Líra:
Lágy Kornél
Hontalanság
Belep a bűz, szinte már átölel.
Rángat a forgatag, de nem lop el.
Lábak alatt csattog a csatorna fedél,
S az eső a távolban néha szemerkél.
Budai gyárudvarokon átszököm,
S a kémények füstjével kergetőzöm.
Udvarban a téglarakás pusztítja az idilli tájat,
De ha ráállok látom a Filatorigátat.
Japán kertben elveszetten bolyongva,
Szemeim rátapadnak az idegen arcokra.
Kihalt tekintetek kirakat számra
Pest: döglött lelkek egy kupacba.
Zizegnek a sínszálak,
pereg a kinyúlt rozsda róluk,
mint rólam a libabőr,
ahogy arcok mosolyognak
rám
a falról,
S elmosódott szeméttelepek
köszönnek az utcáról.
Pattog a villamos tükrén
a Hold fénye,
Remegő lelkek gyönyörű
kivetülése.
Álruhás most
minden utas,
hallgatag, s alattomos.
Fáj nézni nekik,
ahogyan a Duna partot mos.
Fáj nekik, hogy ott vagyok,
hogy belül én nem haldoklom,
hiába, hogy mindentől szorongom.
Végállomás következik,
pedig messze nincs
még vége.
-A gyerekénem ezt szerette volna,
Nagy város,
Nyüzsgés forgás:
Végtelennyi számba.
Üzletek, éttermek
halom-sokasága-
Szerette volna, mert ahonnan jön
nem volt semmi, csak kis bolt,
kis folyó, kis fahíd, ami
már rég leszakadt.
Most van mindenből nagy,
Csak a kis család, mi távol maradt
Sötét aluljáróban, a gonosz otthonában,
Követem a hazafelé vezető utam.
De nem lelem meg elsőre a kijáratot,
Ha vagy Isten, mutasd hát merre, adj tanácsot.
Hiába tudom: már rég nem ér semmit az ima.
Eldobtál, mint gyermekét a hitvány anyja,
S pusztulni hagytál a sötétségben.
Égni elevenen az idegen ürességben.
Befúj a szél a lépcsőfordulóban,
Felmászva útitársra lelek csillagokban.
Tovább vezetnek utamon, fogják a kezem,
S füleibe súgják, ha baj van akkor se eresszem.
Álmatlan minden estém,
s fiatal az összes alkonyom.
Csak a lehulló falevelek
halk nesze simogat,
s a város apró zaja
mi elaltat,
ha elaltat.
Mellettem a Duna,
hátán úszik az ág,
bukdácsol
a gyűrt paplanon.
Selymes hántásával
fürdik a vert habon,
s mi élet maradt
neki:
céljául végül a semmit
tűzte ki.
Vajon a gyűjtőbe kerülök
én is?
Leszek a társa a fadarabnak,
s arra leszek jó,
hogy a madarak rám szállnak,
ha elfáradtak?
Vagy leszek a paplan
hátán az uszály,
mi elbírja ezt a sok terhet,
s mi a sodrástól néha meginog,
de fel sosem dőlhet.
Pusztító az élet itt,
átfog az üresség, s ki otthonosan
mozog, még ebből is kiszorít.
Hontalan vagyok, országom
hevesen verő szívében.
S nem vesz semmi más körbe
csak a
Pusztító üresség.
A pusztító üresség.
A pusztító üresség.
Az üresség.
Lágy Kornél
Napló
Helyzetjelentések
Vagyok, mint télen a folyó,
Mi várja, hogy tavasszal ismét
Megduzzadva útnak eredjen,
S habzó tenger deltába tárt kezébe
Önfeledten eshessen.
Vagyok, mint szellő:
Kinek áldás, kinek átok
Értem összeteszik kezüket
A vitorlások.
Míg másnak, ki talán
Hajlékát vesztette,
Csak még egy terhet,
Sorscsapást jelentek.
Vagyok, mint kivert kutya,
Kit az út szélén hagytak:
Reménnyel még teli,
Kit nem érdekel, ha a gazdája néha,
Jól meg is veri.
Mert egyet akar ezek ellenére is:
Hazamenni, s úgy érezni:
Valahová tartozik
Vagyok, mint a kő,
Mit hazáig rugdos az ember,
S csak másnap felejt el,
Mikor hazafelé talál ismét egy követ,
Nagyobbat, jobban gurulót, szebbet,
Mit ugyanúgy másnap elfelejthet.
Vagyok, mint zuhanó falevél:
Csak követem a szél
Által vezetett utamat,
S ha egyszer a földre hullok,
Én ott maradok végleg,
Talán otthont adok, s a kezdetekhez visszatérek…
Elporladok.
Vagyok, mint egy csillag fénye:
Bármikor kimúlhatok
S akkor nem leszek már iránymutatója
Se hajósnak, se az éjben kóborlóknak.
Csak egy kompakt csillagként
Céltalanul keringek,
S többé már észre sem vesznek.
Még vagyok, de meddig? Ha holnap meghalok
Eltemetnek estig, pár virágot, koszorút
Síromra kapok,
S elfelejtenek, a múlt leszek…
De talán e sorok megtartanak,
Nem tűnők el végleg, mint délben a harmat.
Emlékemet őrzik, csiszolják az évek,
S talán nem volt hiába mind ez.
Lágy Kornél
Magány
Cikázik a fehér
zaj,
Testemen libabőr fodrozódik.
Idilli a pillanat,
mely magával ránt.
Homály borítja be a szobát,
Nyitott ablakomon
Befolyik a szmog,
felkap
és a Dunába dob.
Úszom a tetején, s
nagyokat kortyolok.
Nézem ahogyan
Táncolnak a medvék:
vetik a bukfenceket,
Ahogyan a rokkant
koldus tolja két szekerét
S dörzsöli arcáról a deret.
Puszta közepén
ágaskodnak a hab-buckák.
Dalol a mély, s én adok hívogató szavára.
Elmerülök.
A csend átölel, szorít,
nem enged.
A sötét eggyé válik lényemmel,
Mire egyszer csak valami elkap:
A lét.
Felemel,
Partra sodor.
S a kavicságyon,
Újra elhagy,
De a magány…
az velem marad.
Kaleidoszkóp 