Próza:
Forray Péter
Egy különös találkozás
“Ó Arjuna!
Én vagyok a Felsőlélek, aki ott lakozik minden élőlény szívében.
Én vagyok minden lény kezdete, közepe és vége.”
– Bhagavad Gíta (10. 20.)
A közelmúltban egy igen nagy változás történt velem. Az otthoni élet megszokott kényelmét elhagyva elutaztam külföldre, hogy mondhatni szerencsét próbáljak. Így hát egy német raktárban kezdtem dolgozni. Rövidesen arconcsapott a felismerés, hogy a valóság, a valódi élet sokkal kellemetlenebb, mint azt gimnáziumban gondolhattam volna. A munka kimerítő, mind fizikai, de ugyanakkor szellemi téren is. Egy ilyen környezetben pedig, ahol a gép-szerű viselkedés juttatja az embert sikerhez, rendkívül nehéz megtartani a korábbi élethez igazodott szokásokat. Magamra maradtam. A legnehezebb pedig az volt, hogy a viszontagságok ellenére is megtartsam a hitem és ne feledjem el, hogy a cél csakis transzcendentális lehet. Azonban a kezdeti időszakban túl sokszor vett erőt rajtam a negativitás. Voltak napok, amikor nem tudtam másra gondolni, csak, hogy legyen már vége ennek az egésznek. Vagy általában nem is gondoltam semmire, az volt a legegyszerűbb.
Ilyen alkalom volt a mostani is. A hét közepén járhattunk. Esős, borús volt az idő, amikor elindultunk a busszal a raktárhoz. Minden a szokásos kerékvágásban zajlott – fogaskerekek a gépben, semmi több. A raktár, mint egy börtön, a hideg beton falak, vakító lámpák fénye, és a targoncák vontatott zaja, ami belengte azokat a hosszú, üres folyósókat. Én pedig ezeken a folyósokon süvítettem végig, meg-meg állva egy-egy terméknél, hogy azt a kocsira rakjam és menjek a következőért. Így telt el egy óra, majd egy újabb, és még egy, amikor is történt valami, ami, megváltoztatott akkor mindent a hangulatommal kapcsolatban.
Az utolsó sorok egyikéből kiérve megpillantottam valamit. Egy kisegér szaladt végig a fal mellé lerakott raklapok között. Nem lehetett több csupán pár másodpercnél, amíg látható volt és mégis varázsütésre elöntött a boldogság. Az egerek vagy patkányok látványa nem volt akkorra már újdonság számomra. Igen gyakoriak egy ilyen helyen. Viszont ez az alkalom más volt. Valahogy többnek látszott egy egyszerű rágcsálónál, még, ha tudom is, hogy ez valójában nem igaz, akkor mégis úgy éreztem. Aztán elkezdtem elmélkedni a dolgon, hogyan lehet az, hogy egy ilyen hétköznapi találkozás, ily módon befolyásolja a hangulatomat. Itt járom ezt a hatalmas épületet tele olyan eszközökkel, gépekkel, amiket az emberi elme találékony természete szült. Megannyi finom étel, frissítő ital, járművek, amik megkönnyítik a haladást, számtalan olyan dolog, ami azért jött létre, hogy nekünk kényelmes legyen az élet, kielégítsék minden szükségletünk. Legalábbis ami az anyagi szükséget illeti. Ugyanis tudniillik abban az egy apró kis lényben, akit csupán egy másodpercre, ha láthattam, több értéket véltem felfedezni, mint bármiben, ami körülvett engem. És akkor eszembe jutott, amit ez a hely igencsak nagy erővel próbált elfeledtetni velem. Én nem ez a test vagyok, és ő sem egy kisegér. Mindkettőnk szívében megvan, ami az anyagi világ fölé emel bennünket. A Magasztos egy apró szelete, mely legbelül mindenkiben jelen van. A valódi énünk, vagy Önvaló, ha úgy tetszik. A kulcsszó jelen esetben pedig, az élet. Egy csodás dolog, amit olykor elfelejtünk önmagában értékelni. Meglátunk egy hangyát és nem gondolunk többet annál, hogy milyen apró és jelentéktelen, pedig nem is hinnénk, hogy mekkorát tévedünk.
Úgy hiszem – és ezzel zárnám ezt a rövid kis beszámolót – hogy amint képesek vagyunk felismerni Istent a legjelentéktelenebbnek tűnő dologban is, a legkisebb fűszálban, egy másik emberben, vagy akár egy kisegérben, ha életünket a béke és szeretet jelszavai szerint éljük és tetteinkkel az Urat dicsőítjük, akkor értük el életünk igazi célját, a legfelsőbb boldogságot.
Kaleidoszkóp 