Kaleidoszkóp

Próza:

Bandicz Bálint Barnabás
Akit megcsókolt a nap

6. fejezet

A kávé

Még volt időm bevágni egy instant, három az egyben kávét, meg elszívni egy cigit. Miközben ezeket az apró rituálékat végeztem, már nem járt az agyam egyáltalán. A mozgásom gépies volt, a gondolkodásom gyakorlatias. Ez is egy kritikus időszak a maga módján, az indulás előtti tíz-húsz perc. Egy magamfajta, szétszórt alak jobb, ha erre az időre kikapcsolja magát egy kicsit, mert fennáll a veszélye, hogy elbambulok aztán kapkodhatok a teendőimmel meg rohanhatok a busz után. Épp az kéne még.

Mikor az otthoni dolgaimmal végeztem, 5:15kor indultam a buszmegállóba. Kicsit korai volt, mert egy köpésnyire van, de szeretem kényelmesen intézni a dolgaim. Mielőtt kiléptem volna a kapun, eszembe jutott, hogy a kávé vízhajtó, úgyhogy jó lesz pisilni egyet még mielőtt a buszra felülök, mert aztán Pécsig nem lesz rá lehetőségem. Nagyon okosnak hittem magam akkor.

Aztán elindultam otthonról, zenét hallgattam, rágyújtottam közben és a gondolataim szépen lassan újból megeredtek, mint rendesen. Ilyenkor már nem érdemes azon túráztatni magad, hogy felkészülj lelkileg és szellemileg a hétkezdésre, hiszen már elkezdődött, ha tetszik, ha nem. Nem érdemes ráparázni. Ilyenkor az a trükk, hogy azon járatod az agyad, mit csinálsz majd suli után. Vagy munka után. Vagy akármilyen teendőd van. Csak azon mélázz, hogy mi lesz utána, és akkor nem feszülsz rá a kötelességeidre. Érdemes megfogadni, hasznos tanács az életre.

El is értem a buszom könnyűszerrel de már amikor felszálltam, elkezdett bennem mocorogni valami. Kitaláljátok mi az? Az a rohadt instant kávé húsz perccel ezelőttről. Egy kicsit elszámoltam magam. És ha pár perccel később indulok otthonról, talán még kiadhattam volna magamból… egy részét legalább. De én kényelmes akartam lenni, és ez is tanulságos a maga módján. Miután felszálltam, a leghátsó ülésekhez mentem és a baloldali üres helyre ültem. Mindig azt az ülést választom, mert ott a legkisebb az esélye, hogy mellém ül valaki. Azért is mert odáig kell elmenni a legtovább és azért is mert kicsit nehezebb befurakodni hátra, a sarokba. Miután leültem, visszadugtam a fülest és próbáltam minden idegszálammal a zenére fókuszálni. Közben persze nagyjából átrágtam fejben a lehetőségeim és felidéztem a lelki szemeim előtt mindazt, ami ezután vár rám. Mikor ezzel végeztem, a vesztesek nyugalmával konstatáltam, hogy jól rábasztam, ebből a helyzetből nincs kiút. Akkor még épp, hogy csak egy kicsit kellett pisilnem, de egészen véletlenül volt egy ehhez hasonló élményben részem nemrég és még túl élénk volt a tapasztalat ahhoz, hogy bizakodó legyek.

Nemrég elutaztam valahová pár napig. Aztán az érkezésem második napján történt, hogy ittam reggel egy kávét. Ha már itt tartunk, érdemes megjegyezni, hogy ez nem csak akkor, de hétfő reggel is rendkívül szokatlan volt tőlem. Mégpedig azért mert utálom a kávét. Minden fajtáját, kivétel nélkül. Az még csak a kisebbik rossz, hogy undorodom magától a kávéíztől de émelygek is a koffeintől, ami benne van. Alapból alacsony egy kicsit a pulzusom és ezért az iskolában az orvosi kivizsgálásokon mindig megkérdezik, hogy sportolok e rendszeresen. Innen tudtam meg, hogy a sportolóknak alacsonyabb egy kicsit a pulzusa, mint másoknak, gondolom azért, mert a testük hozzá szokott az extrém megterheléshez vagy valami. Tudtátok amúgy ezt? Minden nap tanul valamit az ember. Mindegy, a lényeg, hogy én természetesen erre mindig nemmel felelek. Nem vagyok sportos alkat és nem is vagyok jó semmiben. Legalábbis semmi olyanban,ami fizikailag megerőltető. Pedig próbálkoztam sok mindennel… ez is egy jó módja lett volna annak, hogy valamilyen közösségbe beilleszkedjek. Ami azt illeti, az események különös közjátéka folytán még ma is próbálkozom ezzel, még ha nem is önszántamból – de erről majd később.

Visszatérve a kávéügyre, mivel alacsony a pulzusom, elönt egy enyhe émelygés, mikor kávézom mert túl gyorsan dobja meg a koffein. De mint már mondtam, ettől függetlenül is utálom, az íze miatt. Nagyon ritkán iszom. De az utazásom másnapján és hétfő reggel mégis ezt a szart ittam. És miért? Rendkívül egyszerű oka van. Ha tehetem teázok. Fekete teát iszom, annak viszont idő kell, mire kifejti a hatását. Néha muszáj, hogy gyorsan felpörögjek valamitől és akkor tetszik, nem tetszik, ahhoz a rohadt kávéhoz nyúlok. Az utóbbi időben és pláne a hétfői buszút alatt nem egyszer megfordult a fejemben, hogy inkább átállok a kokainra mondjuk. Gyorsan hat az is, és szerintem jobban szívlelném. Abban a helyzetben lehet, hogy még fogadkoztam is ezügyben, de végül ennyiben maradt. Még megfontolás tárgyává teszem. Igazából a legjobb megoldás az lenne, ha nem kéne sietnem sehová. Inkább erre kéne kitalálni valamit… De nem is ez a lényeg. Említettem, ugye, hogy a kávé az vízhajtó? Ezt a tudást soha ne vegyétek félvállról.

Mikor elutaztam, egy, azaz egy csésze kávét ittam meg reggel, aztán fél napig vécére kellett rohangálnom. Egyik helyről a másikra… de az még istenes volt. Tudtam, hogy az utam nagyjából másfél óra és, hogy Mohácson kell majd átszállnom. Viszont nem a végállomáson, mert ha odáig megyek akkor épp lekésem a Pécsre tartó buszt. Így tehát előbb kell leszállnom, a kórháznál, átsétálni a Pécsi út kereszteződésénél lévő megállóhoz.. és ott bizony nem lesz mellékhelyiség. A legközelebb a paraszton tudok elmenni, hogy könnyítsek magamon.

De ez még messze volt és egyelőre az inger sem volt erős, úgyhogy próbáltam megnyugodni. Persze dönthettem volna úgy, hogy eggyel későbbi busszal megyek Mohácsról… de már említettem, hogy nem vagyok az a típus aki rohan, hogy legalább néhány órára beérjen még. Tehát ha így döntök, akkor a következő hazafelé tartó buszt vártam volna meg a végállomáson. Ezt a lehetőséget is számbavettem. De megint csak túl rizikósnak tetszett egy újabb napot ellógni. Zacsi kinyírna érte. Így is szinte hazajárok az irodájába és úgy nyomja a süket dumát felelősségről meg tudatos életmódról, mintha könyvből olvasná… csak azért sem adok ilyen aduászt a kezébe többet. Legalábbis nem most. Most megpróbálok kitartani. Egy pillanatra még egyfajta erőteljes méltóságérzet is eluralkodott rajtam – tulajdonképpen egy hős vagyok, lássuk be. A nehezebb utat választom. Felelős felnőttként viselkedem. Igaz, hogy ez nem lesz túl vígasztaló, ha behugyozok egy tömegközlekedési eszközön… de bátraké a szerencse, nem igaz? Zacsi is mondhatta volna, az meg biztos, hogy jót jelent.

Úgyhogy miután lezongoráztam magamban a lehetőségeket, a pro és kontra érveket, valamint a hétfő reggeli vállalkozásom lehetséges végkimeneteleit – sikerült némi önbizalmat magamra erőltetnem. Most csak annyi a dolgom, hogy zenét hallgatok és természetesen mindenre gondolok a pisilésen kívül. Csak ennyi a lényeg. Ne gondolj a pisilő elefántra! Mi sem egyszerűbb, ugyebár.

Szerintem nem fog meglepni, ha azt mondom, hogy Mohácson már kacsatáncot járva szálltam át. Ott még csak szimplán erős volt az inger… az önbizalmam halványulni kezdett és az elszántságom sem volt már töretlen. De még mindig bíztam benne, hogy menni fog. Sőt, talán mélyen legbelül még hittem is benne.

Ez a hit körülbelül a hátralévő egy órás út huszadik percénél vált semmivé. Mintha soha nem is lett volna. A Pécsi buszon nem voltak szabadok a hátsó helyek, úgyhogy az egyik négyes boxba ültem és reméltem a legjobbakat. Volt rajtam egy kabát, amit bent levettem és az ölembe tettem, a táskámat pedig a lábaim elé. Nem sok köze van a történethez, csak érdekességként említem meg, hogy a táska egyébként üres volt. Illetve, hogy csak egy darab könyv volt benne, egy Dosztojevszkij válogatás kisregényekből. Épp a Feljegyzések az egérlyukból-t olvastam akkoriban. Azóta végeztem vele és nagyon jó volt. A táskában azért nem volt semmi, mert mint ahogy azt már említettem korábban, a tanszereim mind az iskolában, a padomban voltak tehát nem volt mit cipelni benne. Egyedül azért hordtam magammal mert MPT több ízben lecseszett azért, hogy táska nélkül járok iskolába. Hogy néz az ki, mintha valami huligán lennék, ilyesmikre hivatkozott. Érdekes mert egyébként azt is tudja, hogy a könyveim meg minden a padban vannak… de szerintem nem gondolta át alaposan ezt a dolgot. Szerencsémre, mert még a végén azt is rámverte volna, hogy a táskámban hordjam a tanszereimet. Azért mindennek van határa. A lényeg, hogy a konfliktust elkerülendő, üres táskával jártam iskolába, leszámítva az egy Dosztojevszkij kötetet. Bár az egyébként is többet ér mint a teljes tanterv és kellékei, úgy ahogy van.

Soha nincsen szerencsém. A boxban három hely volt még szabadon, de mikor nagyjából az út felénél jártunk, egy terebélyes és egyébként tökrészeg nénike épp a mellettem lévő helyet szúrta ki. Két helyen ülve is szűken fért volna el és a nyomorult pont mellém talált letelepedni és majd összepréselt. Ez meglehetősen kedvezőtlen hatásokat váltott ki az egyébként is pattanásig feszült és elgyötört hólyagomból. Tisztán emlékszem, hogy három dolog járt akkor a fejemben. Az első, hogy most már tudom milyen érzés lehet, mikor a filmekben megszáll valakit az ördög és épp próbálják kiűzni belőle a gonoszt. A második, mikor az Eufória c. sorozatban Rue-nak van az a csúnya depressziója és nem hajlandó kiszállni az ágyból pisilni és csak pillanatnyi szeszélyből tartja vissza olyan sokáig, hogy annak végül már egészségügyi kockázatai lesznek. A harmadik pedig a Simpson család-nak az az epizódja amikor a Papi olyan sokáig tartja vissza a rátörő vizelési ingert, hogy felrobban a hólyagja. Aztán persze egyből elkezdtem azon tűnődni, hogy ez vajon a szokásos rajzfilmes túlzások egyike, vagy tényleg lehetséges e ilyesmi. Hát ilyen baromságok motoszkáltak akkor a fejemben. Ugye említettem már, hogy az emberrel saját maga tud a legjobban kibaszni. Érdemes ezt is észben tartani.

Amúgy most biztos azt kérdezitek, miért nem ültem másik helyre a néni mellől, mondjuk a szemben lévő ülésre, hogy ne nyomorgasson annyira. A kérdés jogos, ám a válasz bántóan egyszerű. Nem mertem. Addigra annyira közel kerültem a bibliai végítélethez, hogy igyekeztem elkerülni minden felesleges mozdulatot. Voltatok már ilyen helyzetben? Mert ha nem, akkor egészen biztos, hogy nem értitek miről beszélek. Ehhez nem elég az élénk fantázia. Percenként futottak végig a testemen apró, de kitartó áramütések amik a hólyagomból indultak, majd szép lassan görcsökké terebélyesedtek, aztán végtagi fájdalom lett belőlük. Annyira kellett hugyoznom, hogy a szó szoros értelmében erős fájdalmat okozott. Próbáltam változtatni a testtartásomon időnként, csak nagyon kicsit és nagyon finoman… előre dőltem olykor, máskor meg kihúztam magam. De mindent csak nagyon lassan és nagy műgonddal. Annyira kibaszottul nehéz és drámai volt az a helyzet, hogy egy jó író, nem egy ilyen botcsinálta balfasz, mint én, valószínűleg egy egész könyvet tudna írni róla, különösebb erőlködés nélkül. Mint mondjuk Kingtől a Bilincsben, vagy a Hosszú menetelés. Ha mindent vissza tudnék idézni ami akkor eszembe jutott, a sok kétségbeesett, vergődő gondolatmenet, ahogy lázasan kutattam fejben valami ésszerű kiút után… a sok erőltetett asszociáció mint az említettek és a belső monológok amikkel bíztattam magam…. ha mindezt fel tudnám idézni, az kurva élet, hogy egy egész könyvet kitöltene. De sajnos ennyire nem vagyok penge és talán ti is jobban jártok ezzel a sűrített változattal.

A néni pedig, talán mert megsejtette a drámai helyzetben rejlő irodalmi potenciált, folyamatosan csak fokozta a nehézségeimet azzal, hogy történetesen úgy be volt baszva, mint az albán szamár. Először is nagyon meglepett a dolog mert úgy nézett ki, mint aki mondjuk hetven és a halál között van, jó úton az utóbbi felé de olyan mocskos módon el volt ázva, hogy az egy korombélinek is becsületére válna. Emellett pedig rendkívül beszédes kedvében is volt, de hála az égnek, nem engem szúrt ki magának erre a célra, bár ennek lehet, hogy köze volt ahhoz, hogy valószínűleg úgy festhettem kívülről mint egy keménydrogos aki komoly elvonási tünetekkel küzd éppen. A neki balra lévő ülésen volt egy nagyjából velem egyidős lány, azt szórakoztatta az egész úton, amióta csak felszállt a lelkem. Én egy idő után kénytelen voltam kivenni a fülest és abbahagyni a zenehallgatást mert valahogy azt éreztem, hogy az is inkább ront a helyzeten, mondjuk úgy, feszélyez ahelyett, hogy ellazítana. Akkor aztán akaratlanul is a nénit hallgattam, aki magabiztos kappanhanggal rikácsolt mellettem szegény lánynak mindenfélét. Gyakorlatilag egy kész monodrámát előadott csak az alatt az idő alatt amíg én is hallgattam. És ez volt a legrosszabb, mert annyi hülyeséget összehordott, méghozzá rendíthetetlen önbizalommal és egy kamaszgyerek lázas okfejtéseire jellemző szenvedéllyel, hogy hát… nevetnem kellett, basszameg.

Ez egyébként még utólag visszagondolva is végtelenül abszurd, mert az a helyzet már nem lehetett volna kétségbeejtőbb, tekintve, hogy a testem addigra folyamatosan görcsben égett és fájdalomtól izott, a lábujjam hegyétől a fejem búbjáig. De még így is nevetnem kellett. Az emberrel senki nem tud úgy kibaszni, mint saját maga. Jól jegyezzétek ezt meg.

Mentségemre legyen mondva, hogy olyan ordenáré volt az egész jelenség, ahogy a néni előadta magát, hogy abból színpadi jelenetet lehetne írni. Kár, hogy nem tudok minden részletet visszaidézni… és persze a hanghordozását sem tudom a kellő érzékletességgel megjeleníteni. Olyan volt kicsit, mintha minden mondat közben elhányná magát… de nem tette csak ilyen volt a hangszíne gondolom. Aztán egy kicsit darabos is volt, meg bizonyos holt nyelvek hanglejtésére emlékeztetett… de hagyjuk is. Ezt egyszerűen nem lehet írásban visszaadni. És persze mindenféle életvezetési tanácsokat adott, mintha ő lenne a kisnyugdíjas Szabó Péter, bár sokkal gyakorlatiasabb hangnemben. Elmondta például, hogy nemrég több százezer forintért csináltatta meg a fogait orvosnál… aztán nem sokkal később kiesett vagy nyolc foga egyszerre. Meg azt is mondogatta folyamatosan annak a szegény csajnak, hogy vigyázzon el ne bassza az életét… és, hogy ne igyon. Ezt többször is elmondta. A csaj meg minden alkalommal úgy felelt az ivást illető tilalomra, hogy “Ühüm”.

– Hallod tényleg ne igyá’ mert nem jó az semmire…

– Ühüm… jó. – Én meg azt éreztem, hogy beszarok a visszatartott röhögéstől. Az szép lett volna amúgy is. Megúszom, hogy bepisiljek erre sikerülne összeszarnom magam. Tipikusan úgy hangzik, mint egy történet ami velem esik meg. Bárki másnál elképzelhetetlen lenne, de esetemben simán benne van a pakliban. Nekem soha nincsen szerencsém.

És nem csak azért nem nevettem mert udvariatlanság lett volna, vagy mert az óhatatlanul rámterelné a néni figyelmét és az egészen biztosan megadná a kegyelemdöfést a hólyagomnak. Azért is mert jobb egy visszatartott röhögéstől fulladozni, mint szabadon engedni mert ha épp élet halál harcot vívsz annak érdekében, hogy ne hugyozd össze magad akkor jobb, ha semmilyen módon nem engeded el magad. Még a görcsöknek is örülni kell, mert ha egy pillanatra is ellazulsz, az azt jelenti, hogy valamit rosszul csináltál. Egyébként meg kár fejtegetni ezt, ha nem volt részetek ilyesmiben akkor úgyse értitek, ha meg igen akkor pontosan tudjátok miről beszélek. Pokoli érzés. Ez a történet is csak utólag hat a maga szánalmas módján viccesnek. Akkor nyomorúságos volt, a szó legsötétebb értelmében.

Akkor voltam a legközelebb ahhoz, hogy ténylegesen elnevessem magam mikor véletlenül találkozott egyszer a tekintetünk azzal a lánnyal. Belőle is majdnem kiszakadt. Nem sokon múlott. Jó kis első benyomás lett volna. Annyira szép vagy, hogy letaglózott a látványod és behugyoztam egyből. Valami ilyesmivel lehetne kimagyarázni. Szerencsére nem kellett élőben kipróbálnom, de Isten a tanúm, hogy készültem rá.

Aztán már úgy tűnt, hogy látni lehet a fényt az alagút végén mert megérkeztünk Pécsre és befordultunk az Eperfás úton. Aztán minden reményem szertefoszlott és új erő ébredt bennem, a gyűlölet. A végtelen és tehetetlen embergyűlölet.

Néhány utcányira a paraszttól dugóba kerültünk. Nem viccelek. Még most sem hiszem el, tényleg mintha valami idióta amerikai film cselekményébe csöppentem volna. Ha egyenes útunk van, öt percen belül ott lehettünk volna.. ehelyett húsz percet késtünk az eredeti érkezési időponthoz képest. Soha ilyen nem volt még azelőtt, sőt, azután sem ebben a napszakban. Nem győzöm hangsúlyozni, hogy ez délelőtt nyolc körül volt, vagy 7:50 felé, nem emlékszem pontosan… Nem az a napszak mikor dugók jellemzők a pécsi forgalomra. De persze soha nincsen szerencsém.

Körülbelül tíz méterenként kellett megállnunk és minden megállással zöttyent egyet a busz… azt hittem megdöglök. Addigra a fejem is rákvörös lett az erőlködéstől és nem volt két összefüggő gondolatom, csak káosz volt a fejemben és óriási nagy embergyűlölet. Az utolsó éjjel ikonikus monológja azért be beugrott félszavakban. “Dögöljön meg az egész város az Astoria sorházaitól a Park sugárúti luxuslakásokig… döntse romba egy földrengés, eméssze fel a pusztító tűz, vagy támadják meg a tengerek és mossák el ezt a rothadó, egyre terjeszkedő patkánytanyát!” Nem ilyen irodalmi kifinomultsággal azért, az én szövegemben sokkal több volt a vég nélkül ismétlődő “kurva anyád” és a “baszódjatok meg”, de mindenképp ez az érzület vett erőt rajtam. Akkor, azokban a végső pillanatokban sok minden megfordult a fejemben. Először is az, hogyha ki is bírom addig amíg ez a rohadt szar elzötyög a parasztig, utána fel kell állnom és el kell sétálnom az állomás végében lévő fizetős nyilvános vécéig. Aztán ahogy ezen pörögtem, apró, finom mozdulatokkal, hogy még véletlenül se tegyek felesleges vagy nagyívű mozdulatot, előkerestem erre a célra kétszáz forintot a tárcámból, hogy majd ne ott kelljen szobrozni. Így is kérdéses volt, képes leszek-e anélkül lábra állni, hogy menthetetlenül összehugyozzam magam… de meg kell próbálni, a fenébe is. Addigra már sehol nem volt az otthoni hős, aki vállon veregette magát a felelős felnőtthöz méltó viselkedésért… csak egy beszari, meggyötört alak maradt… egy kisfiú. Persze azt is végiggondoltam, hogy mi lesz, ha tényleg behugyozok, per pillanat ez még jóval reálisabb lehetőségnek is tűnt, mint az, hogy sikerül megúsznom valahogy és eljutnom majd a mellékhelyiségig. A kabátom készenlétben tartottam az ölemben, hogy ha megindul a folyamat (folyamat, értitek haha) akkor ne látszódjon azonnal mi történik. Arra gondoltam képes leszek csak annyit kiadni magamból, amit majd felszív a nadrágom és talán nem folyik ki a szárain… ha szerencsém van. Na persze… mindegy, úgyis tudjátok mit akarok mondani. Aztán az is felmerült bennem, hogy honnan szerzek majd váltásnadrágot, vagy, hogyan mosom ki a mostanit meg ilyenek… és még sok ehhez hasonló őrültség. Órákig írhatnám azokat a baromságokat amik ezekben az utolsó percekben bevillantak nekem. Szintén kijönne belőle egy teljes regényre való cselekmény, vagy színpadi monodráma. De hagyjuk ezt, mert a lényeget értitek szerintem, úgyhogy felesleges tovább szaporítani. Most, hogy visszaemlékszem, sőt, ahogy részletesen és megfontoltan utánagondolok az eseményeknek, még most sem tudom, hogy a faszba tudtam kitartani. Még most is egészen lehetetlennek tűnik. De megcsináltam valahogy. Nem hugyoztam be a buszon, sem pedig később, a vécére menet. Ez nem olyan dolog, amivel az emberek dicsekedni szoktak, de én, aki átéltem azt az egy órát a pokolban, én talán erre vagyok a legbüszkébb az egész rohadt életemből. Ez olyan teljesítmény, amit a hozzáértők megcsodálnának. Hozzáértők alatt természetesen azokat értem, akik voltak már hasonló helyzetben. A behugyozás-közeli állapot lélektanának szakértői. Ők állva tapsolnának, de tőletek azért nem várom el.

Sikerült leszállnom a buszról, nagy nehezen eljutottam a vécéig, odaadtam a már előre kikészített összeget, odaálltam az első piszoárhoz és… de különben ezt inkább nem részletezem. El tudjátok képzelni, gondolom. Mikor végeztem egyből bevillant, hogy eddig ez a legszarabb hétfő reggelem valaha. De aztán erről beugrott, hogy innentől ez a nap csak jobb lehet, mint ahogy elindult és, hogy ez talán valami furcsa mód szerencseként is értelmezhető, mert így már egész kellemesnek fog tűnni a nap többi része, mert még élénken él bennem a buszozás emléke és majd minden továbbit ahhoz hasonlítok… de ez már túl nyakatekert. Egyszerűen boldog voltam, és ezért minden hülyeség megfordult a fejemben. Ez nagyjából harminc másodpercig tartott, aztán elővettem a telefonom és láttam, hogy már öt perce kések az első órámról. Szóval ami a korábbi feltevésemet illeti, azzal kapcsolatban, hogy végülis szerencsés vagyok, ha úgy vesszük… hát szóval tudjátok.

/előző oldal/ 1 2 3 4 5 6 7 8 9 10 11 12 13 /következő oldal/