Bandicz Bálint Barnabás
Akit megcsókolt a nap
7. fejezet
A játszma
Bár a jókedvem hamar elillant, azért nem is rohantam fejvesztve az iskolába. Tudtam, hogy angol az első órám MPT-vel, ami nem annyira vészes, majd kidumálom magam valahogy. Ezt gyorsan átrágtam fejben, aztán kényelmesebb tempóra váltottam. Az egész nem nagy ügy, legfeljebb az óra feléről kések el. Több is veszett Mohácsnál. Szépen, komótosan megmostam a kezem, elindultam kifelé és közben reflexből megtapogattam a zsebeimet. Ez egy amolyan bevett szokás nálam, mivel általában az összes zsebem tele van tömve valamivel. Leginkább szűrőkkel, dohánnyal és ocb-vel mert tekert cigit szívok. Ahogy így öntudatlanul lecsekkoltam, feltűnt, hogy a bal zsebem mintha kicsit könnyebb lenne a kelleténél. Egyből rájöttem mi hiányzik: naná, hogy a pénztárcám.
A nyilvános vécéből kilépve, gyorsan átnéztem minden zsebem még egyszer, aztán még a táskámba is belenéztem. Csak a kötet volt benne továbbra is. Elég gyorsan leesett, hogy mi történt. Mikor előkészítettem a pénzt, az aprót a tárcámból vettem elő… és biztos nem mertem visszatenni a kabátzsebembe, mert a legapróbb mozdulat is végzetes lehet. A buszon maradt. Ott kell lennie.
Visszarohantam a parasztnak arra a részére, ahol leszálltam pár perccel ezelőtt, de egy rakás busz volt ott és már nem emlékeztem, hogy melyik volt az enyém. A felirat is eltűnt róla az útirányról, márpedig azt leszámítva pontosan ugyanúgy nézett ki, mint az összes többi, ami ott parkolt. Gyorsan beszaladtam a váróba a tudakozóhoz. Muszáj volt sietnem, mert tudtam, hogy a buszok itt sokszor csak pár percre állnak meg és már mennek is tovább. Nem lenne jó, ha mire kiderül hol állt a buszom néhány perce, már úton lenne mondjuk Szigetvárra vagy valami. Persze minden porcikám azt súgta, hogy pontosan így lesz, mert ilyen is csak velem történhet.
A tudakozó ablakban természetesen senki nem volt. Minden létező alkalommal másfél éve, ha valamiért bejöttem a váróba, volt valaki abban az ablakban. De nem ma. Nem hétfő reggel, mikor az imént még majdnem behugyoztam, most pedig az eltűnt pénztárcámat keresem. Láttam, hogy a nyitvatartásban már bőven benne vagyok, de nem akasztottak ki semmilyen táblát azzal, hogy “mindjárt jövök” vagy valami. Fogalmam sem volt, mikorra várható az ügyeletes dolgozó visszatérte vagy, hogy egyáltalán járt-e már itt a mai nap folyamán. Nem engedhettem meg magamnak, hogy órákig szobrozzak, remélve a legjobbakat. Ehelyett inkább kisiettem és megszólítottam az első buszsofőrt, akit megláttam. Sebtiben felvázoltam a szituációt és a tanácsát kértem. Elvezetett az egyik melléképületbe, ahol sikerült megszereznem a sofőröm telefonszámát, minden meglepően simán és gyorsan ment. Aztán mikor kiléptem, már készültem volna felhívni, mikor épp elgurult mellettem lassú garázsmenetben és pont el tudtam csípni. A tárcám nem tűnt el. Az egész incidens nem tartott tovább öt percnél. Akkor úgy éreztem, hogy a sors csak amolyan intő jelleggel szopat engem néhanapján.
Végre ténylegesen lazíthattam volna egy kicsit, de többé nem voltam rá képes, egyszerűen nem vitt rá a lélek. Erőt vett rajtam egy érzés, hogy ma semmi nem fog sikerülni, mintha átok ülne rajtam vagy valami. A viselkedésem riadt, a hangulatom sötét lett. Elindultam a suliba, de a korábbi tervemmel ellentétben inkább szedtem a lábaim a lazázás helyett, még ha nem is futottam. Kevesebb, mint tíz perc alatt odaértem, így tényleg csak nagyjából az óra feléről késtem el. Amikor beléptem a portán és a terem felé indultam, persze még le kellett állnom vagy öt percig baszakodni a portással, hogy felírja a késésemet. Hiába mondtam, hogy majd visszajövök a szünetben, meg volt róla győződve, hogy csak ellógok, hogy ne kelljen aláírnom a késésemet igazoló papírt és így megússzam a következményeket. A hülyéje azt hitte, hogy lehet rám hatni az ilyesmivel. Egy kis késéssel még el is dicsekednék basszus. De végül sikerült elszabadulnom és minden további akadály vagy váratlan fordulat nélkül eljutnom a termembe.
Odabenn természetesen annyira zsúfolt volt a légkör, hogy már abban a pillanatban fullasztott a levegő, hogy beléptem az ajtón. Szellőztetni persze senki nem akart, mert inkább legyen büdös és meleg, mint tiszta, de hideg levegő. Utálom ezt egyébként. Mindig van egy renitens, aki elégedetlenkedik, mikor a fullasztó térbe be akarnál engedni egy kis levegőt. Minden társaságban, közösségben akad egy ilyen, akinek semmi nem jó, mindig vagy túl melege van vagy vacog a hidegtől. Lefogadom, hogy a Szaharában is élnek olyanok, akiknek a takaró alatt túl meleg van, anélkül túl hideg, és ha kinyitod az ablakot az egyenesen halálos következményekkel járhat a számukra. Mindenféle szexizmust félretéve, élek a gyanúperrel, hogy ez a bizonyos illető egy nőszemély lehet.
– Zalán, foglalj helyet kérlek. – MPT meglehetősen visszafogott fogadtatásban részesített. – Késtél ugyan, de ez hozzád képest jó arány, örülünk, hogy bejöttél. Ami azt illeti, épp jókor érkeztél, kiváló érzékkel akkor, amikor a fontos dolgokról szeretnék beszélni az osztálynak. Ülj csak le nyugodtan és figyelj. Tankönyv, füzet nem kell. Ma kivételesen nem angoloztunk, úgyhogy az anyagot sem kell majd elkérned senkitől.
Meglepett a dolgok ilyen váratlan fordulata, de nem volt időm rácsodálkozni a helyzetre, leültem gyorsan. A helyem a leghátsó sor bal szélén van. Ismerős, igaz? A buszon is erre a helyre ülök. A szokások rabja vagyok, ahogy arra talán már ti is rájöhettetek. Annak ellenére, hogy ti nem is léteztek, mert úgyse fogja soha senki elolvasni ezeket a sorokat, kezdem azt érezni, hogy lassan egész jól összeismerkedünk. Illetve, hogy ti egészen jól megismertek engem, merthogy én nem tudok rólatok semmit. Valószínűleg azért, mert csak a fantáziám szüleménye vagytok, de mindegy, ez csak egy mellékes körülmény. Na, megint itt tartunk, amit az elején is mondtam. Ez a baj akkor is, ha élőszóban próbálok sztorizni. Elkap a gépszíj és összevissza kezdek beszélni mindenféle értelmetlen baromságról. Mindegy, visszatérve a lényegre – a helyem a teremben épp ott van, ahol a buszon is. És itt sem ül mellém senki, bár itt nem kellett trükköznöm, hogy elérjem a kívánt hatást. Illetve, a trükk az, hogy úgy kezelnek az osztálytársaim, mint egy leprást vagy egy darab szart. A hátsó sor három összetolt, kétszemélyes padból áll, úgyhogy nyugodtan ülhetnénk benne hatan is… de csak hárman vagyunk, mert két helyet mindig szabadon hagynak mellettem. És ha netán minden más hely foglalt lenne, akkor fogják azt a két széket és elviszik a másik sarokba, aztán pad nélkül vannak, de megéri nekik, mert így nem kell mellém ülniük. Micsoda logisztikai mélyrepülések ezek! Az ember találékonysága nem ismer határokat, különösen, ha egy másik ember megalázása a cél.
Egyébként mulattatott MPT naivitása, mikor arról beszélt, hogy nem kell elővennem semmit. Egyébként se nagyon szoktam. Néha komoly dilemmát okoz, hogy eldöntsem vajon kedves akar-e lenni velem, vagy csak annyira jelentéktelen vagyok a számára, hogy folyton megfeledkezik arról, milyen nyomorult vagyok. Én az utóbbira tippelek. A helyemről ki lehet látni kicsit a szitre (Szent István tér), alulnézetben. Általában csak bámulom onnan az embereket és próbálom kitalálni miről beszélnek… éppúgy, mint régen általánosban. Itt is megvan a magam helye, itt is van egy beugró, csak és kizárólag nekem fenntartva. Tulajdonképpen nem is változott olyan sok minden azóta. Most is réveteg tekintettel bámultam kifelé és kezdtem fejben elkalandozni, de fél füllel azért még figyeltem kicsit MPT mondandójára.
– …szóval ha tehetitek, mostantól erre fokozattan oda kell figyelnetek, nem tarthatom örökké a hátam értetek. A másik dolog, amiről beszélni akartam, ennél fontosabb. Bizonyára többen tudjátok, hogy hamarosan új osztálytársatok lesz, hallhattátok a pletykákat. Ha minden jól megy, pénteken érkezik. Év közben iratkozott át ide, tehát nem kirúgták vagy ilyesmi, úgyhogy ne legyetek előítéletesek vele szemben. Ezen felül biztos, hogy nehéz lehet év közben átmenni egy másik helyre, csupa idegen közé… biztos izgul szegénykém. Legyetek vele kedvesek, ne kelljen helyettetek is szégyellnem magam! Csak semmi csínytevés vagy ugratás! Ne kelljen megbánnia, hogy ezt a helyet választotta. Erről ennyit, bízom az empátiátokban… na most, a másik dolog. Egy percre visszatérnék még az óra elején felvetett kérdésre. A házirend értelmében… – De erre már nem figyeltem egyáltalán. Az agyam messze elkalandozott akkorra, az elmém a Béke parkban pihentettem.
Szóval új osztálytárs, mi? Rémlik valami, mintha elcsíptem volna ezzel kapcsolatban egy kisebb beszélgetésfoszlányt múltkor a kolibüfében, a sorban állva. Néhány sótlan állt előttem és azoktól hallottam. Persze nem nekem mondták, azért ekkora csoda nem történt. De akaratlanul is meghallottam. Ha jól emlékszem fiú volt… ami rám nézve nem sok jót jelent. Még egy taggal bővül a faszfejek címeres társasága. Nagyszerű. Remélem a kóterban nem az én szobámba kerül, az kéne csak, hogy még egy balfaszt kerülgessek… A fenébe már ezzel is, épphogy kiesett vagy hét ember, egyből jön a helyükre utánpótlás. Pedig úgy élveztem még a gondolatát is annak, hogy fogyatkozunk… na persze én sem maradok itt a végéig, ez szinte biztos. De addig is jó azt érezni, hogy elmegy néha egy-egy ember… olyan, mint venni egy nagy levegőt, mikor felbukkansz a víz alól. És minél kevesebben vagyunk, annál könnyebben repülök fejben messzire, a Béke park felé és vizionálom az édes, hangtalan magányt képzeletben. De persze soha nincsen szerencsém… faszom.
Ezzel le is zártam magamban az új jövevénnyel kapcsolatos gondolatmenetet. Az óra hátralévő kb. negyedórájában egy hang nem sok, annyi nem jutott be a fülemen. Csak néztem kifelé az ablakon… néztem az embereket. Magasak, alacsonyak, szépek és csúnyák… Megint az járt a fejemben, mint hajnalban a köd kapcsán. Mennyi elmesélésre váró történet… De meghallgatja bárki is? Mi van, ha…
– Zalán, egy percre! – Ez kibillentett és visszahozott a valóságba. Csak most tűnt fel, hogy az órának vége van és mostanra mindenki elhagyta a termet rajtam kívül. Ezek szerint még a csengőszó sem jutott el hozzám… egyre jobb vagyok ebben, baszki. Rendesen büszke voltam magamra egy pillanatig. A tanárnő hívott magához, úgyhogy felálltam és odasétáltam az asztalához, aztán udvariasan megvártam amíg elpakol. Azért az apró gesztusok szintjén igyekszem ügyelni arra, hogy megadjam a kellő tiszteletet azoknak… nos, azoknak, akiknek meg kell adnom. Mert egyébként nem tisztelem én se MPT-t, se bárki mást az egész tanári karban. És, hogy miért? Ehhez elég ránézni az osztályfőnökömre ezekben a pillanatokban… ahogy pakol és csak úgy foghegyről készül odavetni nekem valami infót, amit már most megmondom, hogy nem önszántából ad át, hanem mert kénytelen. Meg kell veszni attól, hogy milyen nagyra van magával… Ha már itt tartunk, van erről egy elméletem.
Nevet még nem találtam neki… javaslatokat elfogadok, haha. A lényeg, hogy a tanárok, mielőtt még belépnek az épület ajtaján, teljesen más szellemiséggel bírnak, mint azután, hogy átlépték azt a bizonyos küszöböt. Ez egyébként nem csak a tanárokra vonatkozik, hanem bármelyik szerepkörre, ami viszonylagos hatalmat ad a dolgozónak mások felett… a portásoktól, a házmestereken át a miniszterelnökig. A mindenkori miniszterelnökig, még mielőtt valaki részrehajlással vádolna. Persze nem én találtam fel a spanyolviaszt, más is mondta már ezt előttem. De nem kell úgy túlbonyolítani vagy eszeveszett filozófiai ömlengésekbe bocsátkozni. Mielőtt belépne az épület ajtaján, MPT is csak egy átlagos valaki, egy ember a sok közül. És hát manapság csak simán embernek lenni nem bír valami nagy presztízs értékkel. Nem lenne jó kampányszöveg, értitek… szavazzon rám, ember vagyok! Ugye, hogy szarul hangzik? Az ember nem akar ember lenni.. inkább valami sokkal több annál. De legalábbis valami olyan, amiről azt feltételezi, hogy sokkal több, mint az ember maga. Ezért hasítanak úgy ezek a semmitmondó, műanyag, popcorn mozik, a szuperhősfilmek és társaik. Bergman már nem dívik, most a Marvel lett az irányadó narratíva. Bármi megfelel, csak ne kérd azt, hogy önmagam legyek. Csak azt ne kelljen, könyörgöm. Így vannak ezzel az emberek. És ezért mikor a tanár, a házmester vagy a miniszterelnök átlépi azt a bizonyos küszöböt, Clark Kentből azonnal átvedlik Supermanné. Minden erejével azon van, hogy másnak mutatkozzon, mint ami… Ez a Játszma hatalma az ember felett. Vagy akár a hatalmasok játszmájának is nevezhetném. Így már ismerősebben cseng, nem igaz? Mondtam én, hogy nincs ebben semmi új. A hatalom valódi természete abban áll, hogy A és B személy hallgatólagosan beleegyezik, hogy most egy játékot fognak játszani egymás között. A játék lényege, hogy te úgy teszel, mintha több lennél nálam valamiben, én meg úgy teszek, mintha ezt elfogadnám. És azért játsszuk ezt el újra meg újra, mert bízunk benne, hogy a szerepek idővel felcserélődhetnek. És minél többször játsszuk ezt az istenverte macska-egér játékot, annál kevesebb lesz bennünk az ember, mert a hatalom tévképzete egyre több helyet foglal el. Végül kitölti az ember által hagyott űrt teljesen és nem marad más belőled csak egy álca, egy jelentéktelen látszatvalóság. A létezés visszhangja. Vákum. Nada. A void. A végtelen és abszolút üresség.
MPT nem siette el a dolgokat, minden idegszálával azon volt, hogy éreztesse a felsőbbrendűségét. Mulattatott vele, de nem adtam jelét. Nagy bajban van az, akinek épp engem kell dominálnia. Mi a gond, talán nem volt gyerekszobája tanárnő? Apuci bántotta anyucit? Akar róla beszélni? Ó, de szívesen lennék nyíltan cinikus. De sajnos én a játék rossz oldalán voltam mindig is. Bár az én vágyam soha nem az volt, hogy helyet cseréljek a másikkal, inkább, hogy elhagyhassam a játéktermet, ha értitek. Elmennék innen messzire… bár a fantáziám szegényes. Szellemileg és fizikailag is a Béke park van a legmesszebb, ameddig elrepülhetek. Béke park… találó név, most, hogy így belegondolok.
– Na figyelj Zalán, gyorsan mondom, mert nem érek rá. – Naná, mintha én pakoltam volna egy órán át. Egyébként meg leszarom. – Először is megint késtél. Jobb, mintha hiányoztál volna, mert tudom, hogy hajlamos vagy a késésből még lógást is csinálni. De nincs energiám megint hegyibeszédet tartani, mert úgy látom, hogy nem érdekel. A te sorsod, a te életed. Úgy rontod el, ahogy akarod. – Na, azért tudsz te, ha akarsz, gondoltam. – Az igazgató úr vár az irodájában, most a második óra ideje alatt. A tanár úr tud róla, hogy késni fogsz, de az sincs ellenére, ha végig hiányzol. Végre egyszer jó okod lesz rá. Úgyhogy innen menj az igazgató úr irodájába egyenesen, ha kell, várj türelmesen amíg ráér. Így is nagy dolog, hogy hajlandó időt szánni egyetlenegy diákra és ilyen rendszerességgel. Nagyon remélem, hogy lesz hatása rád, mert nagy reményeket fűz hozzád, ő is, én is. – Itt megállt egy pillanatra elgondolkodni. – Tudod, szerintem… – Újabb hatásszünet. Gyakorlunk a tükör előtt, nem igaz, tanárnő? Adja át üdvözletem Lalinak meg a Woody Alennek. De végül inkább színpadiasan megrázta a fejét és nem folytatta. – Mindegy is, úgyse tudnék újat mondani. Most menj, és légy tisztelettudó az igazgató úrral!
– Igen, tanárnő. Az leszek.
Kaleidoszkóp 