Tóth Alíz
Recenzió Roland Barthes Világoskamra című kötetéről
Roland Barthes a huszadik század egyik meghatározó gondolkodója volt; mára megkerülhetetlenné vált A szerző halála (1968) című elméleti munkája. További munkái (S/Z, A szöveg öröme, Beszédtöredékek a szerelemről, Világoskamra stb.) a mai napig fontos hivatkozási pontok, többek között a (poszt)strukturalizmus, a szemiotika és a hermeneutika területén. Ahogyan A szerző halála megreformálta az irodalomtudomány módszertanát, úgy a Világoskamra (La chambre claire, 1980) is szerves részét képezi a fotográfia kánonjának; olyan fényképészek munkái köszönnek vissza a kötetben, mint Wessing, Stieglitz, André Kertész és Eugéne Atget.
A Világoskamra magyar fordításban először 1985-ben jelent meg, majd 2000-ben, a legfrissebb kiadása pedig 2024-ben, a Kijárat Kiadó gondozásában és Marsó Paula újrafordításában került ismét a polcokra. A munka jelentőségét az adja, hogy Barthes a tudományos elemzés mellett személyes benyomásait is leírja a fényképészet, illetve néhány konkrét fénykép mentén; így a kötet végig a fotóelmélet, a befogadásesztétika és az önéletrajzi esszé határán mozog.
A filozófiai alapok mellett a személyes tapasztalat, illetve tapasztalás kerül előtérbe. Barthes az általa kedvelt fényképészek munkái mentén gondolkodik a fotográfiáról. „Ebben az összességében egészen hagyományos, a szubjektivitás és a tudomány közötti vitában az a különös ötletem támadt, hogy miért is ne jöhetne létre minden tárgynak a saját tudománya? (…) Úgy döntöttem tehát, hogy a Fotográfia egészének közvetítőjeként lépek fel, és néhány személyes benyomás alapján fogalmazom meg azt az alapvető jellemzőt, azt az univerzálét, amely nélkül nem létezik Fotográfia.” 1
A Világoskamrában Barthes arra keresi a választ, hogy miért is besorolhatatlan és egyedülálló a fotográfia, szemben például más médiumokkal, illetve mi gyakorol hatást arra, aki a fotót nézi. A fotók pillanatnyisága felől indul ki, hiszen a fotó egy adott pillanatot rögzít, amely utána sosem ismétlődik meg, de a fénykép segítségével örökre megmarad: „[…] az, amit a Fotográfia a végtelenségig reprodukál, csupán egyszer történt meg: mechanikusan ismétli azt, ami soha többé nem létezhet vagy fordulhat elő.” 2 Vagyis a fotográfia képes megőrizni és láthatóvá tenni múltbéli dolgokat, miközben annak pillanatnyiságára is emlékeztet. „A Fotográfia noémáját nevezzük tehát úgy, hogy: »ez volt«, vagy inkább: a Kikezdhetetlen. (…) Amit látok, tényleg ott volt, a végtelen és a szubjektum (Operátor vagy Spektátor) között; ott volt, de rögvest levált; tökéletesen, cáfolhatatlanul jelen volt, úgy, hogy közben el is távolodott.” 3
A kötet újra és újra centrális kérdéseket tesz fel, úgy, mint mi is a fénykép, hogyan lehetne besorolni, mi a fő jellemzője stb. A kérdésekkel fokozatosan szűkíti Barthes a fókuszt, amíg a kép nézőre gyakorolt hatását kezdi el vizsgálni. Többek között Lyotard, Freud, Valéry, Sontag, Husserl, Brecht és Proust gondolatai is visszaköszönnek a szerző gondolatmenete során.
A fotók vizsgálata során Barthes több elemzői fogalmat is bevezet; ezek közül a két legfontosabb a studium és a punctum. A studium fogalmát Barthes a tanuláshoz, illetve az odafigyeléshez vagy fogékonysághoz hasonlítja. Emellett azonban „A studium a nemtörődöm vágy, a szerteágazó érdeklődés, a következetlen ízlés nagyon is tág terepe: szeretem / nem szeretem, I like / I don’t.” 4 A punctum ezzel szemben pedig azt jelöli, ami megtöri a studium által létrehozott figyelmet: „Egy fénykép punctuma az a véletlenszerűség, ami megszúr engem a fotóban (megsebez, meggyötör).” 5 A két fogalom közti fontos különbség, hogy a studium kódolt formában jelenik meg, a punctum viszont nem.
Nadar 1882-es fotóján, amely három hajósinast ábrázol, például a bal oldalon álló férfi keresztbefont karját jelöli meg Barthes mint punctumot, azzal együtt, hogy a tekintetét elsőre a térdre helyezett kéz fogja meg, ám mégsem ez a valódi punctum.
E két fogalom mellett többek között megjelenik még az unáris Fotográfia kategóriája, a maszk, a Valós és az Élő fogalmi megkülönböztetése, őrület és fotográfia viszonya, valamint a fotót készítő Operátor, a fotó tárgyát képező Spektrum, és a néző, vagyis a Spektátor fogalmi hármasa.
A rövidebb és főként személyes benyomásokon alapuló értekezése olyan későbbi gondolkodókat is inspirálni tudott, mint Hans Belting, W. J. T. Mitchell, Jonathan Crary vagy éppen Francois Soulages. A kötet megjelenése nagy hatást gyakorolt a médiatudomány területén is. A Világoskamra a szerző legfontosabb művei közé sorolandó; a Barthes-életmű pedig kiemelkedő szöveg mindenki számára, aki filozófiai, kultúratudományos vagy irodalomelméleti érdeklődéssel rendelkezik.
A kötet megvásárolható a Kijárat Kiadó oldalán: https://kijarat.hu/szerzo/roland-barthes/
1Barthes, Világoskamra, Budapest, Kijárat Kiadó, 2024, 12.
2Barthes, Világoskamra, Budapest, Kijárat Kiadó, 2024, 9.
vö: Walter Benjamin aura fogalma
3U.o., 61.
5U.o., 25.
Tóth Alíz 1998-ban született Szekszárdon. Az ELTE-n végzett Irodalomtudomány mester szakot. 28 éve él Budapesten de bármikor képes eltévedni.