Lágy Kornél
Másnap
Mámoros éjszaka települt
Szívemre,
S nem tudtam akkor
Mit kezdeni vele.
Már hazafelé tartottam.
Testemből áradó szesz szag
belepte az utca egészét,
mint a csatornákból áramló
forró gőz.
Halvány, sárga fényű lámpák
vezettek utamon,
csak követtem őket vakon,
mert már régóta
bízom bennük.
Ismernek engem.
A velem szembejövő
díszes kirakatokat,
vibráló tekintettel csodáltam,
s néha meg-meg álltam
vágyakozni mindenre,
amit csak láttam az üveg mögött,
mert úgy éreztem:
nincs semmim se.
I. Kirakat – játékbolt
„Mesél a szél csendje, miközben
menetelnek az ólomkatonák.
Egyszer csak megállnak
és felém lőnek,
de megvéd a vékony üveg.
Fegyvert vállukra helyezve
kiáltanak felém.
Ismerősek ezek a hangok,
de nem emlékszem honnan-”
-Az otthoni padlás dobozából,
miben gyerekkorom egy
darabja hever.
„Mesél a szél tovább,
szinte álomba ringat
a sárga lámpa fénye.
Újra régi gyerekszobámban vagyok,
életem első kicsi fészke,
hol minden sarokban egy
kocka, labda és akciófigura.
Falaimon a poszterek
mosolyognak rám,
s gyurmaragasztós sarkaikkal
integetnek felém.”
A lámpa fénye hirtelen kialudt.
Felettem ismét az ég,
melynek karjaiban a csillagok.
“Édesanyám de álmos vagyok.
Ne haragudj, hogy mennem kell,
s nem maradhatok.
Ne várj ma estére haza.”
II. Kirakat – két női próbababa
„Te sosem szerettél.
Hiába adtam oda
ad verbum lelkemet,
s írtam neked a rosszabbnál
rosszabb, közhelyes verseket.
Amiken jókat derültél.”
Elmúltál az életemből,
s a tárcámban is
csak egy halvány
tablókép maradt rólad,
amin már
te sem mosolyogsz.
„Te mindennél jobban szerettél,
s én mégis eldobtalak,
mint egy ócska rongyot.
Kitettelek az út szélére,
mint veszett ebet,
s hagytalak egyedül
a saját nyáladban
Fuldokolni.”
Talán már bánom,
hogy nem én csókolhatom
tűzben égett arcod,
de tudom, ha most
visszamennék érted
az út szélére,
te rég ott feküdnél
egy nyáltócsában.
III. Kirakat – Jézus szobrok és festmények
“A mamámék szobájában is
voltak Jézus szobrok, rózsafüzérek,
gyertyák és egyebek.
Minden este imádkoztak,
s ahogy tehették tisztán éltek”
Mégis féléven belül
meghaltak mind a ketten.
Emlékszem, mindent
kivittünk a garázsba,
ami a szobájukban volt.
Minden szobrot és festményt,
s most a garázs úgy néz ki
mint este a kirakat.
“Sokat gondolkozom,
hogy kifizetődött-e,
ahogy éltek, de sajnos
nem tudják megmondani,”
Mert nehezen veszik a levegőt.
Mellkasukat nyomja a sárgaföld,
s hiába az asztma pipa,
itt már az sem segít.
“Ők hittek Istenben,
a megváltásban,
s hogy a jó a mennybe,
a rossz a pokolra kerül.
Nem vagyok olyan, mint ők.
Sosem hittem semmiben,
csak próbálkoztam,
mert én is hinni akartam.
De mióta meghaltak,
már nem próbálkozom.”
Ennek lassan hat éve.
IV. Duna – kitérő a rakódópart felé
„Ugrálnak a Duna vízébe
a csillagok fényei,
s én a parton ülve
hallom ahogy csobbannak,
s látom ahogy elmerülnek
a sötétség ölelésében.
Szinte minden este
hívnak engem is,
hogy ugráljak
velük.
Úgy hiszem, hogy szeretnek.”
Hányszor ültem
a vén Duna partján,
míg ő hajtotta
az idő a malmát.
S hányszor tűrte némán,
hogy lelkem minden szennyjét
hullámai közé engedjem.
Egy kóborló voltam,
míg gyermekévé nem fogadott,
mint sok más pesti árvát,
de álnok egy mostoha,
mert minden fiának
megpecsételi a sorsát.
„…fecseg a felszin, hallgat a mély…” *
V. Kirakat – Antikvárium üvege mögött egy Nyugat folyóirat
„Menekülök, magam se tudom mi elöl.
Menekülök, többedmagammal,
s én vagyok legelöl,
mert megbíznak bennem.”
Tanítómestereim mind halottak már.
Az éltető föld lebomlasztotta őket,
de magvaikat elszórták,
s új virágoknak adtak
humuszban gazdag termőföldet,
miből kinőttem én is.
“Folyóiratot szerkesztek,
s megjelennek írásaim.
Olvasnak páran és
talán szeretnek is.
Szeretik, hogy nem egyedül
Nekik rossz,
s hogy nem halkan szenvedek,
hanem előttük, nyitottan.”
Csak önsajnáltatás lenne bármiféle
panaszt is kiejtenem a számon,
hisz én választottam,
én akartam, hogy így legyen.
Hogy lelkem színpadon szerepeltessem.
VI. Üres kirakat – a tükörkép monológja
„Jól nézd meg
most a tükörképed.
Mert amit látsz
az mind te vagy.
Hajad szerte-szét,
inged és zakód
gyűrött.
Feledni mentél,
egymagadban,
s hiába hívtál bárkit is,
senki sem jött.
Valld be, te sem mentél volna
magaddal sehova.
Nem tudod hol vagy,
s hogy kötöttél ki itt.
Egész éjszaka
jártál-keltél,
s most magad
sanyargatod,
szidod, mert ez is te vagy
és mert már józanodsz.
Sebeidet elkaparod minden este,
s másnap próbálod kimosni
a vért fehér ingedből.
Nem hallgatsz senkire.
Miért is tennéd, hisz önfejű vagy,
felég körülötted a világ.
Örülj hát, hisz ezt akartad.
…
Itt a hajnal, köszön a kirakaton.
Szívedről engedd,
hadd olvadjon fel
az éjszaka.
Húzd ki magad!
Igazítsd meg zakódat,
majd fordulj meg,
s menj haza.
Szívedről engedd,
hadd folyjon le most
az éjszaka.”
*József Attila: A Dunánál c. verséből részlet
Axorthum –
(A4 – vegyes technika)
/előző oldal/ 1 2 3 4 5 6 7 8 9 10 11 12 13 /következő oldal/
Kaleidoszkóp 