2024. 04. 30.

a rongyolódó sínek
szimmetriája
áttetsző.
egy alumínium dobozt
fúj a földalatti
szél.
a tetőn járnak
igazán jól.
egy félmondatból
következhet
kettő magyarázat.
vagy átbasznak,
vagy szerencsétlen
vagyok.

kertek metszése
a pára huzalján.
sétáltatott
keverékek.
enervált széleken hagyott.
erre
rétegesek a kerekasztalok.
csöpögőn hagyta
tartalékát,
korral
rontott
margarétát
szorongató
bohóc.
és nyitott.
úgy tár, mint lombikok
a golyónyomon.
hol az ujjam,
hol a fejem
illeszkedik
gödrödbe.

mosolyt láttál,
félkörrel
húzottat.

és a körző!
tépj sebet:
zúzott kan
néz engem
azon az éjszakán,
mikor belelátott
vélekedések
csak kérdőjeleket
szülnek.
legyen
egy hely,
némán temethető
fiatalok.
jár egyet
a portás.
a gépek mellett
olajos
a
halál.
nézhetik,
ahogy
rohadok.

Axorthum
Misterion
/ tollrajz – papír (A5) /

egy kettétört
kazettát váltott.
betonba vert
tekintetek.
vonaton
bűnöző.

ahogy növekszik
a népsűrűség,
erény
ezt mondanod.

miért ütöd
márványba.
arra vártál,
hogy ne
legyen ízletes.

egy marék füvet
cseréltél
földre.
Haraptál.
majd megetted.

Ugrás a tartalomhoz

Hajdú Lilla Réka
Torzított fénytükör

A megérkezés pillanata foszforeszkáló,
áttetsző anyag, amiben letapogatható a közelséged. 
Porcelánod rezdüléstelen, beágyazódott lencse,
finomra csiszolt tű-zuhatag, benne átszállásokkal tele.
Egyik mozdulattól a másikig körkörös mozgásban
a tér szövedékébe süppedni, amelyben a vonalak és
görbületek váltakoznak. 
Ahogy feltorlódott lépésekkel haladunk együtt,
a magaslati nehézségek felé, úgy könnyűvé válik a lélegzetvétel.
Ott végződsz, ahol az árnyak kezdődnek,
magasra kell nyújtózkodni ahhoz, hogy hozzád jussak.

Lejárat

Annál a csendnél maradtunk, ami úgy ad hangot,
hogy végtelenített lejátszást követ.
Ütött, kopott, nyomot hagyó szavak.
Kibérelt mondatok a szájpadlás görbületén,
majd elférsz a barázdákon, ingadozó hullámok vonalán. 
Elterülsz, a sarkokban meghúzódsz. 
Egy folyton cserélődő nyomként viszel tovább,
mielőtt el sem kezdődött, ugyanolyanná válik
minden, benned.

Ugrás a tartalomhoz

Axorthum
Csak még egy…
/ tollrajz – papír (A4) /

Ha csak még egy belövést,
még egy ostorozást,
még egy gyötrelmet,
még egy halálfutamot,
még egy utolsó esélyt is kapnék,
azzal elszállna a lelkem
és újra elmesélném,
hogy a túloldal sokkal izgalmasabb és fájdalmasabb.

Att Cowatch
Prostituált ajándékba
/ olaj – farostlemez ( 60 x 84 ) /

Milyen boldogság, hogy birtokoljuk a legszebb érzéseket és aztán kéjesen fosztogatjuk őket…

Lágy Kornél
Amíg alszol

Hanyagul leeresztett redőny.
Meztelen testeden számolom
a réseken beszökő
fénydarabokat.

Szám szerint
huszonkettő.

Szemhéjaid a vászon.
Bőrszínű néma filmek
álmaid.
Amint felkeltél
megkérdezlek.

Úgyis azt mondod
nem emlékszel.

Bukóra nyitott ablak.
Bőrfelszín alatti
konvergens lemezek.
Karodon alakulnak
a vulkánok.
Lassan rádhúzom
a takarót.

Nehéz ez
a szobaméretű csend.
Az atomok is
csak épphogy ütköznek.

Fénydarabok száma
a takaró miatt
már harminc.

Miközben
ezt számoltam,
nyöszörögni kezdtél,

a vetítésnek lassan vége.

Ugrás a tartalomhoz

Kézdi Silvia
Fading colours
/ Akril, feszített vászon 60×80 cm /

Filotás Karina
A várakozás allegóriája

A kezed festékszagú.
A belső vértől hangos.
Kopog, forr, sikít,
belül minden vagdos. 
Gyakran léket kap az 
emléked, kiúsztatlak. 
Várlak, hogy leöld 
az izzást, tested
a múláshoz odafér.
Elbírod még a melegét,
csak most, megint.
Meghajlik előtted 
a teremtett egész.
Sárga parkok
múltja zöld. Előled
menekült megújulásba, 
melléd fekszik pihenni.
Anyám sokat mesélt 
rólad. Nagy szerelmek
ideje voltál. Itt 
vagy megint
és én néha zajos
hallgatások alatt
benned szerettem
volna megszületni.

Ugrás a tartalomhoz

Axorthum
Napégés
/ tollrajz – papír (A5) /

Szenesedő bőröm alatt vérkeringésem tovaszáll,
Végtagjaim súlya tagtalanná tettek.
A nap sugarai bomlasztják testem,
S elmém naplázban a kiégést feszegeti.

Tóth Julcsi
van I.

végtelen az is,
amikor arcodat érintem.
végtelen hogyha
levetkőzik két szempár,
és a Fény felfalja a Holdat.
ne akarjátok hát megmondani
mi véges és mi nem;
van, ami több mint végtelen.

kilencvenkilenc

Felpattintom a kupakot.
Harmadnapja iszom az üveget.
Végülis nem sietünk, a holnap megvár.
Lehuppanok két karosszék közé,
mocorgok kicsit.

Kilöttyen pár korty
-Ó, a jó Isten áldjon meg!-
mennyi eltévedt fohász ragad
az emberi fog közé
áldással átkozunk.

Telik a pohár.
Az elmúlt időben egyre többet beszélek a szívemről,
hány holt van benne.
Hosszú zsinóron lógok,
nem az ég és a föld között, vízszintesen
gumiszagú betonba temetve
marja tüdőm a honvágy.

Pedig van apám, anyám
Istenem, és szép hazám
-mégis mindegyik felemészti önmagát
bennem.

Att Cowatch
Jó napot kívánok!
/ olaj – farostlemez ( 52 x 83 ) /

Ha itt állsz, akkor a spermák versenyét te nyerted.
Remélem jó leszel a csigafuttatásban is, mert akkor te lehetsz a mesterek gyöngye, vagy a mesterek gyönyöre, vagy a gyönyörök mestere.
És ha jó döntéseket hozol, feljutsz majd az élet rozoga lépcsőjén. Mert most azt álmodtam, hogy egy manó rám kacsintott,
Ha majd felébredek,
remélem szerencsét hoz……

anya

Virágoskert
rút pompa,
kezeim közt
orgona.

Tavasz csak
a szerelem,
mint évszak vált
ha könny terem.

Fázik lelkem
takarj be,
testeddel fedj
örömbe.

Csepp a cseppben
mámorhegy,
a gyönyör felett
kihűl egy.

Zeng az új ha
néma jő,
farkas férj és
bárány nő.

Dermedt hegek
voltunk már,
más életben
más lesz tán.

Domborúan
mérgekben,
féreg vagy te
édesem.

Feszült eső
kékes ér,
belül tudja
fényt remél.

Félkín minden
születés
anyám lett a
lüktetés.

Fáradt arcban
bólogat,
ujja lehel
csókokat.

Alvadt húsban
hallott szó,
köldökénél
halott bú.

Zsibbadtan ha
vérben áll,
bántva issza
tükörvár.

Szoros kötél
fára húz,
nyúlt mosolya
csontig nyúz.

Vörös rúzsból
rózsa nő,
szürke haja
őszben sző.

Varjú mellett
már kiszáll,
őszinte üdv
bűnben vár.

Virágoskert
rút pompa,
kezeim között
anya.

fehér

mondhatnám, hogy elbuktuk
az első lépéseink, mint kisgyermek.
általában az ember ilyet nem mond.
ronthatunk el szavakat, esetleg azt,
hogy feltételezzük a legjobbat.
esetleg azt, hogy rossz helyre születünk.

megszólal a harang,
búcsúztat vagy üdvözöl
az attól függ hol állunk.
efelé inkább komor kongás áramlik a szívekbe. afelé a derű dalként tapad, csak tudják lemosni.
nagyot kattan a konyhai óra.
hideg koponyámat
a hideg falon
melengeti a lüktetés.
nyelőcsőnek érzem magam,
kocsmatúra után.

leütök egy billentyűt a zongorán.
mióta elmentél magának játszik
minden futóbolond aki ide betéved.
kérem őket adjanak elő.
erre fel borzasztó hangokat játszanak.
még, hogy amit játszanak,
de zárt a fülük.

hátra dőlök.
hiányzik ha féregnek érzem magam.
hiányzik ha nincs semmi különös
ami igazivá tenne.
idióták. vagy csak nem értik
hogy nincs nagyobb zene
mint két szempár csöndje.

Ugrás a tartalomhoz

Hajdú Lilla Réka
Závada Péter verseihez linóleum nyomatok

Ugrás a tartalomhoz

Próza:

Bandicz Bálint Barnabás
Akit megcsókolt a nap

9. Fejezet

Lalinak fontos mondanivalója akad

Még visszavolt vagy tíz perc az órából, de inkább a másodikra indultam, ahhoz a teremhez, ahol a következő lesz. Sejtettem, hogy a tanárom korábban elengedte kicsit a többieket, általában így csinálta, ami baromi jó fej dolog. Bár gyanítom, hogy nem szívességből, hanem mert ő is halálra unta magát rendszeresen, de ettől függetlenül azért még hálás vagyok ezért a jó szokásáért. Fent leültem a hatos teremtől, ahol a földrajz lesz cirka húsz perc múlva, pár méterre a földre, és a hátam a folyosó falának döntöttem. Csend volt és béke. Megpihentem kicsit és az agyam azonnal a Béke parkba küldtem… el is szaladt vele az idő. Észre se vettem és kicsöngettek, a diákok ömleni kezdtek kifelé a termekből nagy zsivaj közepette. Idegesítőek voltak, de legalább nem törődtek velem mert nem ismernek és én se ismerem egyiküket sem. Ez az egyik jó dolog az iskolai életemben, hogy egyre gyakrabban feledkeznek meg rólam az emberek, mintha ott sem lennék meg minden. Vagy ha eszükbe jutok, vagy észrevesznek, akkor is csak annyira tudatosul bennük a jelenlétem mintha valaki otthagyott volna egy zsák szemetet. Egy egész kicsi zsákkal csak, nincs jelentősége. Bosszantó de nem a világ vége. Elfordítják a fejüket és tovább mennek, nem történt semmi.

Számomra ez a legkegyesebb állapot és ezt az élményt szívlelem a legjobban. Az emberek többnyire csalódnak, ha egy élethelyzetben ezt hallják: nem történt semmi. Nekem repes tőle a szívem. Elég elbaszott állapot mondjuk ez, most, hogy így belegondolok, de végül is mi megy jól az életemben? Búskomor lettem. Jobban elmélyedtem benne, mint általában. Szar ez a nap, és biztos, hogy a hét további része sem lesz jobb ezután. A fenébe is… semmi kedvem ehhez az egészhez. A legjobb lenne elmenni messzire… csak könyveket vinnék magammal, amennyi épp elfér a két kezemben. Mindegy lenne, hogy olvastam e már őket korábban vagy sem, a könyveket soha nem lehet megunni. Aztán így, ahogy most vagyok, étel és ital nélkül, csak a könyvekkel kiköltöznék a Béke parkba. Ott pedig addig olvasnék amíg a szemem már túl fáradt ahhoz, hogy folytassam és a fényviszonyok sem alkalmasak hozzá mert beesteledett. Világítani nem tudnék mert telefon sem lenne nálam. Aztán másnap felkelnék és tovább olvasnék. Talán nem is folytatnám az előző napi könyvet, vagy csak nem ott, ahol abbahagytam, hanem mondjuk találomra felütném az egyiket valahol és falnám a betűket vég nélkül. Aztán addig folytatnám ezt amíg szomjan nem halok, mert vizet se vinnék magammal. A nyelvem felduzzadna és a testem elöntené a szárazság… de én csak olvasnék tovább hajlíthatatlanul, ha ugyan a szemem ki nem szárad közben, de ez nem valószínű. Olvasnék akkor is, amikor a szomjúság már ledönt a lábamról és ülni sem bírok tovább és mikor utoljára behunyom a szemem, mert már tényleg meghalok, az utolsó emlékem az addig olvasott sor fele lesz, amit nem tudtam befejezni mert szomjan haltam közben. Elég hülye kifogás. Sosem lenne szabad abbahagyni. Aztán elaludnék, de álmomban is csak az előző soron gondolkodnék állandóan… megpróbálnám kitalálni, hogy folytatódik. Hülyeség az egész, tudom. Pedig gyönyörű lenne. Az alatt a rövid idő alatt amíg szomjan nem halok, végre egyszer az életben a magam ura lehetnék. Egyedül, és mivel senki nincs a közelben, hogy Kisfiúnak nevezzen – Zalánként halhatnék meg ott és akkor. És akkor már örökre Zalán maradnék… se több se kevesebb. A Kisfiú csak egy rossz álom lenne és semmi más.

Hát szépen vagyunk, mondhatom. Pedig nincsenek öngyilkos hajlamaim egyáltalán. Gyűlölök mindent, ami életellenes. Én csak meghalni akarnék – lehetőleg úgy, hogy nem teszek kárt magamban. Egyébként szerintem ezzel sokan vannak így, bár nem vagyok valami nagy agytröszt szóval nem kell adni a szavamra. Ez csak egy megérzés. Nem a halál az, ami az embereket vonzza és még csak nem is az ismeretlen iránti kíváncsiság, hanem a feltartóztathatatlan vég gondolata. Van ebben valami szép és megnyugtató, nem? Tudom, hogy ilyesmit nem szabad kimondani, mert ez tabu téma, de mégis, így egymás között – nem gondoltatok még hálával arra, hogy egyszer ennek az egésznek vége lesz? Mondjuk nekem mindegy, hogy gondoltatok e rá vagy sem, csak magatoknak tennétek szívességet azzal, ha kicsit átrágnátok belül ezt a témát. Legalábbis szerintem, de én teljességgel inkompetens vagyok, úgyhogy ne vegyétek készpénznek soha, amit mondok. Egyébként ezt a fajta magatartást nem csak velem, de mindenkivel szemben érdemes elsajátítani. Legyen bennetek egy kis egykedvűség… ha értitek mire gondolok. A lényeg, hogy elbaszott dolog ilyesmiken gondolkodni, de az elbaszott dolgok is részei az életünknek. Nem kell félni egyáltalán. És, hogy engem miért érint különösen jól az erőszakmentes halál gondolata, nos… Hallottam a minap egy videóban egy érdekes dolgot. Azt mondta benne egy fickó, hogy a normális ember szomorú, ha esik, a neurotikus viszont örül, mert tudja, hogy most mindenki más is szomorú, nem csak ő. Vagy legalábbis átéreznek, tudtukon kívül egy keveset abból, ami a neurotikus emberben van. Milyen elbaszott egy módja ez az emberek közti kapcsolatnak, nem? Minden esetre, szerintem ez egy jó szöveg. Lehet benne valami.

Miután mindenki elrohant a büfébe, vagy egyéb dolgait intézni és csak páran maradtak a másodikon, kellemetlen meglepetésben volt részem. Lali jött fel a lépcsőn sietős léptekkel, mintha valami baromi fontos dolga lenne. Már ez a látvány is épp elég nyomasztó önmagában, de aztán összetalálkozott a tekintetünk és – nem akartam elhinni – felderült az arca. Aztán elindult felém. Lehidaltam – ez engem keres. Be van baszva, vagy csak összekever valakivel? Mindegy, akármit is akar, jobb lesz ezt gyorsan lerendezni. Kell egy menekülőútvonal… hova is mehetnék, lássuk csak… ó, hát persze! Hülye vagyok, hogy nem ez ugrott be elsőnek!

Épp felálltam, amikor odaért hozzám és megszólított.

– Hali! Fel fogsz fázni, ha sokat ülsz a hideg kövön! – Ezt amolyan barátságos megjegyzésnek szánta, de én nem voltam hajlandó belemenni a hülye kis játékaiba. Nem válaszoltam csak néztem fapofával és vártam, hogy kinyögje mit akar vagy mi lesz a nagy poén. Beugrott, hogy talán épp most készít elő egy nagy sztorit holnapra, aminek a Kisfiú lesz az egyik szereplője. Nem a főhős természetesen, hiszen az csak Lali lehet és senki más. Az életben nem hallottam még, hogy egy története valaki másról szól – mindig ő állt bennük a középpontban és a többi, fel felbukkanó szereplő csak amolyan dísztárgy, ami Lali kiválóságát ékesíti. Mikor látta, hogy nem válaszolok, egy kicsit megrándult a szája, gondolom mert nem az előre betervezett forgatókönyv szerint mentek a dolgok, de aztán megerőltette magát és igyekezett könnyednek és lazának mutatkozni. Ő meg a Zacsi kezet foghatnak, hogy épp előttem játsszák az eszüket. Mit számít ezeknek az, hogy én mit gondolok és pláne őróluk? Mit számít az bárkinek?

– Na hát szóval csak azért kereslek mert lenne valami, amit meg akartam dumálni veled, ha épp ráérsz. Nem nagy dolog igazán, van rám egy perced? – Lett volna éppenséggel, de elegem volt az emberekből és a hülye egy percekből, amiket rájuk áldozok aznapra. Az emberek bekaphatják, megtartom az egy perceimet. Összegyűjtöm őket takaros halomba aztán csak élvezkedek fölöttük és örülök, hogy nem adtam senkinek belőle. És ha az egész egyben van és mind az enyém, akkor azt kezdek vele, amit akarok, akár meg is baszhatom őket ott helyben és ahhoz az embereknek nem lesz semmi köze egyáltalán. De ha még oda is adnám valakinek az egy percemet, hát fix, hogy az nem Lali lesz basszameg.

– Sajnálom de sietek. Nem mennék bele a részletekbe, de a mosdóba készültem épp és egy percnyi tolódás végzetes következményekkel járhat. – Direkt nem mondtam, hogy majd visszatérünk rá, vagy, hogy majd legközelebb mert semmi ilyesmi nem állt a szándékomban. Azt hittem erre a dumámra majd nagyképűen legyint egyet vagy benyög valami szellemeset arról, hogy amúgy se érdemes velem annyi időt eltölteni, de egész másképp reagált. Felnevetett. Hosszan és hangosan, de ami a legfontosabb – őszintén. Legalábbis azt hiszem. Azért nem öntött el hirtelen az emberszeretet, hiába várjátok a prédikációt. Csak meglepődtem, ennyi az egész. Biztos fenemód jó napja van, hogy rohadna meg, azért röhög ilyen átélt módon.

– Hát azt véletlenül se akarnám! Akkor majd máskor, aztán ügyes legyél! – Elfojtottam egy erősen kikívánkozó választ erre és minden további nélkül sarkon fordultam.

Természetesen a mosdóba mentem, méghozzá abba a bizonyos mosdóba amiről már korábban is meséltem. Pár nap múlva pénteken ide fogok berohanni és mikor kilépek az ajtaján, ott áll majd előttem a Gyöngytyúk, teljes életnagyságban és jól elbassza a napomat, önhibáján kívül. Emlékeztek ugye, hogy mindent fordítva mesélek el? Jó előre megmondtam. Talán ez még egyelőre követhető. Mondjuk igazából leszarom, mert úgyse fogja senki elolvasni ezt a szart, akkor meg minek erőlködjek. Csak a jólneveltségem az oka, hogy igyekszem képben tartani a kitalált olvasóimat… na ez olyan szöveg amit akár idézhetnének is. Bár nem tudom milyen alkalomból. Majd amikor a nevem az irodalmi kánon legnagyobbjai közé bekerül, haha! Steinbeck, Fowles, Merle és a Kisfiú! Ez aztán a logikai sorminta! Ezen most egész jót nevettem.

Valószínűleg azért nem jutott eszembe ez a hely, mikor a Lalit meglátva menekülési útvonalakon töprengtem, mert ha még emlékeztek, ide csak sírni járok egyébként. Nem is vécéztem még itt igazából… csak bemegyek az egyik fülkébe, lehajtom az ülőkét, ráülök a szélére és folyatom a sós vizet, mint a bolondok. De ezúttal nem volt rá ingerem, nem is ugrott be elsőnek. Úgyhogy amikor bementem, bár leültem ugyanúgy az ülőke szélére a bezárt ajtók mögött, nem indult meg semmi bennem, mint máskor annyi alkalommal. Nem hozta ki a hely belőlem, vagy ilyesmi, ha erre gondoltok. Pedig megfordult a fejemben, hogy odabent majd önkéntelenül is sírni támad kedvem… de semmi. Nem tudom, hogy ez jó vagy rossz. Deja vu érzésem van… na mindegy. Csak ültem és bámultam magam elé. Nem tört rám hirtelen a fáradtság, mint a titkárságon, de ezúttal a Béke parkba sem kalandoztam el. Az az igazság, hogy semmi nem járt a fejemben akkor. Maximum annyi volt bennem homályosan, hogy az órára be kell majd érnem és van még rá kicsivel több mint öt percem. De ezt sem éreztem sürgetőnek vagy kellemetlennek. De jónak sem, ha már itt tartunk. Üres voltam belül. A könnyek és a gondolatok nem jöttek. Aztán megpróbáltam az agyam erővel a parkba terelni, hogy hadd kalandozzon, asszociálgasson szabadon, korlátoktól mentesen… de nem sikerült ez sem. Életemben először a fantáziám cserben hagyott. Megsejtettem akkor, hogy ezt jelenti a felnőtté válás. Ha végleg elfogy a fantáziád, akkor kiléptél az úgynevezett “nagy betűs életbe”. Csak azért se írom le nagybetűvel mert egy fasszopó geci volt velem mindig is. Szóval csak úgy néztem a kopott csempét a talpaim alatt és olyan voltam, mint egy üres fiók, amit kihúztak a szekrény melegéből, aztán a szoba közepén hagyták. Magány…? Nem. Nem az a jó szó. Élet…? Igen. Ez lesz a megfelelő.

Egyébként innentől fogva viszonylag átlagosan telt a nap a tanítás végéig, úgyhogy megkíméllek titeket a részletes beszámolótól. Tényleg csak átlagos dolgok voltak. Mikor kijöttem a harmadik óráról, valaki hátbaveregetett és a következő szünetben rájöttem, hogy a taknyát kente belém. Két lány az osztályból, az egyik sótlan, a másik nyomorék végig engem követtek a negyedik szünetben azzal, hogy a Juci, a legrondább és legdagadtabb lány az egész iskolában szerelmes belém és ha akarom összehoznak vele mert összeillenénk. Kezdenek fáradni a srácok egyébként, mert ezt a poént a múlt héten is elsütötték velem csak akkor két srác mondta és egy másik osztályból. Aztán az ötödik órámról elkéstem mert a büfében kétszer is elém álltak vagy négyen, épp, amikor sorra kerültem volna. Csak egy csokit akartam venni, ők meg minden szart bevásároltak és még vagy tíz percet dumáltak a büféssel csak, hogy engem várassanak. Mondjuk az meg hagyta és volt képe azt mondani, hogy nyugodtan mert úgysincs sor mögöttük. Bár igaza volt mert utánuk csak én következtem. Aztán a hatodik óra után… de kurva mindegy, szerintem értitek. Átlagos nap volt innentől és a fantáziám is újra úgy szuperált, ahogy kell neki, tehát nem akadtam fenn holmi apróságokon. A hetedik órám után végre kiléphettem az iskola nagykapuján, és felbattyogtam a szitre, csak úgy ráérősen. Minden más nap elindultam volna vissza a koliba de hétfőn soha nem ez a menetrend. És mielőtt tovább megyünk, erre érdemes pár szót szánni, csak, hogy értsétek a helyzetet.

Az első év második felében kellett kötelező délutáni sportot választani. Elviekben ugyebár a munkahét mind az öt napján kellene, hogy legyen tesióra… hogy tördelném szilánkosra a kezeit annak, aki ezt kitalálta. Mindegy, nem ez a lényeg. Gyakorlatban a dolog úgy működik, hogy hétfőn, kedden és szerdán van az osztálynak tesi órája, mint rendesen, fiúk és lányok külön órára járnak. Ezen kívül pedig a hét egy napján el kell menni a választott délutáni sportra kötelező jelleggel, ami két tanórát tesz ki, tehát kilencven perc az egész. Így jön ki a matek. Biztos kurva okosnak hitte magát, aki ezt a szart kitalálta. Azért mondtam el mindezt ilyen kínzó részletességgel, mert szerintem ez egy kurva hülye rendszer. Először is faszság, hogy heti öt tesinek kell lennie… de ha már így van akkor legyen minden nap egy, és le van tudva. Hamar hozzászokik az ember, még ha olyan nyeszlett kisfiú is mint egyesek. Ezzel szemben a kötelező kilencven perces délutáni lófasz egy hülye rendszer, és azt is megmondom, hogy miért.

A tesiórák nem csak sporttal telnek el… vannak talajgyakorlatok, futni kell, vagy kötélre mászni vagy szekrényt ugrani vagy egyéb teljesen felesleges faszságokat csinálni és ez egészen tűrhető. Ha hébe hóba van egy kis kosarazás vagy foci, akkor az ügyesek jól elkeverednek az ügyetlenek között, mint amilyen például én vagyok. Ez jelentős. Ugyanis így nem túl nagy a nyomás, ha értitek. Én gyökér vagyok minden sporthoz, kivétel nélkül. Illetve nem tudom, hogy a billiárd klasszikus értelemben sportnak számít e… mert abban mondjuk világbajnok vagyok. Még soha, egyszer sem veszítettem billiárdban, még azt a meccset is megnyertem apám ellen mikor megtanított játszani. Talán a koncentrációs készségemhez van köze… nagyon könnyű lecsendesíteni az elmém és a golyókra meg a lökésre fókuszálni, végülis minden nap ezt csinálom csak billiárd nélkül. De ezt leszámítva semmihez nem értek, ami pedig a fizikailag megerőltető “rendes” sportokat illeti, valami szánalmas teljesítményt nyújtok rendszeresen. Nem tudok focizni, kosarazni, kézilabdázni. Iszonyatosan lassan futok és nagyon hamar elfáradok. Gondolhatnátok, hogy a dohányzás miatt, de ez már régen is így volt, kiskoromban. Nem vagyok kitartó, nem érdekelnek a szabályok, ezért rendszeresen áthágom őket véletlenül és ami a legfontosabb – nincs bennem versenyszellem. A szikrája sincs meg bennem, hogy egészen világos legyek. Nem érdekel ki fut gyorsabban, ki lövi be a labdát a kapuba, vagy dobja be a kosárba vagy tudom is én mit csinál vele… És nem csak a sportok terén van ez, ha már itt tartunk. Teszek rá ki győz, és ki marad alul. Ha kihívnál valamilyen versenyre, már most megmondom, hogy győztél, le van tudva, te vagy a nap hőse csak engem hagyjatok békén. És mindezt nem dacból mondom, nem a sértett önérzet beszél belőlem. Soha, semmilyen élethelyzetben nem akartam még legyőzni másokat és az se érdekelt, ha engem legyőztek. Egyszerűen nem így vagyok beállítva gyárilag és kész. De egy kilencven perces sporttevékenység rákényszerít a tőlem idegen magatartásra.

Ugyanis ezek a délutáni alkalmak nem ilyen színesek, mint a tesióra, itt csak az a sport van, amit választottál és kész, ugyanaz a szar heti rendszerességgel. Ezen felül pedig az is nagy különbség, hogy itt már közel sem olyan megosztottak az erőviszonyok, lévén, hogy leginkább azt a sportot választják az emberek, amihez értenek, vagy amit szeretnek és ilyen módon hamar elkezdenek érteni is hozzá. Ha csak egy minimális játéktudása is van valakinek a sportok terén, az már messze lehagyott engem mert én teljességgel inkompetens vagyok. Ezen kívül van még egy rossz tulajdonságom. Illetve az is lehet, hogy jó, attól függ, honnan nézzük. Vannak hozzám hasonló bénaságok, mondjuk tesiórán, akik nem tudnak olyan sok fekvőtámaszt csinálni, vagy annyi húzódzkodást csinálni vagy ilyesmi és ezért úgy döntenek, hogy nem is próbálkoznak tovább. Megpróbálják mondjuk elütni viccel, ami mindig nagyon kínos vagy egyszerűen csak látványosan leszarják az egészet. Ezzel persze onnantól mindenkinek, aki normálisan akar játszani (ha konkrét sportról van szó) útban lesznek és zavarják a többiek élményét. De ők ezt leszarják. Én viszont nem.

Azaz, hogy leszarom igazából ki, hogy érzi magát, mégsem tudom ezt átültetni a gyakorlatba. Az a típus vagyok, akire, ha rászólnak, hogy fusson gyorsabban, van olyan hülye és elkezd gyorsabban futni. És ha azt mondják játssz jobban, én megpróbálok jobban játszani. Ez egy beidegződés, egy ösztönös reakció vagy ilyesmi. Közben persze minden porcikám tiltakozik az ellen, amit épp csinálok és mindig megfogadom, hogy legközelebb majd szarok az egészbe, minek fárasszam magam… de sosem jön össze. Az agyamat nem érdekli, de a testem, vagy a lelkem, ha úgy jobban tetszik, harsányan tiltakozik a dolog ellen. Most nyilván azt gondoljátok, hogy ez azért van mert vágyom mások elfogadására, de ez tévedés. Engem csak az a gondolat zavar, hogy tudatosan rontsam el mások örömét, önhatalmúlag. Végülis ez a baj az egész világgal, nem? Van néhány, épp egy maroknyi ilyen beleszarós faszkalap, aki önkényesen belerondít mindannyiunk örömébe, nem igaz? És mindezt azért mert neki így kényelmesebb. A hideg kiráz a gondolattól és elönt a harag. Ezért van, hogy én próbálkozok. És így minden sokkal, de sokkal nehezebb.

Merthogy én menthetetlen vagyok. Soha nem fogok érteni semmilyen sporthoz… a billiárdot leszámítva ugyebár. Veszett ügy vagyok e téren. Így hát eléggé nagy dilemma volt, végülis hova jelentkezzek mikor a listát, a választható délutáni sportokról a képembe nyomták. Először a focit választottam… mert miért ne. De ott aztán már a harmadik alkalommal mindenkinek világossá vált, hogy egy szerencsétlen balfasz vagyok, hiába minden igyekezet, ezért beállítottak a kapuba. Ezzel így nem is lenne gond, de aztán rendszeresen szarrá rúgtak a labdával, és dögöljek meg ha nem direkt engem céloztak, hogy elégtételt vegyenek rajtam az ügyetlenségemért. Kék zöld foltokkal voltam tele rendszeresen és úgy jártam haza, az ügyeletes tanár a délutáni focikon meg le se szarta, ha épp méltóztatott engem figyelni.

Így hát átirakoztam kosárra, mert ott nincsen kapu, ahova beállíthatnak, hogy szarrá rúgjanak. A kézit ezért is zártam ki rögtön, mert soha nincsen szerencsém. Nyilván ott is ugyanez menne és valószínűleg már az első naptól mert idő közben híre ment annak, hogy mennek a dolgok velem focin. Maradt tehát a kosárlabda.

Mondanom se kell, hogy ehhez sincs affinitásom. Viszont mivel igyekszem fejlődni (ami egy kilátástalan küzdelem) ezért minden alkalom rendkívül megalázó. Amikor az emberek a taknyukat törlik belém és hasonlók, azt nem érzem megalázónak, vagy hamar túlteszem magam rajta. De ezek a délutáni foglalkozások… Kilencven percen át rohanok és fulladok és dől rólam a víz és még egy passzot se tudok fogadni és folyton cseszegetnek meg kiabálnak velem, amitől én még jobban erőlködöm és még jobban szenvedek, de nem fejlődök egy fikarcnyit sem. És ez megy minden áldott héten, heti egy alkalommal, kilencven percig. Viccelődések és gúny tárgya vagyok az ügyetlenségem miatt… és megfulladok mire a két tanóra letelik. Gyűlölöm a heti egy délutáni kosárnapot. Ez a nap egyébiránt hétfőre esik.

A hetedik órám után körülbelül ötven percem marad mielőtt elkezdődik a dolog és erre az időre már nem látom értelmét annak, hogy visszamenjek a koliba. Az vált a szokásommá, hogy inkább kiülök szitre és készülök lelkileg. Olyasmi ez kicsit, mint mikor este lefekvés előtt bámulom a sárga mennyezetet, csak ez a folyamat épp az ellenkezőjét váltja ki belőlem. Nem megnyugszom tőle, hanem kibaszottul szorongani kezdek. Ez is egy ilyen alkalom volt.

Bámultam az embereket, mint odahaza kiskoromban. Biztos mert aznap hajnalban ezen járattam az agyam, nem tudom, megint a régi idők és ismerősök jártak a fejemben, hogy mi van velük és hol lehetnek meg minden. Az is beugrott természetesen, hogy ennél szarabb már tényleg nem lehet ez a nap. Persze tévedtem. Soha nincsen szerencsém.

Épp a lépcső mellett balra ültem le az összetolt padok egyikére. Ide szoktak járni a franciások, ez az ő placcuk általában, de ezúttal üres volt. Így tehát akik kijöttek a suliból és átvágtak a sziten, épp mellettem sétáltak el. Ennek semmi jelentősége nem lenne általában, de aznap különösen nagy jelentőséggel bírt, mert a nagy mélázás közepette kiment a fejemből valami. Azazhogy valaki.

A hülye Lali persze egyből észrevett, integetett a marhája, pedig csak két méterre volt és elindult felém lelkesen. Ó, hogy baszná meg – csak erre tudtam gondolni. Épp a legjobbkor, csodás.

– Ugye, hogy jobb, mint a kövön ülni, jól mondom? – Mondta és közben kínosan nevetgélt. Már koránt sem volt olyan felszabadult, mint a legutóbb. Nem kertelt, gondolom sietett valahova. – Mázli, hogy így elcsíptelek. Alkalmas az idő arra a kis csevejre, amit megbeszéltünk? – Nem beszéltünk meg semmit, te fasz, gondoltam és kis híján ki is mondtam hangosan. Talán egy másik nap meg is tettem volna, de most amúgy is túl sok volt bennem a szorongás, nem hiányzott még a balhé is mellé és pont a kosár előtt. Megfontoltan válaszoltam.

– Most sem fog menni. Csak egy percre ültem ki rágyújtani, de mennem kell vissza mert kezdődik a kosár. – Erre Lali arca váratlanul felderült, mintha valami nagyon jó hírt közöltek volna vele épp.

– Mik vannak! Én is ott leszek kosáron. Múlt héten iratkoztam át kéziről, ez lesz az első alkalmam. Bár azt hittem van még egy órám előtte… ezek szerint félreinformáltak. Csak a szokásos! Ez jó mert így mehetünk együtt, én elmondom, amit akarok és esetleg fel is világosíthatnál, hogy mennek itt a dolgok… egy két fogást is mutathatnál. Épp csak egy kicsit tudok kosarazni, de te már itt vagy másfél éve, biztos meg tudsz dobni egy két jó tippel. Csak azért jöttem át kéziről mert túl sok újonc iratkozott be idén és teljesen tönkrement a hangulat… nekem kihívás kell, érted. Na akkor… – Utáltam hallgatni minden egyes szavát ezért félbeszakítottam. Ha a balszerencse egy ember formáját öltené fel és megszólalna, akkor Lali lenne az és ezeket a dolgokat mondaná el, amiket ő, épp ebben a sorrendben és épp ilyen könnyedséggel. Most már biztos, hogy soha ilyen szar hétfőm nem volt ezelőtt.

– Én nem vagyok jó kosárban, nem tudok tippeket adni. És még nem most kezdődik csak nekem előbb kell bemennem mert… be kell mennem, hogy… szóval személyes jellegű elintéznivalóim vannak. Bent. Ezért kell bemennem, de a kosár csak később lesz, jól informáltak. És ezekkel a benti dolgaimmal eléggé sietnem kell, mármint azzal, hogy elkezdjem őket mert utána elég sokáig tartanak majd… hát szóval nagyjából a kosár elejéig. Közben meg úgysem tudunk beszélni mert rohanás van, úgyhogy ezt most elnapoljuk, oké? – Csalódott arckifejezést öltött, és mintha némi sértett hitetlenkedés is vegyült volna hozzá. Érthető, már ha tényleg egy perces mondandója van, hogy miért furcsállja a helyzetet. Kezdi kapisgálni, hogy nekem egy perc is sok, ahhoz, hogy vele töltsem mert nem vagyok elájulva tőle, mint mindenki más. Beköszönt a valóság, ha jól sejtem, és a fiatalúr rádöbbent, hogy nem ő a világ közepe. Mindegy, nekem az egészhez semmi közöm. Leszarom, ha furcsa a helyzet, ez a nap a legkevésbé sem megfelelő arra, hogy Lali féle faszokkal bájcsevegjek. Így is azt érzem, hogy fel tudnék robbanni. Nem kell még egy égő gyufát is bedobni a puskaporos hordók közé. Így is sanszos, hogy kigyulladnak maguktól és az egész fejem elrepítik a picsába… hogy hova azt nem tudom, de, hogy nem a Béke parkba az kurva élet. Mindez nagyjából ötven percen belül várható. De addig is magam leszek, kerül, amibe kerül, te meg takarodj az utamból, te hülye faszkalap!

– Hát jó… – Így felelt és nem tudom lett volna e még mondandója mert már siettem is befelé a suliba. Fogalmam sem volt mivel töltök majd el ötven percet odabenn, de azt biztosan tudtam, hogy nem jövök ki már a kosár végéig. Hátha itt vár majd rám ez a díszfasz és harmadjára már muszáj lesz meghallgatnom. Majd holnap… vagy azután. Az is lehet, hogy elfelejti. De jó is lenne. Becsörtettem, vissza az épületbe, a nagykapun át, amin pedig épp csak az imént jöttem ki nagy sietséggel. A fenébe már. Nekem tényleg soha nincsen szerencsém.

(Folytatása következik a szerk.)

Ugrás a tartalomhoz

Kézdi Silvia
Autumn fox
/ Akril, feszített vászon 50×70 cm /

Kézdi Silvia
Element of Dust
/ Akril, feszített vászon 60×80 cm /

Lágy Kornél
33
1170

Az etanol,
ismertebb nevén
etil-alkohol,
fokozottan tűzveszélyes folyadék.
Szembe kerülve
súlyos irritációt okoz.

Ha a vonat kisiklana,
a tartályvagon, aszfalton való
súrlódása következtében,
szikra keletkezne.
Kisebb katasztrófa turizmust
lehetne üzemeltetni ezután.
Másnak tragédia,
nekünk üzleti lehetőség.
Lézeres hűtőmágnesek,
bögrék és képeslapok.

A természetes növénytakaró,
tíz kilométeres körzetben
kipusztulna.
Az állatok jobb esetben,
csak megvakulnának.
Erkölcsileg megkérdőjelezhető
a hűtőmágnes.

Van megoldás, mint mindenre.
A bevétel jelentős részét,
természetvédelmi szervezeteknek,
menhelyeknek ajánlanánk fel.
Az mellekés, hogy azokat is
mi üzemeltetnénk
és ha ez ki derülne,
én mindent rád fognék.

Ugrás a tartalomhoz

Att Cowatch
A Szögember
/ olaj – vászon ( 40 x 50 ) /

Szomorú és szögletes vagyok, nem érzem a gömböket.
Letörtek a szárnyaim
Elszálltak a dallamok
A vidámság angyala itt hagyott.
Most már csak egy tüske vagyok.
A Szögember.

Ugrás a tartalomhoz