba jött, elmondom, hogy mi az bár nem hiszem, hogy megértitek. Mondjuk ez se nagyon tud meghatni.
Már az általános iskola utolsó egy-két évében elkezdett bennem derengeni, hogy valami nem okés velem. Nem vagyok hülye, vagy lökött és nincs dühkezelési problémám vagy ilyesmi. Szóval csak azt akarom ezzel tisztázni, hogy nem vagyok flúgos vagy valami. Sokkal alapvetőbb problémám van nekem. Az a gondom, hogy menthetetlenül búvalbaszott vagyok.
Azért nem is mondtam ezt el soha senkinek mert úgyis félreértenék. Azzal jönnének, hogy néha mindenki szomorú és ezen csak túl kell lépni meg minden. Közben persze kibaszottul elégedettek lennének magukkal amiért ilyen nagyon hasznos tanácsot tudtak adni egy szorongó léleknek. Ó, hogy én mennyire utálom az álszent alakokat. Ezeket a pöffeszkedő, útszéli, önjelölt life-coachokat akik két kézzel osztják a kéretlen tanácsaikat és mint egy univerzális mantrát vágják a fejedhez úton útfélen, hogy: szeresd magad. De, hogy ez mit jelent vagy, hogy kell csinálni azt egyik nagyfejű se tudná megmondani. Vagy azt gondolják, hogy én döntöttem úgy, hogy megvetem magam, hogy csak állítani kell a mindset-en és minden le van tudva, megjavult az életem? Ez persze költői kérdés, mert igazából nem gondolnak ezek semmit. Az ilyen alakok csak azért lökik a süket dumát mert nekik van szerencséjük szeretni magukat és ezt éreztetni is akarják mindenkivel az egész kurva világon. Mintha a pofádba ordítanának, hogy: LÁTOD MILYEN JÓ NEKEM TE FASZ? Szívből remélem, hogy az összes ilyen önjelölt próféta, meg az önmagunk iránt érzett szeretetet hirdető faszkalap a pokol legmélyebb bugyrában fog elrohadni Júdással és Cassiussal együtt az ördög szájában az idők végezetéig. Erről ennyit, én ezt a tant hirdetem.
Nem csak úgy ímmel ámmal, hébe hóba, kis himi humi, módon vagyok én búvalbaszott, ha ez lenne azt nem nevezném problémának, az a dolgok természetes rendje lenne basszameg. Nem erről van szó. Nem is vagyok depressziós vagy legfeljebb néha, de csak nagyon ritkán, tehát nem is az ellenkező szélsőségben rekedtem vagy valami. Nekem az alaphangulatom a szomorúság, hát ezt kell itt megérteni. Amióta az eszemet tudom, nem éreztem még közömbös, egykedvű, a derű és a szomorúság közti hangulatot. Ha néha boldog voltam, az pillanatokig törte csak meg az alapvető szomorúságot, ami kitölti az életem. És ez nem mélyreható, tragikus szomorúság, csak épp egy kicsit mélyebb a rossz közérzetnél, de így, hogy tizenhat éve tart, így épp elég, hogy megmérgezzen egy életet.
Eleinte azt hittem, ez így természetes. Hogy ezzel mindenki így van. Hamar rá kellett jönnöm, hogy tévedek. Az is hülye, aki látja, hogy a másiknak jókedve van és irigységében azt feltételezi, hogy annak soha semmi gondja nincsen. Lófaszt van így, ezzel csak a kisgyerekeket meg a hülyéket lehet beetetni. Neki is van baja meg neked is van hülyegyerek és ennyi a történet. Az élet koránt sem olyan összetett, mint ahogy azt a filozófusok a szádba rágták. Az emberek többnyire egykedvűek és időnként az inga kileng ebbe vagy abba az irányba és ez így természetes, mi több, így egészséges is, ami sokkal fontosabb. Ha viszont valaki nem ismeri a köztes állapotot és mondjuk úgy, mindig, mindenkivel szemben hátrányból indul, akkor az az illető vagy menthetetlenül toxikus lesz, vagy pedig végtelenül cinikus. Én vagyok a harmadik út: én csak szimplán nyomorult vagyok.
Talán nem gondolnátok, de mindezt meglepően hamar elfogadtam. Valami nem okés, valami eltörött bennem, na bumm. Nem vagyok nihilista és nincs életfilozófiám, csak magasról leszarom. Rég letettem arról, hogy megváltozhatok. Valószínűleg ilyen nyomorult leszek akkor is, ha meghalok és rólam nem írnak majd könyveket és nem emelnek piedesztálra, nem leszek tragikus hős, akire könnybelábadt szemekkel gondolnak majd vissza. Ha meghalok semmi nem marad majd belőlem, de mivel most is csak épphogy vagyok több a semminél ezért ennek sincs különösebb jelentősége. Vagy talán azt vártátok, hogy majd azt fogom elmesélni, hogyan változott meg az életem, a személyiségem és váltam valami sokkal többé, magasztosabbá és erről szól a történet? Hát beszoptátok, mert nem. A végén is kicsi leszek, nyeszlett és ugyanúgy lekisfiúznak majd a hülye faszok az osztályban, meg lenéznek az emberek. Csak a filmekben követi a felismerést valami nagyívű, monumentális fordulat, változás a főhős felfogásában és menti meg őt az isteni közbeavatkozás vagy az erkölcsi tanulság, a jobbító segédlet. Az igazság az, hogy a való életben nincs igazság. Ennyi volt mára a mese gyerekek, álmodjatok szépeket.
Visszatérve – a sárga álmok mindig ugyanúgy kezdődnek és ugyanúgy végződnek. A két pont között felrémlő, sárgás árnyalatban úszó jelenetek pedig, bár részleteikben mindig változnak, lényegüket tekintve szintén azonosak. Először sötét van, borongós, sárga homály, és csak valami búgó, épphogy észrevehető hangot hallok. Folyamatosan szól valami mély basszussal, de nem zavaró mert nagyon halk és erőtlen. Aztán szépen lassan, alakok rémlenek fel, és lépnek elő a sárgás tónusú sötét árnyékok közül. Eleinte nem ismerem fel őket, de aztán ahogy közelebb jönnek és jól látom az arcukat, már nem ismeretlenek többé előttem. Anya, apa, a néhai nagymama, Lali, Fruzsi, a Gyöngytyúk és még sokan, akiket nem foglaltam bele a történetbe mert még náluk is jelentéktelenebbek a beszámolóm szempontjából. Ismerősök, rokonok, a faszfej osztálytársaim, az inkompetens, fatökű tanáraim és azok, akiket nap közben láthattam elalvás előtt, egy szóval: a jelentéktelen, szaros kis életem szereplői. Mindig így kezdődik és csak ezután van némi változás. A búgás felerősödik és a basszus kiegészül néhány szabályos időközönként felhangzó magas, vékonyka hanggal és szépen lassan kellemes hangerejű harmóniává áll össze a hangoknak ez az émelyítő kavalkádja. Aztán a megjelentek táncolni kezdenek és a tér, ez a homályos, semmilyen általam ismert helyszínre nem emlékeztető furcsa táj egyre világosabb lesz és a fény elűzi a homályt és a sötétséget ebből a sárga jelenésből. Ez a két dolog, a zene és a tánc változó mindig részleteiben. Van, hogy a zene üteme, dallama ismerős, néha pedig meg vagyok róla győződve, hogy soha nem hallottam ezelőtt. A tánc is minden alkalommal más. Van, hogy lassú, kimért, keringőre emlékeztető szerelmi rítus, de olykor vad, tehetetlen, de éppoly szenvedélyesnek ható kapálózás, mint a mátrix ikonikus jelenetében. Én pedig sosem csatlakozom. Soha és nem is érzek rá késztetést egyszer sem. Ami azt illeti, egyáltalán nem érzek semmit ilyenkor, sem a jelenlévők sem az egész helyzet iránt. Csak állok, mint egy faszent és bámulom ezt a sárga karnevált.
Aztán a vége mindig ugyanaz. A táncoló alakoknak előbb az arca válik felismerhetetlenül homályossá, de nem torzul el, csak mintha valaki radírral törölte volna ki az összes megkülönböztető jegyet. Nem félelmetes, nem horrorisztikus. Valahol talán még egy kicsit megnyugtató is. Azután szépen lassan, egyesével maguk az alakok is szétfoszlanak, mintha nem szilárd anyagból lennének, hanem valami furcsa, ismeretlen eredetű gázból állnának, ami megszűnik, elporlad, lényegét veszíti. Mintha a szél fújná el őket, ellibbennek és minden egyes szertefoszló alakkal kicsit halkabb lesz a zene és a végére síri csönd marad. A fény, a rikító sárga fény viszont egyre erősödik és mire mindenki eltűnik már vakító lesz és a szemem is el kell takarnom, hogy ne legyen zavaró. Ott állok ilyenkor halálos csendben és várom mi lesz és kivétel nélkül mindig, az ujjaim közül ki-kikukucskálva veszem észre először azt, ami a legrejtélyesebb az egészben.
Egy titokzatos sziluettet látok, de olyan erős a fény, hogy minden megkülönböztető jegy, ami alapján felismerhetném a furcsa idegent, sötétben marad. A fény ugyanis mögüle jön, árad, vagy…nem is. Egy ponton mindig rájövök, hogy nem mögüle, hanem egyenesen belőle árad és ezért vakít annyira, hogy őt magát nem látom és csak a sziluettből következtethetek ki lehet az. Mivel a korábban megjelentek mind ismerősök voltak, ezért mindig azt gondolom és valószínűleg joggal mert így logikus, hogy őt is ismernem kell valahonnan. Ezért megpróbálom a sziluett alapján kitalálni ki lehet az és lassan, az ujjaim közül óvatosan kikémleleve, alulról felfelé haladva veszem őt szemügyre.
Magas…Nem túl vékony, de nem is kövér, izmosnak mondható…de nem túlságosan. A lábai…a lábai nagyon hosszúak…hosszabbak, mint amekkora a felsőteste…hm…a feje pedig…csak azt látom, hogy nagy feje van…vagy várjunk. Ez nem a feje, ez a haja lesz…nagy haja van…nem hosszú nagyon, de biztos, hogy kócos kicsit, látni a szertelenül kikandikáló hajtincseket és…
És ebben a pillanatban csinálja mindig azt a furcsa mozdulatot. Mivel csak egy árnyékot látok, nem tudok annál többet megállapítani, hogy bizonyosan a fejével csinál valamit…de, hogy mit, arról fogalmam sincs. Elfordítja…vagy talán bólint egyet? Melyik irányba mozdul? Sosem tudom megmondani. Sem akkor, sem ébredés után pedig mindig ugyanaz, pontosan ugyanaz a mozdulat és tucatnyi alkalommal láttam már álmaimban, de mi lehet…
És ebben a pillanatban váratlanul egy utolsó, nagyon hangos és nagyon magas sípoló hang hallatszik, ami távolról sem emlékeztet a korábbi kellemes melódiákra és bár ez is mindig ugyanaz, mire idejutok az álomban mindig elfelejtem, hogy jönni fog és megijedek tőle. Aztán a fény is egy pillanat alatt lesz sokkal, de sokkal erősebb, mint korábban és már a bezárt szemhéjaim is elönti az erős, világossárga áradat. Egyetlen, szintén állandó eleme van még ennek az álomnak és ez az utolsó, a legeslegutolsó benyomás, ami ér engem, mielőtt még felébredek.
Egy illat. Nagyon erős és jellegzetes, mégsem lehet szagnak nevezni. És ezt viszont egészen biztos, hogy már éreztem valahol korábban, valamikor mikor ébren voltam és mindig azt érzem, hogy már épp a nyelvem hegyén lenne a megoldás, már mondanám ki, ha még egy pillanatig érezhetném ezt az ismerős illatot, hogy mi lehet az… de ilyenkor mindig felébredek. Nem riadok fel, végülis ez nem rémálom és már rég nem zaklat fel egyáltalán. Arról is rég letettem, hogy megfejtsem pont, mint ahogy az érzelmeim sem tárom fel és értelmezem magam előtt. Csak az a mozdulat és ez a fránya illat motoszkál bennem mindig utána… Illetve, hogy motoszkált. Mert a múlt hét hétfőn rájöttem mindkettőre. Hogy ki az alak és mi az illat és pont ez a lényege az egésznek.
De nem kell úgy előreszaladni. Úgyse olvassa senki, akkor meg minek sietni.
Folytatása következik (a szerk.)
Kaleidoszkóp 