Csermely Mátyás
Az idő végrendelete
Nemes Z. Márió kötetbemutatója
A szegedi Törzsasztal Műhely idei második kötetbemutatóján Nemes Z. Márió: Irgalom és számonkérés (Jelenkor Kiadó, 2025) című tavaly megjelent könyve volt terítéken. A programsorozatban a kortárs magyar irodalom legfrissebb kiadványait és az őket jegyző szerzőket hívják el Szegedre, egy közös műhelyezés és egy zenés-felolvasós kötetbemutató erejéig. A március 17-i alkalmon a gyerekkorba való visszatérésről (plüssmajmok segítségével), mágikus jelhagyásokról és a kötet által kiváltott érzelmi reakciókról beszélgetett Borbíró Aletta és a szerző. A felolvasások zenei hátteréről a Show no Merci formáció gondoskodott.
Rövid köszöntés után Borbíró elsőként egy idézetet emel ki a kötetből: „Valahogy meg kell ölni az időt, mármint konkrétan.” Majd azt kérdezi, hogy ennek a megölt időnek mi lenne a végrendelete. “Az idő megölése bonyolult feladat” -mondja hosszas gondolkodás után Nemes Z., “– igencsak absztrakt kérdés.” A képzeletbeli végrendelet szövegének végül a kötet szövegét jelöli meg. Egy olyan világ képződik ezekben a szövegekben, melyben Magyarország idejét vesztegették el. „Egy olyan világ ez, ami kvázi egy történelmen kívüli időben és térben bonyolódik” – magyarázza.
Borbíró egy 2020-as interjúra tereli a szót, melyet az előző kötet, a Barokk Femina apropóján készített a szerzővel. Ebben Nemes Z. saját következő projektjeként a Barokk Femina kommentálását jelölte ki; Borbíró most arra kíváncsi, mennyire lehet az új kötet szövegeit ebből a szempontból olvasni. Válaszában Nemes Z. említi, hogy a Femina utáni időszakot krízisként élte meg, úgy érezte, nem csak az idő, de a nyelv is megsemmisült ebben a fiktív világban. Az Irgalomban szereplő versek ezért már egy másik szakasz szövegei, ám ugyanazokat a témákat és nyelvet bontják tovább, táplálkozva az előttük létrejött kommentárokból. „Arra kellett rájönnöm, hogy ezt így el kell fogadnom, hogy ez maga a tökéletes nyelv, mármint az én céljaim számára.” – meséli, miként sikerült leküzdenie a „görcsösen másnak lenni akarást”. Az Irgalom és számonkérés tulajdonképpen a Barokk Femina világában játszódó hétköznapok részletezése, továbbírása, mondja.
A kötet elején szereplő négy mottóról is kérdez Borbíró, különös tekintettel arra az egyre melyben Nemes Z. saját magát idézi. Felveti, hogy a különböző szerepek (egyetemi tanár, esztéta, kritikus) közötti átjárást hivatott-e szimbolizálni vagy esetleg egy önkanonizációs gesztus-e.
„Nem kell önkanonizálni magamat, ha én vagyok a kánon” válaszolta a feltett kérdésre mosolyogva Nemes Z. Rövid idővel később kifejti, hogy a versekben megteremtett világ szolipszisztikus, a beszélő pozíciója „kimenthetetlenül bele van veszve a saját világába”, egyedül ő jelenti bennük az irodalmat. Valóság és fikció megkülönböztethetőségét is központi elemnek tartja, a NER valósága helyett, egy másik hasonló post-truth hipervalóságot, a BAROKK valóságát írja meg. Az önmagától való idézésben pedig nem a hübriszt tartja fontosnak, sokkal inkább a magányt, a mélyen átpolitizált térben képződő egyszemélyes irodalomtörténetet, amelyben a politika mint mágikus párviadal, és a vers, mint mágikus aktus jelenik meg. „Ez is ellentmondásos, mert én meg ebben az egyszemélyes irodalomtörténetben, ami ez a könyv, tucatnyi szerzőtársamat meg mesteremet idézem meg, próbálom magamba olvasztani, tehát arról is próbálnak beszámolni ezek a szövegek, hogy végül is állandóan átjárnak minket a kísértetek” – nyit meg egy újabb témát.
Ezután a kötet megjelenésekor városszerte feltűnő Irgalom és számonkérés graffitik kerülnek szóba. Státuszuk megfoghatatlansága: véletlen akcióként leírhatóak vagy inkább valamiféle kísérő mozzanatai a szövegeknek. Ezek az Irgalom és számonkérés crew tag-jei, mágikus pecsétjei, feleli Nemes Z.. Szerinte a művészeti aktus egy mágikus aktus is, ezért fontosnak tartja a különböző varázsjelek, rúnák elhelyezését. Mesél arról, milyen védőtárgyakkal szokta körbevenni a tizenharmadik kerületet, vagy, hogy a tag-kultúrában egyfajta új-törzsiséget talált. Azt is jelzi, hogy dedikálásnál szívesen elhelyez egy-egy mágikus rúnát, igaz felelősséget már nem vállal érte, fűzi hozzá.
Borbíró visszavezeti a beszélgetést a megszűnt idő problémájára. ”Újraindulhat-e az idő, vagy újraéleszthető-e, és ha igen, hogyan” -teszi fel a kérdést. “Sokan azt hiszik, egy esetleges kormányváltással visszatérne a valóság” -így Nemes Z., ám ő ebben nem hisz. Szerinte „sokkal fundamentálisabb szinten van elveszve a valóságunk” minthogy ezt egy ilyen változás kezelni tudná. Ő úgy döntött, inkább az elveszett idő keresésére indul, és ehhez a gyerekkorba kell visszatalálnia. Az újraéléséhez gyerekkora óta gyűjtött plüssmajmait hívja segítségül, és ebből az élményanyagból kiindulva dolgozik a Majmok titkos könyvén, árulja el.
“És mi történik, ha mégis vége szakad ennek a jelenlegi állapotnak,” – fűzi tovább Borbíró. “Ez attól függ” -így a válasz ”mit tudunk elképzelni”. Nemes Z. szerint az idővel együtt a képzeletünket is megölte a rendszer, és épp ezért lesz sarkalatos pont a közeljövőben, hogyan tudjuk elgyászolni és feldolgozni, ami velünk történt, ezáltal visszaszerezve fantáziánkat. Azért is tűnik ez ennyire fontos határvonalnak, mert: „elhagynak a szellemek, akik megszálltak, neveltek, és eközben abuzáltak minket”.
Utoljára a kötetben megbúvó szokatlan humorról kérdez Borbíró. A szerző úgy érzi, kötete a néma csend és a halálsikoly-szerű nevetés között „villog” akárcsak a jól ismert kacsa-nyúl képe. „Persze (ezeken kívül) bármit lehet” – legyint aztán, nem csak ezt a két érzést válthatja ki a kötete. Ezzel az anyaggal kapcsolatban, megszokottól eltérő módon, nem azt mesélték neki az olvasók, hogy mit gondolnak róla, hanem, hogy mit éreztek. De ennek örül is, mondja, ezt a könyvet egyébként is „réginek” és „konzervatívnak” tervezte, ami olyan költészetet működtet, amin el lehet érzékenyülni.
Ezután felolvasás következik, amelyet a Show no Merci alternatív zenei formáció kísér. A szigszalaggal leragasztott szintetizátor-billentyűktől kezdve, az elhangolt, hegedűvonóval megszólaltatott citerán keresztül, egészen a különböző hangtálakig ér a zenei eszközök sora. A látszólagos káoszba fulladó hangok, amint Nemes Z. olvasni kezdi hasonlóan váratlan megoldásokkal operáló szövegeit, helyükre rázódnak, ám nem olvadnak egymásba, akárcsak az idő végrendeletének különböző darabjai.