Török Ábel
a mámoristen arcát
haragos hónapok köszöntöttek a rókaszemű khloéra, mert calais, a fekete föld forgatója megelégelte véget nem érő duhajkodását és hűtlenkedéseit, és bezárta a házba, hogy józanságot verjen belé. öt fehér combú fiú futkosott az udvarban, és két ordasképű legény kapálta a barázdákat, mindegyiket calaisnak hívták, de egyik sem calais magjából fogant. khloé öléből bújtak elő sorban, évről évre kiellett magából egy új fényes fejű sarjat, és bármennyire igyekeztek, bármennyire feszítették-repesztették, sehogy sem tudták megtörni virágszirom-testét. mert khloé gyönyörű maradt mindvégig: haja között napsugarak sárgállottak, ifjúfaló ajkát vörösen tartotta az óbor, bőrét forróbb erek táplálták, mint a hegyi istennőnek, és a szemében, pajkos szemében ősi játék csillogott, azzal csábított el minden halni vágyó férfit. törékeny asszony volt, kisebb és vékonyabb, de ravaszabb és akaratosabb az összes valaha élt khloénál, és mézédes duruzsolásával, langyos nevetésével és puha macskamozgásával fiút és vénembert is pillanatok alatt a csípője köré csavart.
fekete hetek jöttek, és khloé langyos nevetése vad dühöngésbe fordult. dörömbölt az ajtón, üvöltve szidta calaist, és sírva rimánkodott gyermekeinek, hogy eresszék ki a fogságból, de a fiai nem hallgattak rá, rég ellene fordította őket az apjuk. khloé erre őket is szidalmazni kezdte: méhem hálátlan szökevényei, mélyebbre jutottatok bennem bármely más férfinál, többször vettétek szátokba a mellemet, és több csókot kaptatok tőlem összes szeretőmnél, mégis cserben hagytok?, és amikor azt felelték neki: megvárjuk, anyánk, amíg lefoszlik a nyelvedről a borgőz; khloé az asztalra csapott, gyenge kezébe vett egy széket, és az ajtóhoz vágta, és csikorgó fogakkal, tehetetlenül toporgott mérgében.
hat hét telt el úgy, hogy a calaisok egy pillanatra sem engedték ki a rókaszemű khloét a világba. mindennap etették és itatták, de nem mentek be, nem szóltak hozzá, hadd józanítsa ki az okító magány. és khloé keze remegett, napsugaras haja fakulásnak indult az öblös nagy csendben, és arra gondolt, úgy gyötrődik most, mint a régi időkben, amikor a földforgató calais féltékenységében rendre kivirágoztatta a bőrét, hiszen ezért volt sziromtestű: liliom, golgotavirág és tündérrózsa nyílt a sima erek partján. vagy talán nem is a földforgató calais verte meg? khloé emlékei összekavarodtak, de megrázta a fejét, butaság, biztosan ő volt az, és a mámor pirospozsgás arcú istenére gondolt, őt szólongatta, őt kérlelte minden áldott éjjel, hogy rombolja le róla magányos börtönét, és irgalmazzon rajta, hogy újra önmaga lehessen.
a vén szőlőkoszorús nem hallotta meg a könyörgését, hiszen az akaratos khloén kívül még számtalan asszonyra kellett figyelnie. de khloé nem hiába ontotta magából a kesergéseket, mert volt valaki, aki mindig a sarkában sompolygott, az ágya körül ólálkodott, és a levelek fátyla mögül figyelte hevülten síkos szerelmeskedéseit: az isten szőrös combú szolgája, a kecskeszagú faun.
az éj leple alatt settenkedett khloé ablakához, holdfényköpenyben, mint mindig. lopva megkerülte az udvaron álmodó calaisokat, féltékenységében kis híján széttaposta a fejüket széles patájával. kinyitotta az ablakot, halkan, meg ne hallják, és bemászott khloé szobájába, izzadt és reszketett a vágytól. feküdj az ölembe, mekegte rekedt-repedt hangján, és kiviszlek innen a szabad ég alá!, és khloé az ölébe feküdt, a nyakára fonta kezét, és mézédesen duruzsolni kezdett kerek fülkagylójába: segíts nekem, kedves, és mindent neked adok, amire csak vágynál.
a faun átszökkent az ablakon, és az ígérettől megbabonázva szaladni kezdett, dobogott a patája, és dobogott a szíve is, és a dobogás felverte álmából a sok-sok calaist, nyolcan ugrottak talpra, és nyolcan eredtek a faun nyomába, botot és vasvillát ragadtak, forgott alattuk a föld, lázasan üldözték a mámoristen szolgáját. a faun hosszú nyelve kilógott a szájából, nyála lecsöppent a rókaszemű khloé arcára, de khloé nem bánta, csak hízelgett tovább: fussál, fuss, megmentőm, vigyél messze tőlük!, és a faun még sebesebben kapkodta a combját, beért az erdőbe, és kiért az erdőből, sűrű szőlőföldeken nyargalt át és szoros szurdokokon, és a calaisok elszántan követték, edzett fiúk voltak, feszes testű, fürge legények, mégis sorra hullottak el mögötte, mert az egész világ khloé mellé állt: az első calaisnak a lába elé kúszott egy vastag gyökér, a másodiknak szőlőinda kapta el a bokáját, a harmadik alatt leomlott a szurdokfal. a faun hátáról csorgott az izzadság, és benedvesítette a sziromtestű kloét, de khloé nem bánta, csak nevetett: fussál, fuss, megmentőm!, és a faun fékezhetetlenül vágtázott, jéghideg folyóba gázolt, barlangtorkon bújt át, és nyájak között iszkolt, és a calaisok még ekkor sem tévesztették szem elől, állhatatosan tűrték, hogy elkopik a talpuk, és felreped a sarkuk, mégis elhullottak: a negyedik calais folyóvízbe fúlt, az ötödik az alvilág alagútjaiba tévedt, a hatodikat leteperték a gyapjas birkahadak. a faun forró lehelete khloé arcát simogatta, fatörzsnyi-nagy keze szorosan ölelte, de khloé nem bánta, csak nézett rá pajkos szemével, és a faun vadabbul viharzott, be a nimfák ligetébe, ki a nimfák ligetéből, a habzó tenger homokjára, és amikor visszanézett, már csak egy calaist látott, fekete föld forgatóját, a legidősebb fiát elcsalták a nimfák. és az öreg calais kifulladt, és levegő után kapott, és térdre esett a puha iszapban, ahol khloé egykor megformálta a testét sárból és kagylókból, és köhögve nézett a távolodó faun után. miután kifújta magát, felkelt, és hazatért, hogy elsirassa házasságát.
a faun felkapaszkodott khloéval egy vörös hegy csúcsára, ott lakott egy százágú tölgy gyökerei közé vájt odúban. szoros-szűk odú volt, szalmával, madártollakkal és könnyűvérű szeretői levágott hajával bélelte ki, mert ez volt a szokása: valahányszor maga alá hasaltatott egy rojtos ölű asszonyt, birkanyíró ollójával levagdosta a fürtjeit. miután megérkeztek, a gyönyörűszép khloét is hasra akarta fordítani, de khloé olyan édesen duruzsolt, olyan bűbájosan búgott, hogy végül mégsem háltak együtt.
a rókaszemű asszony kilenc hónapot töltött a hegyen, és a kilenc hónap végén új lelke született. a faun megmutatta neki a tölgyfa gyökerei között sorakozó mély hordókat, egyenként felverték őket, és a fenekükre néztek. megeredtek a csapok, és patakokban zubogott a bor, azok festették vörösre a hegyet, medret vájtak maguknak a kövek és a bokrok között, és zajosan csobogtak le az erdőbe és az erdő alatt susogó széles szőlőültetvények közé. kilenc patak eredt a hordókból, és khloé minden hónapban kiszárított egyet a részeges faunnal. összekoccintották korhadt korsójukat, és a torkukba ürítették egyszer, kétszer és még egyszer, versenyt vedeltek, és khloé mindannyiszor győzelmet aratott, a vén kecskeszakállú sugárban okádta a bódulatot. ha megéheztek, akkor is csak szőlőszemeket vettek magukhoz, márpedig a faun olyan kövér, olyan fényes, olyan zamatos szőlőt művelt, amilyet khloé még sohasem kóstolt. ahogy a gyümölcs szétroppant gyöngyfogsora között, és selymes nyelve megízlelte a húsát, egy pillanatra meglátta a mámoristen pirospozsgás arcát, és neki ajánlotta az életét: kérlek, segíts rajtam, hogy önmagam lehessek.
éjjelente visszahúzódtak a gyökérfészekbe, és amikor a faun hozzádörgölte a testét khloé szép testéhez, khloé simogatni kezdte az arcát, sörényével játszott, és csigaházként tekeredő szarvát csókolgatta, és azt suttogta: neked adok mindent, ha megmutatod nekem az igazságot. a faun erre visszahúzódott tőle, mert tudta, ha megteszi neki, az életével fizet.
borral kezdték a napot és borral fejezték be, és khloénak egy pillanatra sem jutott eszébe az elhagyott calais. lustán hevertek a fűben, a faun birkáit fésülgették, szőlőt ettek és kortyoltak, és khloénak egészen kipirosodott a bőre a sok italtól. összefolyt és összesűrűsödött körülöttük az élet, megolvadtak a fák, és hullámot vert az ég, imbolygott és csúszkált alattuk a sziklás talaj, és zúdultak a füvek, nem tartották már titánok a világ négy sarkát. vörös kábulatban fetrengtek a földön, és kacagtak, fásultan és szédülten hallgatták a pánsípok zenéjét, nem tudták, honnan jön. toboz zörgött, és furulya szólt, méz csurrant, és nyál csöpögött, és csak nézték a fölöttük sodródó felhőket kavarodó szemmel: egészen a tiéd lettem, öreg mámoristen.
egy ilyen nap végén, bíbor alkonyatkor a faun gőzös tekintettel átkarolta khloét, és végigfuttatta ujjait forró ereinek vonalán. összetapogatta sima márványhátát, lágyan borzolgatta napsugaras haját, és letörölte a nedveket csillogó ajkáról. fehér vállának ívét követte, rajzolt a csontjaira, és megszámolta a bordáit, egészen elmerült khloé törékeny testében. apró mellét csókolgatta, magzatnevelő-szép hasát, és kerengő köldökében meglátta a saját arcát. a csípőjébe markolt, és a combjába vájta körmét, de amikor szétnyitotta a lábát, khloé felült, és ránézett nyájas rókaszemével, és azt mondta: ha megteszed nekem, a tiéd leszek egészen.
a faun mérgesen felmordult, majd nyüszíteni kezdett, hűséges kutyaként borult khloé ölébe, reszketett és lüktetett a vágytól, és ólomsúlyú fejjel, koponyányi szívvel, gabalyodó nyelvvel nyögte: gyere velem, és megmutatom neked az igazságot. megpróbáltak felállni, de bokájuk megroggyant, és ismét a fűbe szédültek, örvénylik a világ, és örvénylünk vele mi is. kúszni kezdtek, de a föld feszült fölöttük és az égbolt alattuk, bele kellett kapaszkodniuk a rögökbe, hogy le ne zuhanjanak. és a faun a kilencedik hordóhoz vezette khloét: ebből még nem ittál, meglátod, ezután másból nem is fogsz majd. és khloé a csap alá hajolt, és kitátotta a száját, és a faun megnyitotta neki, és felzubogott a bor.
és ahogy elérte khloé száraz nyelvét, és benedvesítette a torkát, és lecsorgott testének titkos zugaiba, khloé megszédült a gyönyörtől, közelebb férkőzött a forráshoz, és csak nyelt és nyeldekelt iszonyú kortyokban, és még közelebb kúszott, és bekapta a csapot, rászorította ifjak-harapta ajkát, és mohón szopta magába a bort, mint a friss anyatejet, és hirtelen megfordult a világ, kitágult és visszaszűkült, és khloé rókaszeme szélesre nyílt, mert meglátta önmagát.
forogtak és peregtek az évek, mint ujjai közül a gyümölcsszemek, és látott egy gyermeket, aranyos kis khloét, ártatlan-kék szeműt, nimfaarca mögött ábrándok kerengtek, szőlőföldön szaladt hideg forrásvízzel, markában édes fenyőmaggal egy kisfiú felé, hűs kőkerítéshez. látta, ahogy calais szájába adja a magokat, és arra gondol, hogy ezután sohasem fogják elhagyni egymást, és mohón ivott tovább, forogtak az évek, és peregtek az életek, és látta, hogy újra és újra calaist szereti, és ellágyult a szíve: milyen szép a férjem, de kedves szavakkal, de bájosan bókol; és ölelték egymás izzadt-meleg testét, fogadkoztak mindig: csak a tiéd vagyok; és a szája sarkán kibuggyant az óbor, belehabarodott újra calaisba.
végre úgy érezte, újra önmaga lett, és még többet akart magából, még mélyebbre akart jutni a sok-sok emlék között: bocsáss meg, szerelmem, amiért elfelejtettem, milyen jó melletted!, még jobban rászorította ajkát a csapra, még mohóbban szívta, és a bor olyan gyorsan zubogott, hogy nem tudta lenyelni, kifröcskölt a száján, lecsorgott az arcán, és fehér testét mosta, és khloé torka erősen dolgozott, nyakizma megfeszült.
és örvénylett a világ és tovatűnt az élet, és khloé olyat látott, amitől megrettent. látta, ahogy calais, fakó csillag, búcsúzásuk után a hegytetőre szalad egy fényes nyakú istennőhöz, és falja az ajkát, és falja ében bőrét, kéjvágyó faunként borul a mellére. és calais meztelenre vetkőzött, és meztelenre vetkőztette az istennőt is, és összeért a testük, összegabalyodtak a hegyen, és nedveikkel áztatták a mészkősziklákat. és khloé torkán megakadt a bor, de nyelt, nyeldekelt tovább: miért teszed ezt velem, gyönyörűszép férjem?, és meglátta önmagát, napszemű parasztlányt egy olajfa alatt gyötrődve vajúdni, disznófiú bújt ki síkos combja közül, és calais hagyta ebben a szégyenben élni és meghalni. szövetséget kötött a rút ivadékkal, hogy elpusztítsa khloét, és amikor khloé látta, hogy kiszárad és darabokra hullik, sikoltott, és zubogott a fogán a bor, és remegett az ajka, és újra a szájába vette a csapot, és látta, hogy calais madarat hoz neki, édes-bűvös dalú fehér fülemülét, és miután khloé nagyon megszerette, szívébe fogadta az árva énekest, calais elvette, és hidegen kacagva eltörte a szárnyát, és eltörte a nyakát is, és khloé sikoltott: miért bántál így velem, sziklaszívű ember!, és látta önmagát, ahogy a dörgő tenger partjára szalad, és sírva kéri a vizet, hogy enyhítsen fájdalmán, mert virágok sarjadtak a bőréből, liliom, tündérrózsa és golgotavirág, calais rendezte, calais gondozta teste színes kertjét, nem egyszer bántotta, nem egy bús életben, és khloé arcán már nem csak bor zubogott, hanem könnyek is, mert szívében érezte az összes khloé szívét. látta önmagát, ahogy félbe-sokba törve, szilánkos csontokkal, elfeketült hússal fekszik a lepedőn, és bika jön el érte, isteni-nagy jószág, hogy gyógyírt hozzon neki minden fájdalmára. látta, hogy calais a tenger mélyére jár nimfákkal játszani, és látta szegény khloét, nyárhozó-szép asszonyt, aki tudta, mégis tűrte összes gonosz bűnét, látta a sok bántást, a véres reggeleket, és sírt, és reszketett, nem szabadott volna ilyen sokat innom, mégis nyelte, nyeldekelte a bort, és hirtelen megértette, hogy ezért kell innia, ezért lett ő ilyen, az aljas calaist képtelenség lenne józan fejjel tűrni, és kavargott és örvénylett a világ, gurultak a hordók, és elszédült a vén tölgy, muzsikált a pánsíp, és foszlottak a felhők, imbolygott és tántorgott az egész hegykoszorú, és khloé torkában patakzott az ital, és a fejében is patakzottak a calaisok, és patakzottak a khloék is, összefolyt a sok élet, kilenc forrás táplált egyetlen nagy folyót, és khloé már nem tudta, melyik khloé volt ő.
száz szív dobogott a bordája között, és száz torokból üvöltött százféle bánatot, habzott a bor a nyelvén, egészen vörösre festette már a testét, mintha vérben úszna, mint egykor, a fehér lepedők között, a napszítta fűben, a ház sötét sarkában és ezer más helyen, olyan sokszor térdelt már, olyan sokszor zokogott, olyan sokszor rimánkodott calaisnak, de calais mindannyiszor felemelte bazaltöklét, és mindannyiszor lesújtott ragyogó bőrére. és miután ezt mind látta, kiürült a hordó, elapadt a bor, és khloé ott feküdt a hegy tetején józanabbul, mint valaha.
lassan négykézlábra tápászkodott, és tántorogva felállt, megrogyott a bokája, de a lelke már nem rogyott meg vele, és botladozva elindult, mint egykor az alvilág kapujából. csak négy lépést tett meg, négy lassú, súlyos lépést, és a faun utána kiáltott, mérgesen mekegett rekedt-repedt hangján: gyere vissza, khloé, mert már az enyém vagy!, khloé hátra sem fordult, csak ment tovább, át a birkák között, le az erdő felé, síkosan-sírósan, mintha most bújt volna elő anyja combja közül.
a faun egy pillanatig tétován toporgott, majd még egyszer kiáltott: megígérted, khloé, hogy nekem adod magad!, khloé erre végre hátranézett, de gondosan ügyelt rá, hogy szép rókaszemében ne villanjon harag: ne hidd, hogy a borban téged nem láttalak. ledobta az ingét, és intett a faunnak: gyere ide hozzám, mindenem a tiéd. és az ostoba állat sietve megindult szélsebes patáján, és khloé mellkasára nyomta habzófehér nyelvét. és khloé beletúrt a sörényébe, és megsimogatta csigaházként tekeredő szarvát, és feljebb húzta a fejét, hogy szájon csókolhassa. és amikor elé került a faun részeg arca, bánatos sóhajjal kitörte a nyakát.
lehajtott fejjel indult az erdő felé. napsugaras haja ázottan tapadt a hátára, íves szemöldökén borhab fehérlett. meztelenül lépdelt, csöpögött a teste, és ahogy a cseppek földet értek, khloék sarjadtak belőlük, virágként nőttek ki a kövek közül, de nem vertek gyökeret, hanem khloé mellé álltak, és kézen fogták. ott volt a dalos ajkú khloé és a hullámverő is, a fűzfahajú és a hegyhasú, az égemelő és a hókönyökű, az ezüsttorkú és a kagylószájú, az istenszülő és az istenölő is, minden cseppből újabb khloé állt talpra, és tucatnyian ereszkedtek le az erdős hegyoldalon. átkeltek a sűrű szőlőföldeken és a szoros szurdokokon, átgázoltak a jégtáblás folyón, bebújtak a barlangokba, és kibújtak belőlük, megjárták a nimfák ligetét és a habzó tenger partját, és meglátták a házat, ahol már csak egy calais lakott, a fekete föld forgatója.
és amikor calais is meglátta őket, megállította az ekét, és csak nézett feléjük, és a seregnyi sok khloé csendben nézett vissza rá. végül a rókaszemű elindult felé, először lassú léptekkel, szálegyenes háttal, a forró déli szellő megszárította már a vérpatakokat, harci jelet festett megviselt testére. aztán átáramlott rajta az évtizedes harag, ajkán vihar dördült és zengő forgatag, és szaladni kezdett, lobogott a haja, és lobogott a lelke is, futott, hogy megölje, hogy százszorosan megbosszulja száz szép khloé száz gyötrelmét, és amikor az ekéhez ért, már sikoltott és reszketett a dühtől, mert tudta, hogy ő a legerősebb khloé, hogy neki kell véget vetnie a fájdalmaknak: itt és most megszakítom megtört sorsú nemzetségünket; és a sok-sok khloé felsorakozott mögötte, mindenfelől körbevették calaist, és egyszerre mormolták, mind egyszerre zúgták: megcsaltál, bántottál, tönkretettél minket; lüktetett a vér és lüktetett a bánat sebesült szívükben, és khloé kinyújtotta bíborpiros kezét, calais torkára kulcsolta ujjait, és a szemébe nézett, és meglátta önmagát.
és akkor calais nyakába borult, és zokogni kezdett.
Török Ábel 1999-ben született. Klasszika-filológus, bizantinológus. Kutatásai mellett műfordítással foglalkozik.