Fehér Enikő
“Minden a folyók közt van”
– Recenzió Szerhij Zsadan Mezopotámia című kötetéről
Tavaly év végén jelent meg a Magvetőnél Szerhij Zsadan Mezopotámia című novelláskötete Körner Gábor fordításában. A magyar olvasóközönség előtt nem ismeretlen ukrán szerzőnek korábban már olvastam verseit, akkor is Harkiv-tematikában, ezért mielőtt elkezdtem volna olvasni a könyvet, abban a hitben éltem, hogy tudom, mire számítsak. Végül Szerhij Zsadannak sikerült átírnia mind erről a számomra ismeretlen világról alkotott képemet, mind a prózájáról való elképzeléseimet.
A kötet kilenc fejezetből áll, kilenc férfi életéből ismerünk meg rövid epizódokat. Van, aki maga beszéli el történetét, van, aki helyett mások mondják el, és van, ahol Zsadan maga a narrátor. Talán ezek mutatják be legtisztábban a poszt-szovjet, avagy modernkori Mezopotámia, azaz a mai Harkiv világát. A novelláskötet darabjai ugyan egymástól könnyen szétválaszthatók, mégis könnyen értelmezhetjük fejezetekként őket, ugyanis nemcsak nyelvezetükben és témájukban kapcsolódnak szorosan egymáshoz, de olyan térként is funkcionálnak, ahol egyes szereplők átjárnak a történetek között. Ez a tér nemcsak a város, de metaforikus olvasatban a poszt-szovjet ukrán vidék egésze, a 2014-es Euromajdan és a háború előtti ország területe is. Azzal, hogy a Mezopotámia cím keretezi a kötetet, a szerző megnyitja az értelmezési horizontot a birodalmi gondolkodás, a patriarchátus töretlen harciasságára és törékeny(!) vonásainak felismerése felé. A történetek idejei és terei a referenciális valóságból átnyúlnak egy legendásnak tűnő, már letűnt kor romantikus megjelenítése felé.
Az, hogy milyen ez a romantika, az a kötet végén a Pontosítások és általánosítások című versciklusokból álló második részben kerül bemutatásra. Ezekben a versekben a Mezopotámia-tematika és Harkiv sajátossága még inkább összemosódik, ami szintén csak előnyére válik a műnek. Többek között az egyiptomi fáraó lányának bibliai története is megidézésre kerül: “A nők a folyón túl (…) / várják, hogy aznap reggel mit hoz a sodrás – / szennyest, ami egy kézből kicsúszott, / elengedett kosarat, benne / zöldséggel vagy csecsemővel.”
A sajátos nyelvi jellegnek és a karakterábrázolás erősségének köszönhető, hogy a leginkább “összemosásként” definiálható prózapoétikai megoldások jól működnek a prózában is, és nem lesz tőle zavaros a szöveg. Kemény jellemű férfiak durva tetteiről szóló tömény, sűrített mondatok szinte észrevétlenül folynak át kifejezetten lírai, álomszerű leírásokba. Így válik a szövegben időtlen térré maga Harkiv is. Az ébrenlétből álomba való átkúszás prózapoétikai megoldása figyelhető meg Zsadannál: “kifordítja” és a Mezopotámia-tematikába illően egyik szereplőjének szájába adja: “Furcsa, mondta Szonya az anyjának, egészséges életmódot folytatok, helyesen táplálkozom, rég lejöttem a szerekről, nem járok templomba, még a jóga sem érdekel. De olyanokat álmodom, hogy kezdek kételkedni, hogy jól csinálok-e mindent. Például rabszolgákról. Mit tudhatok én a rabszolgákról? Hol láttam őket? (…) Márpedig rabszolgákról álmodom, börtönben éneklő, síró rabszolgákról. Arról, hogy keményen dolgoznak, hogy fájnak az ujjaik, hogy sorra teljesítik a parancsokat, hogy munka után pihennek, hogy meghalnak.”
Ez a részlet is jól példázza azt, hogy Zsadan realisztikus-allegorikus világában milyen helyet foglalnak el azok a férfiak, akikről szól ez a kötet. Ők, akik magukat (és persze megesik, hogy egymást) istenként aposztrofálják, minden bűnükben és minden nő lábánál rabszolgaként esnek el. Eddig megjelent magyar nyelvű kritikák sorra ezt emelik ki, mint a Mezopotámia férfiainak ismertető jegyét, azaz a harciasság mögött rejtőző gyermeki törékenységet, nem véletlenül. A karakterábrázolások, illetve ezek a vonások kapják a legélesebb kontúrvonalakat, azonban érdemes észrevennünk a homályban hagyott részeiket is, amelyekben a karakterek legemberibb oldala látható meg.
A Mezopotámia izgalmas vállalkozás, természetesen nem hiba nélküli. Az “összemosott” prózai és lírai fragmentumok nem mindig szolgálják ki példaértékűen az olvasót, aki vágyik arra, hogy értse, éppen ki beszél és miről; az, hogy a szöveg árja sodorja az embert előre, nem jelent egyet a kiváló olvasmánnyal. Viszont ugyanúgy szól sokadik olvasásra is, és remélhetőleg ugyanolyan időtálló lesz a háború után is, mint ma és amilyen aktuális megjelenése idején, azaz 10 éve volt.
Fehér Enikő (2004, Budapest) magyar szakos bölcsész, vErST tag, névrokon. Többnyire lírával foglalkozik.