Kaleidoszkóp

…where the ducks went when the lagoon got all icy and frozen over? Ezzel a mottóval indult volna a szakdolgozatom, de a tanszéki titkárság már az absztraktot sem fogadta be. Kifogásolták a témaválasztást, hiányolták a módszertant és a tudományos megközelítést, és általános aggodalmukat is kifejezték, de érzékelték és méltányolták az esetleges szépirodalmi ambíciókat. Noha igazán büszke voltam, mégis hűvös és lekezelően nagyvonalú maradtam, mint Howard Roark vagy Alistair Ryle a dékán előtt, hiszen a visszautasítás mindig zsenialitásunk elirigylése csak, a konformizmus gyáva beismerése, az ősforrás hiábavaló kiapasztási kísérlete.

Hova mennek a kacsák, ha befagy a tó? Irodalmat másolok sorról sorra ebbe a nagy spirálfüzetbe. Hova mennek a kacsák, ha befagy a tó? Ha igazán tetszik, vagy ha kihagy a figyelmem, akkor ugyanazt a sort akár többször is egymás alá. Hova mennek a kacsák, ha befagy a tó? Jogos kérdés. Így csodálkozott rá a világra a zavart és szomorú kamaszhős abban a zárt intézetben, ahová az idegösszeomlása után szállították. Ott ült és mesélt, kelletlenül, szívből. De hova tűnt Holden C. a Central Park-i körhintától? Ez sem kevésbé jogos kérdés. Hova tűnt abban a néhány hónapban, amíg aztán írni kezdte közvetlenül nyers, mégis regényes vallomását a szégyennek ebbe a nagy spirálfüzetébe, amelybe oly sok mindent feljegyzünk mi is?

Ok nélkül lázadó, dühöngő ifjúság, korszakos indulat. Így foglalható össze frappánsan és kortalanul Holden C. monológja, monológjának egyszerre tomboló és tétova dühe, amely másként és másként, de John Lennont és John Lennon merénylőjét egyaránt megragadta. E tanúságtétel utolsó oldalain ez áll: „Megoszthatnám talán még azt is, hogy mit csináltam így azután, hogy hazamentem, meg hogy beteg lettem, meg nem tudom, és hogy így hova megyek iskolába, ha innen kiengednek. De amúgy ehhez nincs már kedvem. De ilyen rohadtul nincs. Úgy értem, ez most egyáltalán nem érdekel. Nagyon sokan, főleg az itteni pszichós faszi, így azt kérdezgetik, hogy próbálok-e integrálódni meg így kapcsolódni majd az új helyen. De ez milyen kérdés már? Mert így honnan kéne tudom, amíg nem csináltam. A válasz: sehonnan.” Honnan tudhatnám, mit fogok csinálni, amíg nem csináltam? Amíg ezt írom, senkinek nem esik bántódása. Eleget mondani a legnehezebb. Nincs válasz, nem jön sehonnan.

A húgával eltöltött New York-i éjszaka idején, abban az emlékezetes jelenetben, amelybe virrasztó szerzője – quandoque bonus dormitat Homerus – rövid időre vélhetően belealudt, a bátyjára dühös Phoebe pedig hosszan a párnába fúrta könnyáztatta arcát, Holden C. a nappali takarásában dohányt szedett ki az asztali szelencéből, majd magához vette apja engedéllyel tartott és caleidoscope forgótárral ellátott revolverét. Másnap Sztálin hetvenedik születésnapját ünnepelték a világnak ezen a felén. A prágai Letná parkban például minden idők legnagyobb Sztálin-szobrát avatta fel a Csehszlovák Nép. Vagy az egy másik év volt? Mindenesetre december 21-én, hétfőn, kora este Holden C. visszaszökött a pennsylvaniai Agerstownba, a Pencey nevű bentlakásos fiúiskolába, ahonnan nem sokkal korábban kicsapták. A hálótermeknél kezdett lövöldözni apja fegyverével, öt társát súlyosan megsebesítette, közülük kettő a helyszínen meghalt. Az osztály létszáma ismeretlen, iskolai ámokfutás miatt hiányzik három fő: két fő áldozat, Ward Stradlater és Robert Ackley tanulók, egy fő elkövető, Holden C., tanuló.

Don’t ever tell anybody anything. If you do, you start missing everybody. Ha ezt mesélem, mindenki hiányozni kezd. Ha ezt mesélem, mindenki hiányozni kezd. Ha ezt mesélem, mindenki hiányozni kezd. Hiányzik Stradlater, az a ficsúr nőcsábász, az a bájgúnár zsúrpubi, az a macsó alfahím, az a rókaképű fuckboi. És hiányzik Ackley, az az undorító levelibéka, az a mulya mamlasz, az a nyápic pancser, az a nyüzüge incel. De Holden C. ezúttal és többé már valóban nem fogta menekülőre. Amikor rátaláltak, csak ült az ágyán elhíresült piros szarvaslövő sapkájában, és Arthur Rimbaud verseit olvasta franciául. Átszellemült mosollyal azt ismételgette, hogy une saison en enfer, egy évad a pokolban, I don’t like Mondays, je suis impure, quelle vie, je suis impure, quelle vie, je suis impure, quelle vie, bemocskolódtam, micsoda élet, bemocskolódtam, micsoda élet, bemocskolódtam, micsoda élet. A hangok kényszerítettek, a kutyám akarta, Arthur Rimbaud miatt tettem. Aztán szilveszterkor tért először magához, áramütötten. De sem a sokkos állapot, sem az ájulás, sem az alvás nem gyógyír és nem magyarázat semmire.

Holden C. nem fordította maga ellen a fegyverét, és más módon sem óhajtott kárt tenni önmagában, mint néhány évvel később generációja másik ikonikus karaktere. Esther Greenwood többször is öngyilkossággal próbálkozott azon az őszön, amely azt a hűvös tavaszt követte, amikor a világnak ez a fele Sztálint gyászolta, és amely tavasz megelőzte azt a furcsa, fülledt nyarat, amikor atomkémkedésért villamosszékbe ültették Rosenbergéket. Esther Greenwood ekkor érkezett a hamuszerű porban fuldokló New Yorkba, a tornádó magjába, és folyton az járt a fejében, hogy milyen lehet elevenen megégni, amikor az idegszálakon végigfut a tű. Holden C. viszont örömét fejezte ki másutt azzal kapcsolatban, hogy feltalálták az atombombát. Ha újra háború lenne, szívesen ráülne egyre, áll a jegyzőkönyvben.

Szóval ezt nem én írom. Hiába mondjátok, hogy ez az irodalom: világot állítani és korszakot, várost alapítani és időszámítást. Kincugi, mondjátok, ősi japán regényforma, amikor egy tekintélyes ember életébe az utószülöttek írnak vissza legendás történeteket, csodajelet, istenbizonyítékot. Kifugázni egy rést egy sosemvolt időben. American Crime Story: The Furious Holden Caulfield. De ezt nem én írom. Ezt Mark David Chapman írta, aki börtönmemoárjában hosszú esszébetétben eredt Holden Caulfield eltűnt és eltitkolt hónapjai nyomába, munkájának mintája pedig minden börtönkönyvtár kölcsönzési bestsellere, Henry Miller hírhedt Rimbaud-könyve volt, A merénylők fénykora. Micsoda hivatkozások. Léteznek ezek a könyvek egyáltalán? Mi a leltári számuk? És mit üzennek rólam kapkodó könyvtári kölcsönzéseim, Somerset nyomozó? Ez nem tudomány, mert a tudomány tényekre támaszkodik. Ez nem tényekre támaszkodik, hanem fantáziára. Akkor ez irodalom.

Szintén Mark David Chapman teszi fel a kérdést ugyanitt, hogy hogyan is halt meg az az ismeretlen katona a völgyben, akinek maga Arthur Rimbaud állít emléket híres és sokat idézett versében? Mitől kéklik, mint a vadsóska, a katona nyaka? Mi van, ha az a csavargó kamasz, aki már akkor csillogóan modern költőnek képzelte magát, és akin aztán a párizsi szalonok kifinomult férfinépe is sorra végigment, poriomán kóborlása közben áldozatul esett egy kiéhezett katonának? És mi van, ha az egész baleset volt? Mi van, ha az a katona maga kérte, hogy Arthur szorítsa közben nadrágszíjjal a nyakát? Ez lett a vége. Ez a szép vers. Ide vezet az irodalom. A völgyben egy katona alszik. Tananyag.

Akárcsak Agnieszka Holland kultikus napfogyatkozása. Melegpropagandáról gügyögnek régóta az ostoba cenzorok, mert fogalmuk sincs, mi az efebofília, az antik kulturális örökség, az aranykor, a fénykor, amelyre az európai civilizáció épül. Ha bábáskodásnak hívjuk, azonnal pedagógiává nemesedik. Holden Caulfield viszont épp emiatt hagyja faképnél Mr. Antolinit az éjszaka közepén, nem? Persze zsebében a revolverrel akár le is lőhetné az addigra már jócskán a bürökpohár aljára néző Sutton Place-i Szókratészt. De hol végződik a vigasz és hol kezdődik a kéretlen érintés? Mi az arányosság ilyen esetekben? És mekkorára tárható ki az önvédelmi időablak? Ezekről a kérdésekről mindig a kommentszekciók elfogult vérbírói és hivatásos humanistái döntenek mióta a fetisizált jogállam világszerte tetszhalott. De a szűzfiúk amúgy is régen kimentek már a divatból. Csak a legprűdebb helyek őrzik még ezt az ősi hagyományt, a bűn nyirkos próbatételét. A szűzfiúk pedig mindig, mindenhol és mindenkitől körberöhögést kapnak penitenciaként. Ma ők a föld söpredéke, akik immár érinthetetlenek. Rajtuk a skarlátbetű. Sorsuk virtuális vérbaj, elmémesedő nemi betegség, a paranoid gyanú árnyéka, alánevetéses lincshangulat. Szociális karantén. Közösségi távolságtartás. Diadalmas közmegegyezés. Ne legyetek szüzek, legyetek inkább predátorok. A predátorok tekintélyesek, mint a nácik. Riasztóak, férfiasak, elegánsak. Bennük igazi már a démoniság romantikája és a sötétség kalandvágya. Még egy ilyen győzelem, és végetek van. Amíg ezt írom, senkinek nem esik bántódása.

---