Bandicz Bálint Barnabás
Részegek
– Na, jobb már?
Hülye kérdés volt. M. a térdeire támaszkodva okádott lassan negyedórája, kisebb-nagyobb megszakításokkal, a Kőkert bejárata mellett. Már nem is emlékeztem, kinek támadt az a frenetikus ötlete, hogy a Kikötőtől egészen idáig sétáljunk, azért, hogy… miért is? Nem rémlik, hogy volt-e indoklás. Talán csak a friss levegő miatt. Szép idő volt. Üdítő nyáréj – öklendezés a holdfényben. Kellemes képzavar. Csak a legjobb és a legrosszabb bulik érnek véget így. Ha azon kapod magad, hogy negyedórája hánysz ugyanannak a kőfalnak a tövébe és két hullám közt a levegőt kapkodod – sejthető, hogy mindent beleadtál. Visszatérve, világos volt, hogy M. nincs jól. De nem jutott eszembe egy okos szó, sem vigasztaló frázis, úgyhogy barátságosan meglapogattam a hátát és megkérdeztem még egyszer, hogy jobb-e már, hátha elsőre nem hallotta.
– Nem. – nyögte ki nagy nehezen, némi erőltetett zihálás után.
Egyébként is csak azért piszkáltam, mert sejtettem, hogy hamarosan ideje lesz helyet cserélni. Ez egy íratlan szabály. Az ilyesmit nem illik egyszerre csinálni. Az egyik szenved, a másik sajnálja. Ez a dolgok rendje. Ahogy ezt nyugtáztam, kiegyenesedtem, hogy hagyjam kicsit a srácot békésen hányni tovább, amíg én rágyújtok.
Nagy szemekkel meredtem a késő nyári éjszakába. Csak úgy félig-meddig voltam magamnál. A fejem zúgott és a gyomrom háborgott. Nem lesz ennek jó vége, gondoltam. Mondjuk mikor van? Mindig így végződik. Vagy nem is mindig… csak mostanában. Hogy is kezdődött?
A gimi elején a világ szélesre tárta az ajtaját előttem. Ez azért is jó megfogalmazás, mert akkor döbbentem rá, hogy egész eddig nem is voltam a része egyáltalán. Csak a felnőttre mondják, hogy kilép a komfortzónájából. A gyerek a saját világát hagyja el – szomorú, hogy nincs többé mód visszatérni. Sorban volt az élet előbb izgalmas, majd rejtélyes, végül pedig borzasztóan nyomasztó. Na persze – meg vagyok róla győződve, hogy ez a sorozat újra meg újra megismétli önmagát. Az emberi kapcsolatokban is.
A srácokkal, akiket újonnan ismertem meg, először hosszú, kimerítő beszélgetéseket rendeztünk, amiknek szintén megvolt a maguk jól bejáratott forgatókönyve. Előbb csak kerülgettük egymást, mint ahogy a róka közelít a kis herceghez, aztán a témáink elmélyültek, borússá és több ízben reményvesztetté váltak. Mégis ezek voltak a legélvezetesebbek. Azt észrevetted már, hogy mikor megajándékozol valakit a bizalmaddal, mindig az életed sötét részeit meséled el? Nem mintha a boldogság nem lehetne intim és bensőséges. A sötétség többnyire csak sötétséget szül. Semmi nem következik belőle. Nem nő virág terméketlen talajból. Mégis, mintha… ezek lennének a legféltettebb titkaink. Kincsnek tartjuk meg minden bánatunk. Az öröm viszont elszáll, mintha nem is lett volna soha. Talán tényleg nem is volt. A hazugság hamar feledésbe vész – csak az igazság örökkévaló.
Na persze – nem mennék túl messzire ezekkel a következtetésekkel. Lehet, hogy mindez csak rám jellemző. Ilyen korszakom is volt. Egy ideig azt gondoltam, hogy pont olyan eleven és tettre kész vagyok, mint bárki más. Aztán rá kellett döbbennem, hogy mérhetetlen erőfeszítés kell ahhoz, hogy ilyenkor ne legyek cinikus vagy bántó másokkal. És a legrosszabb, hogy először azt hittem, ezzel teljesen egyedül vagyok. Világszám! Az utolsó diszfunkcionális egyed, aki még leplezi, de már nem sokáig. Ami bent van, arról ismerszik meg, hogy kikívánkozik. Váltsanak jegyet, dőljenek hátra és élvezzék! A műsor hamarosan kezdetét veszi. Mindez persze – ordas nagy baromság. Senki nincs egyedül. De nem akarnám lelőni a poént.
Valamikor az első gimis év után fölrúgtam a rulett asztalt, ti játszatok csak anyátokkal, én megyek inni. Élni. Mit tudom én. Ne gyertek utánam!
Nem akarom elviccelni, de utólag tényleg nevetségesnek hat. Azt hittem rendbejön minden. Meguntam, hogy állandóan meg akarják mondani ki vagyok és miért vagyok az, aki. Itt van egyből az írás. Sosem voltam kiemelkedően tehetséges, mindig csak egy erős középszert tudtam nyújtani. De a szeretetem sokkal nagyobb volt az irodalom iránt és a szenvedély is hevesebben hajtott belülről, mint bárki mást. Olyanokat, akik jobbak voltak, mert több mondanivalójuk volt a világról és képességük ahhoz, hogy jobban kifejezzék. De a szenvedélyük nem győzte le az enyémet. Soha akkor és azóta sem. Mintha bizonygatni akarnék ezzel valamit. Talán így is van. A lényeg, hogy amióta az eszemet tudom, megmondták nekem az okosabbak és ügyesebbek, hogy hogyan kell írni. És én minden erőmmel azon voltam, hogy be is tartsak minden apró kis szabályt és kövessem a kijelölt utat. Nagy műgonddal írtam – de soha nem élvezettel. Egészen addig, míg az asztalt fel nem rúgtam.
Az írásaim zavaros, sötét képekbe fulladtak, amiknek sokszor nem is volt értelme. Mint például ezek:
“Csukott szemmel fényt látok a sötétben, nyitott szemmel meg pont fordítva. Most akkor, hogy is van ez?”
Vagy:
“A valódi empátia csak az érdek nélküli szenvedés lehet.”
Megmosolygom ezeket az idézeteket így utólag. Folyóiratnál dolgozom. Ha az akkori énem küldene a mainak olyan pályamunkát, amiben ilyen elemek vannak, tudom, hogyan reagálnék. Erős kritikával. De megértően – nagyon is megértően.
A szavaimra se figyeltem többé annyira. Meguntam tenni azért, hogy elfogadjanak. Az van, ami van, barátkozz meg a helyzettel, így voltam vele. Borzasztóan türelmetlen és érzéketlen voltam másokkal. De a fenébe is, mindezek ellenére… végtelenül jól éreztem magam. Először az életemben.
Nem fogtam vissza magam. Egy ponton túl nem maradt más csak bulik sorozata, végtelen körforgásban. Sok-sok tévedés, megannyi vallomás és még annál is több kiábrándulás. És persze alkohol, minden mennyiségben.
A srácokkal, akikkel eleinte úgy kerülgettük egymást, mint ahogy a róka közelít a herceghez, minden intimitást és bizalmat sutba vágtunk. Többé senkit nem érdekeltek a másikban rejtező varázslatos világok, vagy a sötét, de megindító történetek. Idővel még a viccek is elmaradoztak fokozatosan. Egyébiránt – ha valamit annyira túlzásba viszel, hogy elfelejtesz viccelni huzamosabb ideig, onnan tudhatod, hogy épp ideje leállni. Olyan ez, mint a pulzus vagy a vérkeringés. A humor – lételem. El ne hagyd soha!
Egyszer egy buliban néhány fiú és lány odajött hozzám egy érdekes ötlettel. Azt mondták, üljünk a földre és fogjuk meg egymás kezét. Valószínűleg annyira kész voltam, hogy cinizmusra sem volt erőm, úgyhogy csak tettem, amit mondtak nekem. Aztán azt mondta valaki, hogy mindenki adjon ki magából egy elnyújtott Á hangzót, olyan hangszínen, ami jólesik. Nem értettem mire jó ez. A lényeg, mint kiderült, a harmónia. Akárcsak az életben. Mivel mindenkinek egyedi hangja van, kicsit olyan volt, mint egy meditatív zenei mű. Leírva persze éktelen nagy baromságnak tűnik, de valójában nagyon is kellemes volt. Zengett az ezerféle Á hangzó és végül egyre többen csatlakoztak, így az egész házat, ahol a buli volt, telezsongtuk vele. Olyan volt… nem akarok közhelyes lenni, elhiheted. Mégis, mintha… szavakba lehetne önteni egy ember lelkét. Sőt, annál is jobb. Egyetlen hangba.
Akkor éteri nyugalom áradt végig a testemen és még nem sejtettem, de utólag világos, hogy az volt az első lépés a kijózanodás felé. Nem szó szerint… csak, hogy a lelkem kicsit józanabb legyen. Mikor a Kőkertben a késő nyári eget vizslattam, emlékeztettem magam rá, hogy úton vagyok továbbra is. Nem kell elsietni. Felidéztem a hosszan nyújtott Á hangzókat és ahogy egymás kezét fogtuk. A vodka ízét a számban. A srácokat meg a rókát és a kis herceget. Úton vannak ők is. És M. is. Mindannyian.
Mindennek jó pár éve már, de az út nem ért véget azóta sem. Azt, hogy küzdesz azért, hogy elfogadjanak és azt, hogy küzdesz ellene, csak egy paraszthajszál választja el egymástól. Nincs lényegi különbség. Az élet nagy trükkje az, hogy ha küzdesz vele – rég vesztettél.
Mikor kialudt a cigim, a csikket elhajítottam és M.-hez fordultam megint. Épp túl volt még egy körön. Barátságosan meglapogattam.
– Most milyen?
Egy pillanatra félig kiegyenesedett és homályos tekintettel, vádlón bámult az arcomba.
– Szerinted?
Nem faggattam tovább.
Kaleidoszkóp 