Dimenzió nélküli kép // Interjú Gianni Asdrubali olasz festőművésszel
Interjút készítette: Géczi Lajos
Gianni Asdrubali, az A Arte Invernizzi Galéria művésze. Asdrubali munkásságával már 2024 óta foglalkozom, a róla írt tanulmányok, műfordítások a Kaleidoszkóp Folyóirat különböző lapszámaiban jelentek meg. Művészete nem egyszerűen az absztrakció hagyományába illeszkedik, hanem inkább megkérdőjelezi annak aspektusait. Az ürességnek, önmagának a “semminek” és az ebből fakadó hiány feszültségének ad egy bizonyos testet a kép felületén.
Hogyan határozná meg saját művészi pozícióját az absztrakció történetén belül?
Az ab-strazione-ból absztrahálni azt jelenti, hogy elmenekülni a valóságból. Én az ellenkezőjét tettem: testet adtam annak, ami nincs ott, megpróbáltam idehozni a felület előterébe mindent, ami azon túl van, mindent, ami kimondhatatlan. Nem az absztrakcióból, nem a stílusokból indulok ki, hanem A mágikus falból (Il muro magico; 1979), az üresség új tudatosságából. Ez váltotta ki bennem azt a cselekvést, amely tudja, hogy már nem ő a főszereplő, hanem az üresség feszültségének eszköze, amely létrehozta.
Ennek a paradoxonnak, vagyis egy cselekvés, amely egyben anti-cselekvés is, az eredménye a frontális, dimenzió nélküli kép valamiről, ami van, de nem magyarázható: ami egyszerre van és nincs; ez a test. A mágikus fal segítségével a festészet egy új paradigmát határoz meg, amelynek már semmi köze sincs a determinisztikus és lineáris valóság felfogáshoz, hanem inkább egy holisztikus, görbületi, kvantumfizikai paradigmához; ahol az egyenes vonal is görbe, és a görbe is egyenes vonal.
Festményeiben a gesztus gyakran a tér strukturáló elemévé válik. Művészetében a „semmi”, az űr vagy a vákuum nem hiányként, hanem feszültséggel teli állapotként jelenik meg. Tudatosan épít erre, vagy inkább az intuitív folyamat eredménye?
Munkámban a gesztus nem öncélú, vagyis nem főszereplő, mint az informális művészetben, amely mindig a valóság klasszikus, determinisztikus koncepciója volt. Az én esetemben a gesztus-jel más célt mutat, ahogyan a kalapács is a szög beverésére szolgál. Úgy értem, számomra a gesztus eszköz, nem egy cél. Az elsődleges a hiány, az üresség feszültsége váltja ki a cselekvést és nem fordítva. Vagyis a jel nem privilegizálja az üres felületet, hanem inkább az üres felület válik aktívvá, ez váltja ki a cselekvést, hozza létre a jelet és ezáltal teret is.
Egy dolog elfoglalni egy teret, és egy másik dolog létrehozni azt. Ezért a gesztus egy eszköz, amit arra használok, hogy érezhetővé tegyem ennek a hiánynak a „testét”. Röviden: a jel számomra nem pozitív, hanem egy tagadáson alapul, és ahogy közvetítő úgy semlegesíti önmagát, és létrehozza a „testet”.
„A festészet ott kezdődik, ahol nem festek” – mondtam sok évvel ezelőtt. Mindez egy új, az ürességről szóló tudatosságon alapul. Minden mindig az intuíció gyümölcse; a racionalitás csak később jön. A racionalitás csak a rend megteremtésére, az intuíció tisztázására szolgál. A következetesség csak arra szolgál a művésznek, hogy tisztázza az őt motiváló és megelőző őrületet. A szépség ennek a paradoxonnak az eredménye.
Van-e az alkotói folyamatban egy olyan pont, ahol a Semmi ellenállása erősebbnek bizonyul, mint maga a művészi akarat?
A semminek nincs ellenállása; nem létezik. A semmi ereje a nemlétében rejlik. Pontosan ez a hiányosság kelt nyugtalanságot, ösztönöz cselekvésre. Csakhogy ez a létezés soha nem lesz főszereplő, mert máris kapcsolódik a semmiséghez; ettől a hiánytól, ettől a tagadástól függ és abból származik.
Mely filozófiai vagy elméleti gondolkodók voltak a legnagyobb hatással az alkotói szemléletére?
Mindig is érdekeltek azok a filozófusok, akik úgy gondolták, hogy a jövő már a múltban meg van írva, és ebben mindig is egyetértettem azokkal a gondolkodókkal, Walter Benjamintól Michel Foucault-ig, Ennio Flaiano-tól Giorgio Agambenig, akik ezeket a dolgokat jól elméletbe foglalták. „Az új nem abban rejlik, amit mondanak, hanem abban, hogy visszatér” – mondta Foucault. Pontosan! Az új akkor új, ha visszatér, nem pedig akkor, amikor megalkotják. Ez a lényeg.
Hogyan viszonyul az informális festészet és a konceptuális művészet hagyományaihoz?
Munkámban ez a két ellentétes hagyomány egyesül, és egy egységet alkot, amely aztán a valóság jelentésének új képében ölt testet. Ezzel kapcsolatban idézek Marco Tonellitől, aki évekkel ezelőtt a spoleto-i Modern Művészeti Múzeumban rendezett kiállításom szövegében ezt írta: „Azt mondanám, hogy (Asdrubali) festészetének sajátossága az, hogy összeegyezteti két látszólag összeegyeztethetetlen történelmi festészeti erőt: egyrészt Emilio Vedova, az akciófestő romantikus, agresszív, egzisztenciális gesztusait, másrészt Enrico Castellani (egy művész, akivel együtt is tartott már egyéni kiállításokat) rendezett festészeti mezőjét: a modul változatos ismétlődését, a szubjektivitás elkerülését. Újdonsága abban áll, hogy egyre nagyobb tudatossággal érti meg, hogy a festészeti felület nem létezik a priori, hogy az ürességet és a teljességet a festészeti cselekvés hozza létre, amely paradox módon pontosan ott teremt ürességet, ahol megjelenik. Ezt a tudatosságot a kvantumfizika egyes elméleteiben fedezte fel, egy olyan tudományterületen, amelyet a kortárs festészet semmiképpen sem hagyhat figyelmen kívül. Ebben az értelemben érthetővé válik, hogy mennyire abszurd az ő munkáit absztraktnak nevezni, amelyek valójában folyamatosan keresik a figurákat, struktúrákat, textúrákat és a tér intim finomságait. Így a gyomor és az elme, az irracionális és az intellektuális már nem választhatók szét, hanem egyek.”
Milyen szerepet játszik az anyag ellenállása a festési folyamatban?
Egy fal, egy darab műanyag, egy kerámia, egy darab papír, egy vászon… bármilyen felület (és anyag) a gesztus és az üresség gyors ütközésében eltűnik; már nem felületként létezik, hanem aktív mezőként, amely tér, és amely aktiválja és átalakítja a környező teret. Még az anyag is eszköz, valami mást szolgál, mint önmagát.
Van-e olyan pont a folyamatban, amikor Ön már inkább szemlélője, mint alakítója a képnek?
A művészi folyamat során én nem vagyok ott; az egóm eltűnik, mert van egy szuperegóm, amely elnyomja. Utána, amikor a munka befejeződött, megnézem, mit csináltam, megnézem, működik-e vagy sem, lett-e belőle valami, vagy az üresség maradt-e fenn.
Gianni Asdrubali, an artist represented by the A Arte Invernizzi Gallery. I have been studying Asdrubali’s work since 2024, and my essays and translations about him have appeared in various issues of Kaleidoscope Magazine. Asdrubali’s work does not simply fit into the tradition of abstraction, but rather questions its very aspects. He gives a certain form to the tension between emptiness, “nothingness” itself, and “absence” on the surface of the image.
How would you define your own artistic position within the history of abstraction?
To abstract from ab-strazione means to escape from reality. I did the opposite: I gave body to what is not there, I tried to bring from here, into the “frontality” of the surface, everything beyond, everything that cannot be said. I do not start from abstraction, I do not start from styles, I start from the magic wall (1979), from a new awareness of the void. It is this that triggered in me an action that “knows” it is no longer the protagonist but instrumental to the tension of the void that originated it.
The result of this paradox, that is, of an action that is at the same time an anti-action, is a frontal, dimensionless image of “something” that is but cannot be explained: that is, and is not at the same time: this is the “body”. I can add that with the magic wall, painting defines itself on a new paradigm that no longer has anything to do with a deterministic and linear conception of reality, but rather a holistic, curvilinear, quantum one. Where a straight line is also a curve and a curve is also a straight line.
In your paintings, gesture often becomes a structuring element of space. In your art, “nothingness,” space, or vacuum appears not as a lack, but as a state full of tension. Do you consciously build on this, or is it rather the result of an intuitive process?
In my work, gesture is not an end in itself; that is, it is not the protagonist as it was in Informal Art, which was still a classical, deterministic conception of reality. In my case, the gesture-sign serves a purpose other than itself, just as a hammer serves to hammer a nail. I mean, for me, gesture is a tool, not an end. It is absence that is primary, it is the tension of emptiness that triggers action, not the other way around. That is, the sign does not privilege an empty surface, but rather it is the empty surface that becomes active, that triggers action, that originates the sign and creates space.
It’s one thing to occupy a space and another to create space. Therefore, the gesture is instrumental, a tool I use to make the „body” of this absence felt. In short, my sign is not „positive” but depends on a negation, and as it gives, it cancels itself out and creates the „body,” allowing the sound of the silence of the surface to emerge, becoming an image. „Painting begins where I don’t paint,” I said many years ago. All this is based on the awareness of a new consciousness of emptiness. Everything is always the fruit of an intuition; rationality comes later. Rationality serves only to create order, to clarify that intuition. Rationality serves the artist only to clarify the madness that motivates and precedes it. Beauty is the result of this paradox.
Is there a point in the creative process where the resistance of „nothingness” proves stronger than artistic will?
Nothingness has no resistance; it is not; its strength lies in its non-existence. It is precisely this absence that creates disquiet, that stimulates action, that triggers action in the attempt to exist. Except that this „being there” will never be the protagonist because it is already connected to nothingness; it depends on and originates from this lack, from this negation.
Which philosophical or theoretical thinkers have had the greatest influence on your creative approach?
I’ve been interested in all those philosophers who have thought of the future as already inscribed in the past, and in this I’ve always been in tune with those thinkers, from Benjamin to Foucault, to Flaiano, to Agamben, who have theorized these things well. „The new is not in what is said, but in the event of its return” (Foucault). Exactly! It’s new if it returns, not when you’re making it. That’s the point.
How do you relate to the traditions of informal painting and conceptual art?
In my work, these two opposing traditions unify and become a unity that takes shape in a new image of the meaning of reality. In this regard, I leave a quote from Marco Tonelli, who wrote years ago in the text of my exhibition at the Museum of Modern Art in Spoleto: „I would say that the peculiarity of his painting is that of reconciling two apparently irreconcilable historical pictorial forces: on the one hand, the romantic, aggressive, existential gestures of Emilio Vedova, an action painter; on the other, the ordered arrangement of the pictorial field, the varied repetition of the module, the escape from subjectivity of Enrico Castellani (an artist with whom he has also held solo exhibitions). His innovation will then be that of understanding with ever greater awareness that the pictorial surface does not exist a priori, that emptiness and fullness are created by the pictorial action, which paradoxically creates emptiness precisely where it occurs. This awareness Asdrubali rediscovered in some theories of quantum physics, a field of study that contemporary painting that aspires to be innovative and free of images absolutely cannot ignore. In this sense, one would understand the absurdity of calling his work abstract, which in reality is constantly searching for figures, structures, textures, and intimate, and perhaps cerebral, granularities of space. So the stomach and the mind, the irrational and the intellectual, are no longer divisible; they are one.”
What role does the resistance of the material play in the visual painting process?
A wall, a piece of plastic, a ceramic, a piece of paper, a canvas… any surface (and material), in the rapid clash between gesture and emptiness, is obliterated; it no longer exists as a surface but as an active field, which is space and which activates and transforms the surrounding space. Even the material is instrumental, it serves something other than itself.
Is there a point in the process where you become more of an observer than a creator of the image?
During the operative process, I am not there; my „ego” disappears, it disappears because there is a superego that obliterates it. Afterward, when the work process is concluded, I see what I have done, I see whether it works or not, whether it is „something” or whether emptiness has prevailed.
Hivatkozások:
https://artslife.com/2025/09/27/intervista-a-gianni-asdrubali/
https://www.youtube.com/watch?v=OXUgGEZEXE0
Il muro Magico (1979)
https://www.aarteinvernizzi.it/en/artisti/gianni-asdrubali/bibliografia Bibliográfia
https://www.gianniasdrubali.com/mostre-personali.php
Gianni Asdrubali kiállításai
Géczi Lajos Kaposváron tanult a Zichy Mihály Iparművészeti Szakgimnáziumban, ahol OKJ Dekoratőr szakon végzett, majd a Pécsi Tudományegyetem Művészeti Karán szerezte a Festőművész mesterdiplomát. A diploma megszerzésével jelentkezett Képzőművész-tanári szakra szintúgy a Művészeti Karon.