Király Csenge Katica
Az irodalom esése
Nádasdy Ádámról nekrológot írni egy fiatal, magát közösségként meghatározó irodalmi folyóirat számára hálás feladat – a tárgyhoz kapcsolt szomorúság ellenében is.
Ezek kapcsán elmondható, hogy Irodalomtanáraim és a fővárosi kulturális irodalmi élet választásai alapján, Nádasdyt a saját maga által kialakított, definiált keretben ismerem, mint 1947-ben polgári családba született fordítót; Shakespeare, Dante és Zrínyi műveit átültető, annotáló szerzőt. A kétezres évek elején vezetett pedagógiai nyelvészeti tárcák teljes feltérképezése és ezzel a Nádasdy-novellák formanyelvének a mélyebb megértése még vár rám, mint feladat. Az ismeretlen polgári Magyarországról, a ’40-es és ’50-es évekről, majd a későbbi-ellenkultúráról (műhelykultúráról) alkotott képemet formálták és kiegészítették a Nádasdy-interjúk és interjúkötetek.
Az újkonzervatív kurzus által kapkodva marginalizált „public intellectual” szerepében sem ismertem fel – ugyanakkor elfogadom és tudom, hogy A szakállas Neptun míg, a Komolyabb versektől a Jól láthatóan lógok itt-ig verseskötetek érzékenyítő szerepet töltenek be. Nem csak a vágyak és konvenciók, de a közös utópiák szempontjából is, bár ezt kifejezni ugyanúgy címkézésnek és sarkításnak tűnhet. Bonyolult (átadni) megfogalmazni azt a kritikai jelenlétet, amely a figyelméből fakadt. Lehet a jelenlegi médiaviszonyok kivitelezhetetlen is, anélkül, hogy őt magát a korral vagy az egyetemi tanár szerepével azonosítanánk. (A Kálmán Lászlóéhoz, Tamás Gáspár Miklóséhoz vagy Heller Ágneshez hasonló kíváncsi megközelíthetősége és jelenléte napilapokban, interjúkban, táborokban, önképzőműhelyekben egyfajta elfogadott, megszokott dolog volt. Hiánytalanul hiányzik.)
Ebben a rövid megemlékező szövegben először teszek egy rövid kitérőt Nádasdy fordítói szerepével kapcsolatban polemizálva, majd az angolszász Movement irányzat 1950-es évekből eredeztetett hagyományával egy röpke képet, párhuzamos kitekintést próbálok kínálni a „Nádasdy-versek” logikájához, mivel Nádasdy Ádámtól a verseit olvastam a leggyakrabban és olvasóként ezek álltak hozzám a leginkább közel.
Az „ezüstkor”-vita jelenség
A Nádasdy-típusú fordítói esztétika alapvetően a Nyugatos iskolával szemben határozza meg magát, a „formát” helyezve a költői „tartalom” elé. A szemlélet jelentőségét nehéz a mesterséges intelligencia utáni időben érzékeltetni, de a fordítói hangyamunkában és a gyakorlás hitében alapozza meg saját magát. Tetőpontnak tekinthető egy sokat diskurált interjúkijelentés a Magyar Narancsban, mikor is Nádasdy szó szerint azt nyilatkozta, hogy a Nyugat volt az irodalom aranykora, és huszonegyedik század eleje – a Nyugattal szemben – az irodalom ezüstkorát jelenti, – (majd az alábbi kijelentést később egy Adynak írt versbe is beemelte 2018-ban) – az objektivitást.
Az emberek azon része, aki inkább az alkalmazott feudalizmus, és nem az imperializmus metaforájaként használja a „kapitalizmus” főnevet gyanakvó lehet az esszencializáló és „objektív” fordításelméletekkel kapcsolatban; legyen az Kosztolányié, Szabó Lőrincé vagy Devecserié. Joggal kérdezheti, milyen rejtett konszenzus vagy felhatalmazás alapozza meg az előre tisztázott tárgyiasságot. Ha a tartalom (költészet) egyértelműen a forma szolgálólánya, úgy nem húzható ki a képből a láthatatlan munka manifeszt kísértete sem.
Miként a fordítói praxis nem csak a külföldi művészeti irodalom gondos ismeretét és válogatását jelenti, de jó kiadói kapcsolatokat, pragmatikus életritmust és megfelelő érdekérvényesítést – részben egy kollaborációs működést igénylő munka.
Ezt a gyakorlatra épülő fordítói ethoszt és stratégiai pesszimizmust egy olyan szerző képviselte, akinek szülei kétnyelvű „színházi emberek”ként éltek; ő maga ötvenhatot három idősebb báty szemén keresztül élte át , majd a gimnáziumi zenekar zongoristájaként kezdett el angol dalszövegeket fordítani. Polgári értelmiségiként átélve és túlélve két diktatúra kultúrpolitikáját ez az elérhetetlenségig tökéletesíthető munkaideál lehet, hogy nem csak a befektetett munka szempontjából volt elérhetetlen. (Ezzel együtt nem biztos, hogy probléma, hogy elérhetetlen fordítói alapelveket helyezett saját maga elé.) De rámutat arra, hogy nem lehet kiemelni a szerzői életművet a megélt életidőből, hiszen a valóságról alkotott kép is csak létező erők (re)produkciója.
„Az írógép megreformálja a költészetet”
Nádasdy klasszicizmusa, antikvitásképe vagy kultúraképe nem analóg a magyar klasszicizmus műfaji sémáival. Mintáit egyértelműen a háború utáni angol tradícióból meríti, amely a saját birodalmi múltjával szembenézve (számolva) a figyelem tárgyát a nyelvben és az írott múltban akarta megtalálni.
Az 1950-es brit Movement mozgalom költői a szöveg szövegtermészetét tematizálták és hasznosították újra. (Természetesen egy másik kulturális közeg, másik popkultúra, más hegemónia-viszonyok és más gazdasági, illetve hatalmi játszmák környezetében, mint Nádasdy és kortársai.) A T. S. Eliot által kiadott Átokföldje (1922) posztmodernként látott szellemében, azonban mégis adott esetben az amerikai énekelt versekkel, szabadversekkel, beatversekkel meghatározva magukat.
John Holloway, Thom Gunn, Kingsley Amis, Elizabeth Jenning, D. J. Enright és Philip Larkin egyetemi körökben ismerték meg egymást, de a munkásosztály kérdésfeltevéseit tematizálták, akárcsak az 1956-os “Angry Young Men” nevű írói mozgalom, melynek a tagjai között sok átfedés is volt a Movementtel. Olyan címek, mint A Bookshop Idyll; Aganist Romanticism (Kingsley Amis), Blackie, the Electric Rembrandt; Apartment Cats (Thom Gunn); Apology for Understatement (John Wain); The Annunciation (Elizabeth Jenning) vagy D. J. Enright The Typewriter Revolution c. szövege célzottan az olvasás “eseményéről” is véleményt formálnak:
“The Typewriter Revolution
The typeriter is crating/A revlootion in peotry // Pishing back the frontears / And apening up fresh feels / Unherd of by Done or Bleak” […] “FACIT cry I!!” (19)
Ezek a versek nevezhetőek formaverseknek, bár sok esetben elszakadnak a rímes formától. Esztétikájukat tekintve mai költői fogalmak szerint találóan “itt-hagytad-a-pulcsid-lírának” lehetne őket nevezni, esetleg hétköznapibb szókapcsolattal telefonba írt verseknek. Ráadásul a Movement szövegei nemzetközi összevetésben is kiemelkedő számban találhatóak meg a Magyarul Bábelben honlapján. Nádasdy Ádám mellett Rakovszky Zsuzsa, Garai Gábor, Orbán Ottó és Tellér Gyula is fordította ezt a “poszt-avantgárd”, ám történetileg “pre-posztmodern” lírát, míg a Holmi, Magvető, Jelenkor szerkesztőközpontú ars poeticája szintén ennek az idealizációs körnek a vonzásában alakult.
Kifejezhetjük, hogy az a (kizárásos alapon “modern”) irodalmi tradíció, amely a művészeti eszmecserét nem csak színházi szerepjátékként, de gondolatok és írások tranzakciójaként értelmezte, ebből a szemléletből gyökerezett.
Az ötvenes évektől alapított szabad folyóiratok a brit munkásosztály után – a volt gyarmatok hatalmi kérdését lehasítva – a kelet-európai diáklázadások flairjét idealizálták. Ezzel szemben Nádasdy Ádámék újrealista generációja később a “Movement” letisztult ideálját avatta újra. (Implicit reagálva arra az akut kérdésre, hogy hogyan lehet egy olyan statikus művészeti ág, mint az irodalom közösségi és emancipatorikus.) Nádasdy Ádám “kulturális hátországa” mindkét oldalról az egyszerűségre törekvő nyelvezet, az új archiválási technikák, szlengek beemelése közötti feszültségek között osszcillált.
Owen Good 1989-es születésű ír költő kétnyelvű-nekrológjában az úszó képéhez hasonlítja a szerzőt:
“And though I know the poet must be both selves, and that as such he is healthy and complete, the Ádám Nádasdy I saw across the desk, the katedra, the café table, was the swimmer: the man out there in the waves, with perfect form, showing us all how it’s done. And calling back to shore, Ne bámuljanak, tessenek úszni. […]
So farewell and thank you, Great Educator, Ádám Nádasdy, Tanár úr. I owe so much to you (we all do!) because you swam out into the current, bravely and defiantly. And to answer your question: »De onnan ide vajon visszanéznék?« Yes, you did look back.”
Király Csenge Katica mezőtúri származású költő, kritikus. Az Eltén és a Károlin hallgatott esztétikát és pszichológiát. Zongorázik, kedvel prekár munkák dolgozóival beszélgetni, macskákkal nem tud.