Kornis Mihály
Kuty kurutty II.

II.
Varsó – Budapest
Magadra hagylak, Kádár elvtárs. Boldogulj nélkülem.
„Ma már nyugodtan ejtem a neved ki, ma már nem reszketek tekintetedre, ma már tudom, hogy egy voltál a sokból….” Búcsúzzunk, cica. Én nem haragszom, nem azért, eszem ágában sincs veled veszekedni, inkább lelkiismeretem van miattad, mint a Kútvölgyi Kórházban a párttitkár nagyságos asszonynak idege. Én voltam a kurva és Te voltál a bamba áldozat, a Vendég. Becézgetésre éhes úr, ki folyékony hevületében megfeledkezik a kötelező óvatosságról, és hagyja, hogy csók közben messék ki a zsebét. Én nem tudtam annyit rabolni, hogy észrevedd. Visszaadom a bárcát. Úgy döntöttem, hogy amatőr leszek.
Már csecsemőnek is hivatásos voltam: úgy szoptam, mintha ember lennék, és úgy aludtam, mint aki pihen. Nem azonosultam a renddel, de kezdettől tudtam, hogy elemi érdekem eltitkolni azt. Tudomásul vettem, hogy te vagy és csak te vagy, elfogadtam itt a játékszabályokat, azt hittem, hogy az eszemnél vagyok hermetikus distanciája, létezésem tetszhalott csírácskája nagykoromban majd ízletes gyümölcsöket terem: ennek a rossz világnak hamarosan vége, mire felnövök, éppen a jóba pottyanok, s akkor majd felhasználhatom a konszolidációban szerzett, becsülettel elsajátított szaktudást. 1959 körül, tízéves koromban jó játék volt arról álmodoznom, hogy úgy a nyolcvanas évek táján én és rosszul ismert osztálytársaim, csodák csodája, mind frenetikus eredménnyel járó hősök, szabadság és igazság páncélos bajnokai.
Kedvvel gusztáltam őket:
„Mondjuk, itt van a Sóstai, most még üti-veri a Breuert, rikogat, mint a majom, előre bejelenti, amikor fingani fog… de nézzétek meg tizenöt év múlva! Forradalmár, rákkutató orvos, milliók megmentője…” S ilyenkor okozott örömet, hogy úgy tetszett, én már tudom, amit ők nem tudnak, még csak nem is sejtenek, ám ha arra kerül a sor, helytállnak, nálam is százszor vitézebbül. El kell hitetnem velük, hogy ha nem is vagyok profi ember, én is közéjük tartozom, ott vagyok a jövő csapatában, nem lehet kihagyni semmiből.
Mindenre képes voltam, hogy elkerüljem a hullást!
Félelemtől szűkölve tanultam a módját, hogy kell hallgatni, hogyan kell beszélni, milyen biztos ismérvei vannak az építő szándékú emberi világnak. Általában az emberi világnak.
Ami azt illeti, hamar értettem a csíziót.
14 éves koromra iskolaelső lettem, szavalóversenyek gülüszemű győztese, tanároktól és szülőktől körülrajongott bajnok. Én tudtam egyedül, hogy az egész csalás, mástól orozom a helyet, olyasvalakitől, aki idevalósi, az Irányi utcai Általános Iskola savanyú szagú Dísztermének középmagasra ácsolt dobogóján, az általános tapsban értettem meg: mégsem az történik, amire készülök. Ez a világ nem tud megváltozni. Ha én közöttük első lehetek, akkor ez a világ fityinget se ér. Mégsem álltam le, nem léptem ki a sorból. Eljátszottam a lehetőségek szerepeit: hőzöngő gimnazista, diáklap főszerkesztője, csúnya amorózó, a jövő fia. Fájdalmas felismerés tette fájdalmasan derűssé kamaszkoromat:
Én vagyok a béka.
A béka bőre nyálkás, a béka nem emberi. De diadalt ül a béka, ellenszélben közelíti meg a kopár ormot és furcsán elfoglalja a tetejét. Aki engem leleplezne, olyan nincs. Menthetetlen, ahogy én vagyok. Álmélkodó szüleim könnyeiket törölgetve nézték, a gátlásos, rosszkedvű kisfiúból miként válik céltudatos ember, megérdemelt dicséretek tárgya; OTV győztes gimnazista, horribile dictu színházrendező hallgató! A főiskolán azonban ijedten vettem észre, hogy ez az egész valahogy mégsem éri meg. Egész életemben a szart fogom püfölni? Tehetségtelen vagyok ehhez, ennél békaszabásúak az álmaim csak éhségem, túl nagy szemem vonzott ide, hova, azt hittem, a bálba, emberek közé – ah! – a kultúrpolitika ideologikus szelektől dübörgő belébe. Mintha ennél te finomabb lennél, te állat.
A béka nagyratörő.
Ő az egészet akarja. Becsvágya a hírt, ordók ígéretét hamar felemészti, különösen itt, eme legszikkadtabb sarkában a Földnek. Figyelme lankadatlan, ízlése tapintatlan, kiáltó, nem passzol hozzám a jövőm! Éhesebb vagyok én, mint az emberek.
Mitévő lehet egy béka?
Nagy lendülettel ELRUGASZKODIK, lábával rugdalózik az üres levegőben, elkapja a feléje lengő trapéz fa-sorsülését: kunsztol. Mintha nem feszülne odalent a háló, az az érzése.
A béka ír.
Miért ne?
Be fogom bizonyítani, vartyog, itt semmi se olyan, mint mondják. Az ellenállás szép szőrű paripáján lovagolok be a művészetbe. Biz’ isten, ezt gondosan csinálja, több szívvel, mint addig bármi mást! Éveken át vakarja a papírt, hivatásától pöffed és dagad, egyedi zsúrfiú, cenzorok és margóra szorult tanácstalanok egyszerre imádják, persze, mondják, az ilyesmi nálunk nehéz, de szép. Illetve csúnya, de igaz. Jár, mint az inga súlya Petri György és a Kortárs között. Hóna alatt irodalmi pempő.
Másfél éve nem dolgozom, mert szégyellem magam.
Ütöm itt az íróasztalt, imádkozom újabb és újabb szavakért, megfelelni vélt kivánalmaknak, eleget tenni a várakozásnak személyem tekintetében, ahogyan vagyok. Csakhogy én nem-vagyok: nem az vagyok, akit használni lehet. Annál is inkább, mivel nem ide tartozom, nem hagyom, hogy szelidítsetek. Az vagyok, aki nem enged és nem akar szabadulni magától: kibuktam a göröngyök közül, tátogattam, felmértem a körülményeimet; ez-az voltam. Túl sokat beszéltem. Mától kuruttyolni fogok.
A művet kedvelem, kurutty.
Igen, azt; hozzá téziseket sokkal kevésbé. Célkitűzést az államnak kívánok, státust a liktorok segge alá.
Magánvalót létrehozni csak egy béka tud.
Hegel elvtárs, szolgáid, az ember-nyűvek hasznosnak vélt szorgalommal fúrták porrá a létet; mintegy lakhatóvá. Nem így gondoltad, nyilván, a lakhatást, primus inter pares nyű-Fejedelem: lassacskán nincs mit enni nektek, ti szorgalmas fa–civilizátorok. De én éhes vagyok, mint már mondtam, és a béka gusztusa olyan, hogy csak elevent hajlandó fogyasztani. Így szoktatta a mamája. Fürgén kiugrik a mocsárból. Újra és újra – ugrik. Azt keresi, ami mozog. De dermedten észlelem, hogy…. –én mozgok itt csupán.
Bármeddig gukkerozok: a rét kővémeredt életmúzeum, a rosszat rosszul utánzó szobor-gyűjtemény. Kedvem lenne felfedni e kövületek inkognitóját, ha nem volnék rettentően kajás! De az vagyok, isten tudja miért, az egyetlen mozgóra mozdulok, könnyelmű árnyékomra! Magamat nyeldesem. De legalább gonddal! Alakom köré nyál-kerítést kerítek, bimbós ujjaimmal a porszemeket összetapasztom, bekombinálok átlagfényt, átlagszelet.
Árnyékom az étel, én vagyok a tányér.
Hosszú ideig tart ez, nem könnyen múlnak a percek, magamra dolgozom. Csak a munka csillapítja éhségemet s a nagy fűben elvesző eredmény: jelem.
Itt voltam.
Megtettem, amit lehetett. Szemem volt a hiányra. Jól laktam – AHHOZ KÉPEST. Hihetővé tettem a LÉGY szárnyát! Életem felét csak neki szenteltem. Mennyit? Amatőr vagyok, mert másra nincs időm.
„amíg folyik a té és tova
már itt van a tohonya gyilkos
nincs visszaút halottainkhoz
saját végeddel kérdelek”
– miért nem dolgozol, fiam? Amit te nem majd elvégzik az ebek! Házőrző kuvaszok, éjnek évadján, nyakukon cipelve a legnehezebb láncot. Kreon kutyái. Sejted, mi a dolgunk? Goethe tanácsos, vagy Mister Eliot ezt elképzelni se tudta, az urak távoztak a színről, Weimar rombadőlt, mint Lisszabon; Alice B. Toklas sem visz házat. Minek üldögéljek a hamuban? Semmirekellőnek maradok itt, ha itt maradok.
Megyek, megyek.
De nem leszek disszidens. Nem adom át, ami az enyém! Ez a világ az enyém, Cibakháza Kishegy szőlőtől a Moszkva térig arra vár, hogy lássam. Nem azért, hogy a Főnök rám hivatkozhassék, mint a jó szívének élő bizonyítékára; nem is azért, hogy az amerikai elnök public relation-jének erejét kétségbevonhatatlanná tegyem szavazó joggal rendelkező birkák előtt, hanem – csak úgy. Hogy ez az egész látva legyen. Politizáljon a fütyülőm, legyen ellenzéki, ha nem művész, de a kulturális kínálat egyik oldalán sem szerepelnék eztán. Akihez én beszélek, unja a magyar kultúrát. Cseresznyét csomagol az újságba. Ki sem nyitja a tévét. Béka vagyok, békáknak való az is, amit létrehozok. Csináljatok vele, amit akartok.
„…ó de mégis
ne hidd szívem, hogy ez hiába volt
és hogy egészen elmúlt, ó ne hidd!” Sokat tanultam, míg kapcsolatunk zátonyra futott, meg kell köszönni. Nélküled, Kádár János, már szakmabeli lennék, profilírozott homo sapiens.
Jaj Cica, jaj neked… A mi történetünk megírásra érett.
Kornis Mihály©
1977-2017
