Kaleidoszkóp

Aki egyedül él, szépen lassan elnémul. Ez a némaság pedig a hétköznapi, apró jelenetek némaságával kezdődik, amelyeket nincs kinek elmesélni. A külvilág a nagy eseményekre kíváncsi. A sikerre, a bukásra, egy látványos betegségre, egy jól fotózható utazásra. Ebben van mélység is. Tudtam, hogy ha beteg lennék, vagy meghalna az apám, esetleg elutaznék Dél-Amerikába, azt lenne kivel megbeszélni. De az ember életében ritkán történnek ilyen látványos tragédiák vagy eksztázisok.

Az emberi élet nagy része apró események szövedéke, pitiáner harcok, felvillanó képek, jelentéktelen győzelmek sorozata. Az utolsó leárazott tészta egy bolt polcán, amit én tudtam megszerezni. A villamos rosszul csukódó ajtaja, amin keresztül besüvít a téli hideg, és fázik tőle a lábam. Egy lány a buszon, akinek kék haja van, és homlokát az üvegnek támasztva sír négy megállón keresztül. Egy fekete kutya, ami ugatva közelít felém egy mozi előtt, aztán megnyalja a kezemet. Egy német regény tűpontos sora arról, hogy egy napon mindannyian meg fogunk halni. A mosógép furcsa hangjai, a ruhákból kicsöpögő vízcseppek nyomai a fürdőszoba padlóján, mert nem működik a szárítóprogram. Egy új típusú kávé íze, amelyet véletlenül vettem, de már minden reggel azt iszom. A testem működése, egy éjjel elfeküdt nyak, a jó vagy rossz emésztés, a titokzatos fejfájások, az éjszakai felébredések, az álmatlanság.

Eltelt a január, és én kezdtem megszokni, hogy az életem szövedéke rajtam kívül senkit nem érdekel. Egyedül ettem, egyedül aludtam, egyedül utaztam buszokon és villamosokon, és egyedül bogozgattam a szálakat, amelyekből ez a szövedék összeállt. Az írás sok mindenre megoldást jelenthetett volna. Én azonban képtelen voltam írni. Az íráshoz kell egy bizonyos távolság az életünkben zajló eseményektől, és az azokat irányító érzelmektől. Ha ez nincs meg, a leírt sorok nem állnak össze irodalommá, csupán egy magányos ember kusza gondolataivá válnak, amelyek leírva még értelmetlenebbnek tűnnek. Nekem még gondolataim sem voltak, csupán nagyon erős érzelmeim. Féltem ezektől, mert mindegyik ugyanabba az irányba mutatott. Ez pedig a sötét, veszedelmes kiszolgáltatottság volt a saját önzésemnek és szeretetvágyamnak.

Napközben Verára gondoltam. Újra és újra végigpörgettem a fejemben az elmúlt néhány hónapot, az első találkozástól az utolsóig. Képek villantak fel, mintha egy film kivágott jeleneteit látnám. Egy decemberi nap, amikor havazott, és Vera nem mert feljönni a meredek utcába. Leparkolt a városban, én mentem el érte. Teljesen beburkolta az arcát az utcasarkon, ahol várt rám. Még én is alig ismertem meg. Ahogy beült mellém, az ülést leengedte a legmélyebb pontig, a szék támláját pedig hátradöntötte. Attól félt, hogy valaki észreveszi egy piros lámpánál, miközben egy idegen férfi autójában ül. Néhány nappal később, egy szeretkezés után Vera elmesélt egy történetet. Rövid kis epizód volt, ami még gimnazista korában esett meg vele. Három barátnőjével leitták magukat egy házibuliban, aztán egy idő után már nem volt rajtuk ruha, és egymás testével foglalkoztak. Vera számára ez a történet a szexuális felszabadulásáról szólt, amit azokban a napokban velem élt át újra. Én mégis szótlanná váltam, mert furcsa módon ez a történet sokkal jobban fájt annál, mint az, hogy Vera otthon egy ágyban alszik a férjével. Jelentéktelennek éreztem magamat ettől a történettől, eszköznek, a vágy titokzatos tárgyának, amely hiába titokzatos, végső soron csupán egy tárgy marad.

Esténként olvasni próbáltam. Flóra mellett három évig az ágy jobb oldalán aludtam. Most enyém volt az egész ágy, én mégis maradtam a jól megszokott oldalamon. Flóra egykori helyén most könyvek feküdtek. Irodalom, csillagászat, antropológia. Ezek azonban semmilyen szinten nem pótolták Flóra érintését, mozdulatait, a testéből és a lelkéből áradó melegséget. Az ölelését. Az érzést, hogy nem vagyok egyedül. Hogy van kinek mesélni a síró lányról, a fekete kutyáról, a csöpögő mosógépről. Pár hét után elmentem egy lakberendezési boltba, és vettem egy hatalmas párnát. A párnát Flóra helyére tettem, és már rögtön az első este úgy aludtam el, hogy odébb löktem a könyveket, és átöleltem a párnát. Ez valamit segített. Ugyanúgy felébredtem az éjszaka közepén, de legalább két-három órát képes voltam egyben aludni.

A színdarab sikeres lett. Benedek boldog volt, és úgy éreztem, hogy ő velem ellentétben megérdemli a boldogságot. A sikerből valamennyi nekem is jutott, adtam néhány interjút, és amikor betértem egy könyvesboltba, a polcokon újra ott láttam a regényt. Megint jött pár üzenet az új olvasóktól, néhányat elolvastam, néhányat nem. Az életemnek mindig fontos része volt a szexualitás, sokáig csak vágytam rá, aztán függővé váltam tőle, végül pedig Flóra, majd Vera mellett teljesen új szintjeit ismertem meg. Férfi voltam, legalábbis biológiai értelemben. A fizikai vágy még pislákolt bennem. Mégis elképzelhetetlennek tűnt, hogy lefeküdjek valakivel, aki nem Flóra vagy Vera.

Február végén meghívtak egy felolvasóestre. Elmentem fodrászhoz, vettem egy új farmert és kiválasztottam néhány olyan szakaszt a regényből, amit még nem soha nem olvastam fel. Ideges voltam és féltem. Az első hibát akkor követtem el, amikor felvettem egy fehér inget. Mire a kávézóba értem, teljesen leizzadtam, kiszáradt a szám, és a gyomromból ki akart törni az ebédre elfogyasztott paradicsomos tészta és néhány szelet csokis keksz. A kávézóban tömeg volt, levegő pedig alig. Megkerestem a mosdót, és bezárkóztam. Újhullámos kávézó volt, a kinti tömeget a mosdó magányától egy vékonyabb kartonpapír választotta el, amit hibásan ajtónak neveztek. Felemeltem a karomat a tükör előtt, hatalmas izzadságfoltok sötétlettek a hónaljamban. Aztán bekopogott a kávézó tulajdonosa, hogy kezdjük, mert be kellett zárnia a bejáratot, annyian akartak bejönni. Sápadtan jöttem ki a mosdóból, és kértem egy viszkit. Rám mosolygott, és kijelentette, hogy náluk nem lehet alkoholt kapni. Némán káromkodtam magamban. Kértem egy presszókávét.

Odaverekedtem magamat a pulthoz, és ahogy a számhoz emeltem az apró, divatos csészét, megéreztem a kávé illatát. Az a fajta új kávé volt, ami úgy igázta le a várost, mint valami gyorsan terjedő vírus. Ezek a kávék már nem Olaszországból érkeztek, hanem távoli helyekről: Kolumbiából, Eritreából, Nyugat-Szomáliából és Grönlandról. Az volt bennük a közös, hogy mindegyik ihatatlan volt. Azokra a kávékra gondoltam, amiket még egyetemista koromban ittam szicíliai és torinói benzinkutakon. Csodálatos volt mindegyik. Mint valami rövid, forró csók egy gyönyörű olasz nőtől, ami után az ember órákig tele van energiával és életkedvvel. Az újhullámos kávé ennek az élménynek a tökéletes ellentéte volt: keserű, savanyú és büdös. Tele savval. A tömeg halkan morajlott a hátam mögött. Visszatettem a csészét a pultra, kerestem egy kiskanalat és telepakoltam a sötétbarna löttyöt cukorral. Behunytam a szememet, és a számhoz emeltem. Egy pillanatig úgy éreztem, hogy rögtön kihányom, de végül sikerült lenyelnem. A szemem megtelt könnyel. Mintha végignyaltam volna a csernobili atomreaktor padlóját, ami után Sztálin hajol fölém, és beleköp a nyitott számba. Megtöröltem a szememet, megköszöntem a kávét, felültem egy bárszékre és olvasni kezdtem.

Jól ment. Csak a gyomrom görcsölt, egyre jobban. De arra gondoltam, hogy legalább érzek valamit, ami ugyan fájdalom, de legalább nem ugyanaz, mint ami hónapok óta bennem lakozik. A felolvasások között a közönség kérdezgetett. Az első sorban egy negyven körüli nő ült, miniszoknyában. Egyre lejjebb csúszott a székén, és egyre szélesebbre nyitotta a lábait. Egy idő után láttam, hogy nincsen rajta bugyi. Megkérdezte, mennyi igaz abból, amit leírtam. Ez valamiért nagyon érdekelte az embereket. Általában mindenhol ez volt az első kérdés. Aztán jött a többi. Az apám olyan, amilyennek leírtam? Még mindig olyan sokat iszom? Tényleg írok forgatókönyveket? Mit gondolok valójában a nőkről? Sok nő írt nekem a regény miatt? Miért gyűlölöm a nőket? Miért szeretem a nőket? Feminista vagyok? Fasiszta vagyok? Tényleg voltam pizzafutár? Hiszek Istenben? Néhány kérdésre igennel feleltem, a többire nemmel. A hátsó sorból egy idősebb, nagydarab férfi megjegyezte, hogy szerinte ilyen regényt ő is tudna írni a saját életéről. Biztattam, hogy írja meg. Megkérdezte, én hogyan írok.

Gondolkodtam, mit válaszoljak neki. Az írás valójában rendkívül egyszerű folyamat. Az író egy ideig emészti magában a saját életének tapasztalatait. Aztán leül az íróasztalához, és ír. Ez persze sok lemondással, magánnyal és önfegyelemmel jár. De ez más foglalkozásokra is igaz. Például a búvárokra, az űrhajósokra, a postásokra vagy a csatornatisztítókra. Az írót csupán annyi különbözteti meg tőlük, hogy neki muszáj írnia. Egyrészt azért, hogy ne haljon éhen, legfőképpen pedig azért, mert semmi máshoz nem ért. Az író olyan ember, aki nem akar író lenni. Aki viszont nem ír, de író akar lenni, az írást valami titokzatos, misztikus folyamatnak tartja. Ez részben igaz is. És néhányan jól megélnek abból, hogy azt állítják, az írást meg lehet tanulni. Természetesen ehhez a tanuláshoz pénz kell, amit az írótanonc kifizet a Mestereknek, akik aztán mindenfélét mondanak neki a történetvezetésről, a karakterépítésről, a stilisztikáról és még néhány hasonló baromságról, amely pont úgy hangzik, mintha jelentene is valamit. De az igazi titkot nem árulják el: írni kell, és kész. Néha sikerül, néha nem. Néha sikeres az író, néha elbukik. De ír. Nem karaktert épít meg stilizál. Hanem ír.

Végül azt válaszoltam a férfinak, hogy az írás egy misztikus, titokzatos folyamat, és nagyon fontos, hogy jól építsünk karaktereket. Valamit még hazudtam a stilisztikáról, aztán már nem volt több kérdés. Felálltam a bárszékről, odalépett hozzám a nő, aki bugyi nélkül jött, és odaadta a könyvét, hogy írjam alá. Még néhány könyvet aláírtam, aztán egyszer csak a sor végén észrevettem Aisát. Az ő könyvét már aláírtam. Odamentem hozzá. Mosolygott. Megkérdezte, hogy vagyok. Elmesélte, hogy látta a darabot, és nagyon tetszett neki. És azt is megjegyezte, hogy Benedek nagyon helyes fiú. Aztán elköszöntünk egymástól, és hazamentem.

Levettem magamról az átizzadt inget, lezuhanyoztam és befeküdtem az ágyba. Egy repedést figyeltem a plafonon. Vékony, kanyargós vonal volt. A villanykörtétől indult, és egészen az ablakig futott. Görbén, esetlenül kanyargott, de én mégis szépnek láttam. Valahogy az életet jelentette. A mozgást. A tektonika nyughatatlanságát. Azt, hogy nem marad minden örökké ugyanúgy. Rezgett egyet a telefonom. Aisa írt. Megkérdezte, hogyan töltöm az estémet. Válaszoltam neki, hogy az ágyamban fekszem. Megkérdezte, hogy hol van az az ágy. Megírtam neki a budai utcát és a házszámot. Néhány percig nem válaszolt. Aztán írt, hogy hívhat-e egy taxit. Kimásztam az ágyból, lepakoltam róla a könyveket. Még egyszer gyorsan lezuhanyoztam. Felvettem egy tiszta inget. Húsz perc múlva írt, hogy megérkezett. Kimentem a kapuhoz és beengedtem.

Beléptünk a lakásba, Aisa levette a kabátját. Megkérdeztem, kér-e valamit inni. Megrázta a fejét. Aztán csak nézett rám. Rájöttem, hogy legalább tíz évvel fiatalabb mint, én. A bőre, a szája, a haja is fiatal volt. Megcsókolt. Valamit éreztem. Volt benne vágy, de inkább szomorú voltam. Nem volt jogom Aisához. Csak egy test volt. Egy gyönyörű, fiatal és vonzó test. Meztelenre vetkőzött. Megfogta a kezemet, és a mellére helyezte. Gömbölyű, erős melle volt, éreztem a tenyerem alatt, ahogy feszül a hús, ahogy a bőr alatti vékony erekben a vér végigjárja a testét. Aztán elém térdelt és kikapcsolta az övemet. A mozdulatai szabályosak, megfontoltak voltak. És valahonnan nagyon ismerősek. Mintha már találkoztam volna vele. De arra nyilvánvalóan emlékeztem volna. Aztán felnézett rám, és kimondott néhány szót. Akkor jöttem rá, miért olyan ismerős a helyzet.

Ezeket a szavakat a regény egyik jelenetében használtam. A kurva mondta ki őket. Az, akit Benedek felhív a darabban. Kedves és mocskos szavak voltak. Furcsán éreztem magamat. Szédültem. A gyomromat enyhe görcs szorította össze. Talán a kávé. Vagy Vera hiánya. Vagy maga Aisa. Vagy a félelem.

Aisa feltérdelt az ágyra, felém fordította hibátlan fenekét, elmondta a regénybeli kurva utolsó mondatát, és várta, hogy mit reagálok. A testem valamennyire még működött. De nem nagyon. Nem éreztem semmit. Hús a húsban. Egy hazugság volt, sokkal nagyobb hazugság, mint amit az írásról mondtam annak a szerencsétlen férfinak pár órával korábban. Az igazság a magány volt. Aisa ügyesen mozgott. Igyekezett. Hangokat is kiadott, melyekről úgy gondolta, hogy majd izgatóan hatnak rám. Én pedig azt éreztem, mintha háttal állnék egy szakadéknak, és minden egyes lökés egy lépés lenne az ismeretlen sötétség felé. Léptem egy utolsót, és lezuhantam. Egy-két másodpercig tartott, tompán puffantam a semmiben. Aisa boldognak tűnt. Öltözködni kezdett. Mondtam neki, hogy maradhat éjszakára, ha akar.

– Nem maradok, köszi. De nagyon jó volt. – felelte.

– Örülök. És nekem is jó volt.

– Régóta ki akartam próbálni ezt a jelenetet.

Nem tudtam, hogy erre mit mondjak. Ez tulajdonképpen egy bók volt. Az irodalom hatása egy olvasóra. Aisa hívott egy taxit, kikísértem a kapuhoz. Mielőtt beszállt, szájon csókolt, aztán a taxi eltűnt az utca végén. Elszívtam egy szál cigarettát a kertben, majd aznap este harmadszor is lezuhanyoztam, befeküdtem az ágyba, és nézegettem a repedést a plafonon. Egyedül voltam. Kattant egyet a konvektor, aztán elhallgatott. Csend lett. És ezt sem volt kinek elmesélni

---

Horváth András Dezső 1986-ban született Budapesten. Olasz nyelv és irodalom szakon szerzett diplomát, majd újságíróként kezdett dolgozni. Forgatókönyvíróként több játékfilmet, tévésorozatot és dokumentumfilmet jegyez. Első regénye, a Legjobban a nőktől féltem 2023-ban jelent meg. Az Orlai Produkció 2025-ben mutatta be a könyvből készült színdarabot, amely nagy szakmai és közönségsikert aratott.  Második regénye az Új tenger, amely a Legjobban a nőktől féltem javított kiadásával együtt jelenik meg a Helikon Kiadó gondozásában 2026 szeptemberében.