Kaleidoszkóp

Forray Péter
Útifilozófia

Prológus

Az utazás gondolata már gimnázium óta foglalkoztatott. Megnyugvást jelentett annak a lehetősége, hogy kiszakadhatok abból a környezetből, ahol csak a szorongást ismerem és az ural engem. Abban a szellemben vészeltem át az eddigi életemnek ezt a rendkívül borús időszakát, hogyha véget ér – már pedig véget fog érni, hiszen semmi nem tart örökké – akkor már senki nem határozhatja meg, hogy mit kezdjek magammal. Az igazi szabadság! – gondoltam. Időközben persze változott a világról alkotott képem. Kamaszkorban a legképlékenyebb az ember személyisége, egyik fázisból ugrik a másikba, leggyakrabban átmenet nélkül. Esetemben ez a változás ideológiai jellegű volt.

Az embernek lételeme a közösség, a gondolat, hogy tartozik valahová. Egy olyan faj vagyunk, aminek megadatott a szabad gondolkodás és emiatt képes saját maga megítélni a világot, eldönteni, hogy szerinte mi az igazság. Az emberi lény e két nagyon fontos eleméből adódik, hogy hasonló eszmeiséggel rendelkező egyénekkel keres társaságot; pártok, egyházak, mozgalmak keretein belül. Egy ilyen közösség célja, hogy meggyőzzön egy másikat a saját igazáról, arról az igazságról, amit ő egyetemesnek és objektívnek vél. Egy ilyen közösséghez kívántam volna én is tartozni. Nekem is megvolt a magam valósága, egy igen vörös, de annál szabadabbnak hitt valóság. Lenyűgözött a forradalmi szellemiség és a progresszív gondolkodás. Ezt most nem igazán részletezném, a továbbiak szempontjából csak annyira lényeges, hogy ezt a materialista látásmódot annak szöges ellentéte váltotta fel. Egy új “szubjektíven objektív” valóság, amit nevezhetünk vallásosságnak vagy akár spirituális gondolkodásnak is. Noha ez a két fogalom alapvetően eltérő, esetemben mégis fedik egymást, így, ha arra kerülne sor, szinonimákként fogom használni őket.

Erről eszembe jut a folyó és a túlpart példázata, melynek lényege: mindenki át szeretne kelni a folyón, a célja a másik part elérése, ehhez pedig mindegy melyik révészt választja, az végül át fogja vinni a vízen. Lehet, hogy a két út, hosszában eltér és egy tapasztalatlan révészt fog ki az ember, aki nem ismeri úgy a folyót, de a végcél minden esetben ugyanaz és a túloldalt mindenképp eléri. Így hát vehetjük úgy, hogy az életem ezen szakaszában egy tapasztaltabb révészre váltottam. Ha jobban belegondolok, talán a túlpartot is másként láttam, ezt nevezhetik májá fátylának, az elme illúziója, az érzékek megbízhatatlansága… Mindez azonban lényegtelen, hiszen a túloldal természetében ugyanaz, bárhogy is látja azt az ember: A legtisztább erő, minden élő oka és okozója, ősi és sérthetetlen…

Ennek a változásnak köszönhetően a természetet is másképp kezdtem látni. Egy paradigmaváltáson estem át. Eleinte bevallom, hogy megijesztett, mennyivel boldogabb vagyok, mint korábban. Nem igazán tudtam mire vélni ezt a hirtelen változást, az isteni csoda esete pedig ki volt zárva, lévén még igen materialista nézeteket vallottam. Noha ekkor már elvétve meditálgattam, azt semmiképpen sem vallásos alapon tettem, sokkal inkább egy belső átalakításként tekintettem rá, “Inner Engineering” – ahogy egy bizonyos guru tanítja1. Mostanra azonban már könnyebb úgy látnom a világot ahogy azt akkor csak tapasztalni tudtam. Ami segített ebben, hogy képes lettem az érzéki tapasztalás mellé eszmei alapot rendelni. Nyitott elmével hallgattam a védikus szövegek ősi és időtlen bölcsességeire, mígnem elértem oda, hogy kimondhassam, hiszek abban, hogy létezik Isten. A spiritualizmus útja végtelen számú kérdéssel és bizonytalansággal van kikövezve, amin úgy döntöttem elindulok és bár lehet, hogy nem érek időben a végére, minden erőmmel azon leszek, hogy ne térjek le róla.

Ha most kinézek az ablakomon és látom a holdat a csillagokkal, a fákat ahogy fújja őket a szél és hallom ahogy halk tücsökszó töri meg az éjszaka csendjét, nem arra gondolok, hogy mikor lesz már végre nappal, illetve, hogy mennyire idegesítő ez a ricsaj. Helyette érzem és értem mind ennek az esszenciáját, azt a mögöttük rejlő ősi erőt, ami mozgat és életben tart. Kinézek, veszek egy mély levegőt és átélem a pillanatot ahogy az nekem itt megadatott. A tücskök, a fák, a hold, a csillagok és a csendes utca… mind mögött ugyanaz a megszakíthatatlan, kellemes béke létezik. Attól tartok ezt jobban kifejteni képtelen lennék, ezért talán térjünk is rá ezen írás fő témájára. Az utazásra, ami oly nagy hatással volt rám.

I.

Utam első figyelemreméltó állomása a Kárpátok hegyvonulatai voltak. A XXI. századra a kaland fogalma általánossá vált. Teljes iparágak épültek arra, hogy átadják az ismeretlen felfedezésének félelmetesen izgalmas érzetét. Videójátékok, filmek, sorozatok tették hétköznapivá ezt az egyébként különleges élményt. Már nem lehet semmi újat mutatni, mindent képesek vagyunk egy kattintással felfedezni. Legalábbis ezt gondoltam, egészen addig, amíg be nem értünk a hegyeket kettéhasító, sűrű fenyvesekkel tarkított völgyekbe. A hely misztikusságát mélyítette az a lágy köd, amely beborította az olykor utunkat keresztező patakokat.

Egy ilyen vízfolyásnál álltunk meg kinyújtózni, mikor belém nyilallt a felismerés:

Csönd van, béke és nyugalom.

Tudom, hogy ez most hihetetlenül közhelyesen hangzik. Nem én vagyok az első, aki felismerte ezeket, én csupán a saját tapasztalataim írom le, amik olykor fellengzősnek tűnhetnek, de egytől egyik mind őszinte, átélt élmények leírása.

Az útról letérve egy hídon álltunk meg. Alattunk morajlott a folyó, körben pedig ameddig csak elláttunk fák és hegyek. Olyan volt, akárha egy kalandfilm kellős közepébe csöppentünk volna, mintha mi lennénk az elsők, akik ezt az egzotikus helyet felfedezik. Szinte már reméltem, hogy a vizet takaró enyhe köd alól valami titokzatos lény feje bukkan fel, vagy különös hangokat hallok majd a fák közül, amik biztosan egy barbár törzs harcosai lesznek és majd menekülnünk kell a ránk zúduló nyílvesszők tengerétől. Természetesen nem ez történt, ezeket a gondolatokat hamarost felváltotta egy másfajta érzés.

A látásom helyett elkezdtem a hangokra fókuszálni, és ekkor volt az a nagy reveláció, jelesül, hogy az autók és városok megszokott zaja nincs többé, csend van. Persze nem tökéletes csendről beszélünk, ez egyfajta természetes nyugalom, amit a minket körülvevő élőlények hangja keltett életre. A víz, ahogy feszes hullámaival a sziklákat csapdossa, a hideg levegő ahogy végig süvít a fák levelei között megrezegtetve azokat… mindezek egy olyan természetes fúziót alkotnak, ami képes kitisztítani az elmét és nyugalmat hozni a szellemnek. Ez történt velem is. Figyeltem és engedtem, hogy a tiszta levegő megszabadítson attól a szennytől, ami négy év alatt a városban rakódott szellememre. Meg kellett tisztuljak, hogy tovább léphessek az úton, hogy ne kelljen magammal cipelnem a múlt szorongató terhét. Rövidesen elindultunk fel, még mélyebre a hegyekbe.

Aznap már nem sok minden történt. Mire elértük a szállásunk, késő este volt. Javában tombolt a vihar, ami az út utolsó felében ért minket utol. Szerencsénkre biztonságban oda tudtunk érni és kipihentünk, hogy aztán újult erővel vághassunk neki a Kárpátok bérceinek. 

Ahogyan haladtunk fel a hegyek kanyargós útjain még nem is sejtettük, hogy milyen csodálatos lesz majd a látvány, ami szemünk elé tárul. Lassan kapaszkodtunk fel a szerpentineken, a távolban birkapásztorok őrizték nyájaikat, patakok csordogáltak az egyre kopárabb fennsíkokról. Míg aztán elértük a legfelsőbb pontot. Ámulatba ejtett a természet monumentalitása, elmém fel sem tudta fogni a távolságot, a félelmetes mélységet, ami körülvett minket. Szótlanul ültünk és csodáltuk a tájat, hiszen nem voltak szavak, amik leírhatnák azt a gyönyört, ami akkor szívemet öntötte el. Nem is volt szükség szavakra, itt a nyelv határait már túlléptük, ekkor már csak a szellemi átélés útján lehetett igaz formájában magunkhoz venni a csodát.

Azonban volt egy érzés, ami mégiscsak nyugtalanított, ami vissza-vissza tért hasonló alkalmakkor. Annak a gondolata, hogy én ezt az utazást nem érdemlem meg. Tudniillik, mondhatni ajándék volt, hogy én ide eljuthattam, emiatt pedig, mivel nem dolgoztam meg érte, rengetegszer gyötört ez az érzés. A szüleimre gondoltam. Hogy ők mennyivel érdemesebbek lennének erre. Lassan két évtizede izzadnak vért azért, hogy kényelmes életem lehessen, segítettek és mellettem álltak amikor a szükség úgy kívánta és mégsem ők vannak most itt a varázslatos hegyek közt, hanem én, aki hónapok óta csak otthon tespedek.

Mit tettem azért, hogy ezt érdemlem?

Az út során, míg el nem értük a bolgár határt sokszor megálltunk és minden ilyen alkalommal ezen merengtem. Egészen addig amíg végül barátom véleménye és saját elhatározásom nyomán arra jutottam, hogy az otthoniak is azt akarnák, hogy jól érezzem magam és elhagyjam a hazai légkör problémáit, legalább erre a két hétre. Így tehát megbékéltem magammal és tovább léptem. Ekkor még nem is sejthettem, hogy ez a védelem, amit a családom támogatásként nyújt, mennyire lesújt majd mikor hazaérek és szembesülök a valósággal… De erről majd később, most koncentráljunk inkább utazásom következő megállójára, a Bulgária szívében rejlő elzárt szerzetesi életre, illetve arra, amit volt szerencsém megtapasztalni belőle.

Folytatása következik (a szerk.)

/előző oldal/ 1 2 3 4 5 6 7 8 9 10 11 12 13 /következő oldal/