Líra:
Tóth Julcsi
halandók
a kimondom, hogy létezés
általánosítok.
az élet létezik,
de a létezés, nem él:
múltban fogyatkozik
és jövővel telik meg,
félig üres,
és félig tele.
megértjük a létezést.
de nem értelmezzük, mint egy
földi dolgot.
mi halandók
élünk.
jobbak vagyunk, többek.
mégis valahol
azonosak
Tóth Julcsi
Nietzsche virágai
a szerelem
az édes tudatlanság kertje,
amely
a fájdalmak virágát
őrzi.
a szeretet
a fájdalmas igazság kertje,
amely édes virágokat
őriz.
Tóth Julcsi
negyedik szimfónia
új hangszeren kezdtünk
játszani
nem szólsz
nem szólok
pengetjük a húrokat
te is
én is
hallgatjuk
hogyan simulnak
az apró hangok egymásba
s azután
felszállnak
fel
fel
és mi lent maradunk
Tóth Julcsi
Didinek
a virágos paplant húztad fel
nekem.
azt mondtad ha szeretek
szeressek azon
ha nevetek
nevessek azon
ha sírok
sírjak arra.
éjszakákon át bújtam el benne
a csillagok elől.
addig bámultam ki az ablakon
míg nappalból sötét
és éjszakából nappal nem lett.
éreztem az ég melegét,
a telet
férfiakat és nőket
gyerekeket
szentjánosbogár éneket
hallgattam az emberek
hallgatását,
olvastam, hogy értsek
zajokat
imákat
félelmet
pillangókat, és férgeket.
embereket öleltem a
mellkasomhoz
átázott rajtuk a vér.
kértem és kérdeztem,
kis bicskával szavakat véstem
egy kapuba rólad.
hátradőltem a fürdőkádban
habokkal beszélgettem,
a betűket számokra cseréltem
aztán a számokat betűkkel
neveztem el.
zavarba jöttem
forró teákban áztam.
fázok
a virágos paplanban
Didi.
Tóth Julcsi
hajszálnyi
papírdarabokat
ragasztok ki a falamra.
rajta, az arcod
arcom
mindenki arca.
a forró zuhany mégis eláztatja
őket,
kimossa a legapróbb részletét
is
ha fáj
ha nem,
a könny víz.
kinn a lugasban eső simogat.
várok egy buszra,
vagy akárkire,
aki nem fél ide lejönni.
Tóth Julcsi
a filozófia, mint rendszer
ahol a számok és a lélek
találkozik
– ott vagyok én
Tóth Julcsi
ők.
“haragszol?”
nem,
csak
méreg csöpög szívemen
keresztül a
lelkembe.
fáj hogy a hazugságaid is
igazabbak nálad.
bábuvá formáltad kezem hogy
teremts,
amit akarsz.
véredet számra csókoltad, és
undorodtál mikor megtudtad
hogy
én belülről vérzek.
nem…
ez nem harag
Tóth Julcsi
nincstelenek, egy elnevezett világban
ismeretlenek vesznek körbe
madarak, utcák, levelek
madarak
utcák
levelek
-nincstelenek.
a szemem közé besütő
lámpák
igazából fénycsóvák
-nincstelenek.
az illatok, ízek, hangok
-nincstelenek.
mi nevezzük őket így,
hangnak, fénynek, utcának.
u
t
c
a,
vágjuk szét őket,
és eljutunk az alapokig:
ezek csak betűk.
ilyen nagy hatalmunk lenne?
hogy nem csak magunknak,
a mindenségnek nevet adunk?
kérdem én, ilyen nagy
hatalmunk
van
hogy a lélek apró darabjait
összecsiszolva
azt hisszük,
pár név,
és a miénk minden…?
Pedig a valóságban
a neveket birtokoljuk,
a valóságban még magunkat
sem vagyunk képesek
megtartani.
Az ég szerelmére,
mik vagyunk?
Porszemek.
Sárga földbe ivódva,
akik a feloldozásra várnak.
Névtelen porszemek
-nincstelenek.
Tóth Julcsi
szigorúan (monoton) csökkensz
A szereteted egy farkába
harapó kígyó.
Egy ellipszis,
ahol rajtam keresztül
magadat szereted.
És amíg átcsorogsz Rajtam,
téged már nem ez öl meg.
Nem ettől reszketsz,
Hanem a bűntudattól
Hogy mindig is idegen voltam.
A testem,
csak egy tükör
a lelkednek.
Tóth Julcsi
játék I.
Gondolataim utánad járnak.
Végigsimítják lábukkal azt az
ösvényt,
amin játszottunk.
Játszottuk
a mocskos
játékunkat.
Leülök a kisszékre,
várom, hogy
összerogy alattam, vagy
megtart.
Eszek, iszok.
Levegőhöz jutok,
taposni a sarat nem könnyebb.
Belebújok a saját ölelésembe.
Tóth Julcsi
ha most nem élek
Ha most nem élek
elhalkul a hang
mit magamnak suttogok
kiesik minden szó,
ami számat keserűvé teszi.
Fekete fák
s hozzá fehér levelek.
Érdes hamuszínt látsz
a nevetések helyén,
súlytalan lengő plakátok ütik
a meleget és
zord eső töri meg a csendet.
Könnyek,
az ég könnyei.
Vacogva ablakomban ülsz
három ujjadat összekulcsolod
hiszen nem vagy szent,
mégis érintésre van
szükséged.
Meggyónod a természet
bánatát,
hogy ily magányban van,
gyászolni a telet
kimerítő lehet.
Meggyónsz helyeket, ahol
vérző szívet hagytál,
még mindig átüt a papíron az
állott vér
szaga.
S meggyónsz engem is
magad miatt,
az idő nem gyógyít sebeket
csak szépen lassan
átformál,
s te ezt érzed.
Kaleidoszkóp 