Kaleidoszkóp

1/

Meztelenek, mintha ma születtek volna.
Ugyan a bőr állapota mindig árulkodó –
ahogyan a mellkasok s az arcok hegei –,
eleinte szelídnek hat ez a csoportos rád csodálkozás.

Kávébarna testük megfeszül, akár az íj a kézben.
A nagyszemű élemedettek közt néhány
kerek arcú csecsemő is akad.

A kántálás aztán megreszketi a tájat,
s a térded elgyengül,
ahogy éhes vadként dobban lábad alatt a föld.

Hátul, a mészkőtömbök előterében
lógó melleket perzsel a nap fénye –
errefelé csakis tarkókat, öleket takar homály.
Mélyében az élet csatornái – pénisz és vagina –,
bélsár teszi őket csak igazán kívánatossá.

A közelebb állók cserzett kezei közt
kőkorszakból itt ragadt dárda. A mozdulat,
akár a félelmed, váratlanul ébred,
s a fenyegetés így is, úgy is a szívedig hatol.

Tucatnyi hegyes nyíl repül feléd
és kárörvendő nevetések hangja.

Fogatlan mosolyuk több
mint győzedelmi jelzés, rémálomszerű.
A mindig éhes lelkeket
még a halál fenyegetése sem tántorítja el.

(Véresnek látszó ajkuk nem emberi,
folyton álmot motyog a bétel bűvöletében.)

A rekeszizmok alatt némi édes gúny éled,
amíg a döbbenet kifordít önmagadból.
A férfiak ugyan még sebre vágynak,
de harci szomjukat nem véred csillapítja.

Elszabadult a szégyenteljes idő.

2/

A legidősebbek még ismerik azt
a mellkastáji zsongást,
amit egykor a szomszédos klán halált hozó ordítása keltett.
Az időt, amelyben az emberi bél kiontása dicsőséges volt
– vérben forgó szemeké, szivacsos agyaké –,
s a halált nem fertőzte semmi félelem.

Egy pörsenéses arc. A félkarú.
Ketten maradtak mindössze, még élő tanúi
a kegyelmet nem ismerő törzsi háborúknak.
Testükön alig találhatsz sértetlen redőt.
Kunyhóikban kihalófélben lévő fajok
példányainak lenyúzott bőre aszik.

Az a nő összesen tizenhárom gyermeket szült,
de közülük csak négyen érték meg az ivarérett kort.
Mellén ma már csak a gyász árnyékai csüngenek –
a test jócskán megsínyli a féktelen lakomát.

Arrébb, az embermagas máglya mellett
rühes bőrű kutyák párzanak.
A napszítta szerelem nyüszítő hangokat szül,
ahogy rákosodó fájdalmuk lassan álomba szenderül.

A kövér disznót, bár kamaszok vonszolják be serényen,
végül a gyilkolásban jártas férfiak fogják le,
hogy meg ne szökjön,
s mialatt a fény a pupillán át a retináig hatol,
egy harci dárda kegyes halált lehel belé.

Már ömlik is a sűrű vér a kézre.
Figyeld, hogy bűzlik itt a csönd.
Tüdő, gyomor kirántva. Máj se kell.
Gyönyörű, ahogyan múlik itt az élet.

3/

Hajnalban pillantottad meg először.
Még teljes egész volt a test,
lent feküdt a porban, úgy tűnt,
könnyű alvás és fájó ébrenlét között.

Csak másnap reggel látszott, hogy halott már.
Ugyanaz a póz, ugyanaz a mozdulatlanság. Árulkodó.
Leírhatatlan idegenség sugárzott
a már kihűlt anyagból.
Még egy idegrángás se. Szőrét is csak szél borzolta föl.

Minden bizonnyal rákos lehetett. Fölpuffadt hasa,
mint egy hordó, egykor tele erjedt gyümölccsel –
ma már csak szorgos hangyák lakhelye
meg éhes férgeké.
Buzgón táplálja őket a szétszivárgó élet.

Egy hete még mohón csaholt benne a félelem.
Halála előtt, láthatod, valaki alaposan elverte,
törött láb és bordák, véraláfutások jelzik kínjait
sok nap után is.

Zajos legyek lepik be kifordult beleit.
Rothadt húsa ma már varjaknak se kell.

Két hét után egy mélyedés az ágya.
Mintha a föld is menekülne az oszlásnak indult szervezet alól.
A délutáni nap dús melege lehántja szőrét,
fölfedve vonyítani vágyó csontjait.
De kárhozata: némaság – mint nekünk, hogy figyelni kell.

4/

Olyan nap nem múlik el itt,
hogy néhány gyerek meg ne halna.
Leülnek mind a Baliem-folyó iszamos partján,
majd melléjük csücsül a víz, csalfán, a partra.
Halotti ing terül rá hajnal-tájra, köd.
A háttérben vérmes állat kaparva nyög –
itt minden hangos, mi maga is neszre éhes.

A föld fogatlan űrje meg csak tátong.
Csonkolt tagok hevernek szerteszéjjel.

A szikár sötét, amely megindult feléjük,
kegyetlen, akár a sok meztelen, sivalkodó kölyök,
aki még ott ugrál a kunyhók friss szalmával
bélelt tövében, vagy az erdő vízvályta ösvényein sündörög.
Letört ágak, talpak nyoma mutatja az utat a mélybe,
ahol áldozat visít és áldozó morog.
Pengesuhintás. Föltárul minden szemérem.
Kint véröntözte tárgyak. Bent betört homlokok.

Az éjjel itt a férfiházban éber álom,
rúgások, koppanások, denevér cikázik,
zizeg, rászáll a fojtófüge földig lógó ágaira.

Nem alszik senki, mert az ellenség közel van.
Disznó, vagy talán újra emberhús kell
a lápos, szellem-járta föld fiainak.

5/

A sziget nyugati felén található a völgy,
ahol borotvaéles ormok közt ébred a nap,
s amit éjről éjre liánok fojtó szorítása gyötör.

Ha eljön az alkony, kitárja szárnyát a szomszédos
hegy szelleme, majd ködként fekszik rá a tájra.
A fátylak érthetetlen nyelvét senki sem beszéli már.
Fájdalmát önszántából senki föl nem tárja.

A disznók és fegyverek földjén álomszerű
ébrenlétben várod a füstízű hajnalt.
A lesben álló árnyak régen körbevettek,
s éjjel érzed csak igazán, hogy telis-tele vagy
a világ végéről hozott félelmekkel.

Errefelé szokatlan mintázatot öltenek a csillagok odafönt,
míg idelent a táj holdtengerek fényében tündököl.
Napfelkelte előtt az eső órákon át el sem áll,
te mégis átkozottul szomjazol.

Reggel egy tátott, ásító szájból
odvas fogak rettenetes bűze árad,
miközben átkeltek a párától láthatatlanná vált folyón.
Meztelen emberek parancsra bozótvágó késekkel
irtják az ősi erdőt, hogy a legmélyére hatolhass,
és nevet adhass az útnak, amely csakis miattad létezik.

---