Figyelő:
Ujfalusi László
A jövő csarnokában
Sírva ölellek te rideg oszlop,
Csípőd csarnokában az idő
Foszlott, és üres szavai visszhangzanak.
Árkádjaid közt imbolyogva kavarja
A szél a rég halott, zúzmarás pátoszt.
És a könnyem az arcomhoz tapad,
Mert hidegen nem hagy a fagy,
Szeretném ha megint Te lennél,
Amivé a földben álmodó
Regényes népek tettek,
Hogy vidám hírnöke legyél
Egy fakuló végtelennek.
Ősz
Kerek táncokat jár a
Szeleket simítva két
Apró tenyerével.
Fák Néznek és hajolnak a
Földig láttán,
Amint átkereng a föld
Göcsörtös gerince hátán.
Kis neszek mulatják
Csak bájos lépése útját, és
A finomsága falatnyi
Elillanását.
És beborít bíbor
Öleléseivel, csókjait
Rezgi sok apró barna lepel.
És csak úgy éppen, ahogy
Kecses mozdulattal az
Oldalamig dőlt,
És nyújtogatta lelkemet
A hűs, és a meleg karja,
Egyszerre megváltozott,
A halál szépsége egy percig
Szilánkosan összetört.
Kaleidoszkóp 