Kornis Mihály
Nemzedékemhez

„Tett ellen a 20.-ik század az óvszer!
Kelet-európai kényszer
megbeszélni, ami nincs.
A halál emlékezete kincs.
Mint a veszett fejsze,
meg a nyele:
Bugyonnij
és
Hanele!”
Tudjátok Ti, hogy mi történik?
Tudjátok, hol vagyunk?
Csak nem akarjátok, hogy afféle bélyeggyűjtő legyek?
Egy korlátolt felelősségű szépirodalmista? Szakmabeli?
Megjelent tőled valami mostanában? Olvasta valaki?
A brancs? Elájult tőle? Viszontválaszolt?
Abban a havi unalmasban, amelyikben illik?
Ki-ki istenül a maga szellemkertjében, az utcaseprők meg
fegyelmezetten seprik az utcát? Hadd seperjék, hiszen az a
dolguk, miért is nem születtek ihletett családba. Egyébként,
te kinek írsz? Írsz, mert jön? Árad az igazság? Amit csak te tudsz,
a Bölcsészkar meg szájtátva áll, és elemez?
KI A DIVAT? JELENTKEZZEN A DIVAT,
A POSZTMODERN A BEJÁRATNÁL VÁRJA.
Valóság, mert sértetlenül megjelent nyomtatásban is.
Gratulálunk, helyet cserélhet Hamvas Bélával
és együtt utazik Juhász Ferenccel a halhatatlanságba,
amit ebben az évben Szófiában rendeznek »le«
.„Ön itt a magyarság kérdését feszegeti,
s közben a Tobleronét eszegeti?
Az író, mint tévé-arc.
Megkövesedett maszkban inti a csórókat,
őrzi a halott hagyományt. Olykor hunyorogva szemtelenkedik:
„– Kivágják!” – benne marad.
Én a magam kis körét fogom,
nem középiskolás fokon
vadí-tani?
„KINEK NINCS MÉG KRITIKUSA, SRÁCOK?
IGYEKEZZÜNK A FELSZÁLLÁSSAL – HOZZÁM!
INDUL A NYUGAT NEGYEDIK NEMZEDÉKE, ZÁROM AZ AJTÓKAT…!”
Az irónia az irodalmi mesterség utolsó cselfogása.
a legveszedelmesebb hitelesség. Ha az irónia világa
beteljesül, a fogalmak értéke megsemmisül.
E művelt jókedvet az újkorban először Goethe
proponálta – nem volt éppen hölderlini alkat –,
és Thomas Mann csinált bestsellert belőle,
de mind a ketten csak azért úszták meg, mert
a dolog természete szerint nem gondolták ezt sem komolyan,
csak annyira, mint mind, akik utánuk jöttek,
önelégült polgárok, magabiztos patríciusok.
Elegánsak: ironikusok: OPERAÉNEKESEK!
Siker beszél, tehetség kacag: minek feküdjünk a sínekre,
ha kiröhöghetjük a halálvonatot?
A zseni nagy orr, de nem lóg a levesbe.
(Csak a „pisze” melósé, az írástudatlan börtöntölteléké!
Azokét ugyanis íbeleverik zavartalanul.)
Az irónia az irodalmi szellemet tőzsdévé zülleszti,
ahol az apokaliptikus válság előérzete a fogalmak árát
egyre lejjebb nyomja, és a licitálók mindegyike
azt a hosszú, mámorosan felelőtlen és euforikusan
narcisztikus pillanatot igyekszik tartósítani, ami egy
minden képzeletet felülmúló pánik előtt tapasztalható.
Auschwitz-Oświęcim vasútállomásán készült amatőrfotókat nézegetve
ébredtem rá nemrég, hol született a tömegkultúra, mire jó a napközirendszer,
miért van föld alatti közlekedés, s honnan nyeri gonosz értelmét az ételbár-tánc, a szervezett fogyasztás: a mai jól ismert, internacionális kultúra-design.
A hétköznapnál is hétköznapibb ez a hétköznap.
A rámpán ácsorgás ideiglenessége.
Az a hegyes könyökű, idegesítő másik!
A szülők számára is minden arra vall:
a gyerekek ruhája jelentősebb gond a gyerekek gondjánál.
Áruhegyek. Jelhegyek a massmedia monitorán: digitális kultúra.
Az írás, mint raktározási probléma.
Az ember, mint raktározási probléma.
Lakótelepek, alvóvárosok. Esetek egymásutánja.
Megjegyezhetetlen, mivel egyik se különös: általános.
Általános esemény nincs, ezért napjaink történelme pletya.
Meg nem történt eset. Magaskultúránk fintorog:
és aki képes, külön-logosza kötelén át
„fölmenekül”.
Hova?
A műveltség erkölcse az erkölcs műveletlensége.
Mivel immár minden lehetséges és minden megtörténhet,
bármelyik pillanatban: semmi nem valóságos, és semmi
sem történik. Marad a realitás. Adatbank és információéhség.
Gyerekpornó, tömegturizmus.
Konzervkultúra, világterrorizmus.
Strand és fesztiválok, szabadidő-diszkók
Azt hiszik, a gondolkodási idő lerövidítésével
a gondolat születésének kedveznek. Ezt nevezem auschwitzi logikának!
Divat a személytelen. Chip-korszak. Robot-horror. Tömb-politika.
KÖNYVVÁSÁR.
Azon vesszük észre magunkat, hogy irtózunk a szépirodalomtól.
Részmunka. Elvégzi, aki tudja – olvassa, aki felkészült hozzá.
Hideg döbbenettel vesszük tudomásul, hogy a költészet halott.
A vers észrevétlenül kiköltözött az emberi szívből,
hivatalos ünnepségek sallangjává vált,
hetilapok helykitöltő lettrizmusává,
rockkoncertek mellékes szélhámosságává.
A visszhangtalan költők szerte a világon
szobapálmaillatú szimpóziumokon egymást boldogítják.
A költők díszmütyürök.
Félek, nemsokára a prózaírók is ide soroltatnak,
átlapozva könyvespolcra tett, jelen idejű klasszikusokká,
akik az ihletet a költőktől fátumszerűen elorozták…
Hány hét a világ, zsenitársak?
Hát nem küldöttek bennünket,
nem Ő küldött bennünket,
nem a só vagyunk? Show?
Ki-ki költözzön a maga regénykastélyába,
kegyesen üdvözölje képességei ablakába állva
mihez sem értő alattvalóit?!
„Hiába fürösztöd önmagadban,
csak másban moshatod meg arcodat…”
Dráma nincs, és ugyanazért: nincs hozzá közösség.
Közösség nélkül a színház nem jelenvaló.
Egymást vizslatva viselkedünk a sötétben.
Azt látni ma, hogy hétfővé és keddé avanzsál a botrány,
hétköznapivá csalja magát a bűn.
Ilyen helyzetben árulás a rész-foglalkozás,
a magán-remekmű, a világtéboly fumigálása.
Mire várunk? Mit kéne még mutatni,
hogy az elhagyottat ismerjük fel az emberben,
a sorbanálló táborlakót a gemüse egyenkondérja előtt,
akihez nem szólhat könyvkiadás, akit nem szabadíthat
irodalmi est, se külön-égbe vesző minőségünk lakhatatlan katedrálisa?
Helyzetem kétségbeejtő: jelen akarok lenni.
Nem a kulisszák udvarában, a megrendezett realitásban,
se kultúrszakértők sznobizmusában – hanem viszonyban,
személyességben, dialogikus létben, szólásban,
és szólíthatóságban. Négyszemközt veled, aki vagy.
Kihirdetem utolsó felszólításomat.
Aki felém fordul és kérdez: ahhoz beszélek.
Az érdemel szót, akinek gondja van.
Aki ma gondtalan, az őrült.
A tömegkultúra terméke többnyire iparszerűen gyártott szarféleség.
A magas kultúra viszont el nem siratott áldozatok tömege alatt
gyűjt magának gonosz ésszel, érinthetetlen kincset.
„Senki pedig, ha gyertyát gyújt, nem teszi rejtekbe,
sem a véka alá, hanem a gyertyatartóba, hogy akik
bemennek, lássák a világosságot.”
A művészet nem klubszoba. A szabadság nem osztható.
Ne legyetek irodalmárok, senki se menjen be a másikat odahagyva,
mert biztosan kinn reked.
Tudjátok, mi történik. Tudjátok, hol vagyunk.
Aki most se akar Isten kisfia lenni, mehet a sunyiba:
köteteken át hizlalhatja a gőgjét, lehet mind derekabb
és derekabb, és törzsfő: klubvezető; pusmoghat ravaszul
az önkéntes értőkkel, a tojásfejű nyájas olvasókkal.
Csírázhat Európa pinceporában, mint egy kiválasztott
és ottfelejtett krumpli.
Ma mindenki tud írni, aki ráér.
Erre ne legyünk büszkék; ez a vég jele.
Most minden kipattant, és magától zenél, mint a bolondóra,
hogy hallhatatlanná tegye a teret, ahol a szerencsétlenség
magára hagyva jajgat, mérhetetlenné tegye az időt,
amelyben hétköznapunk egyhelyben totyog,
múltját és jövőjét nyomtalan vesztve el;
s hogy ne lehessen látni az anonim kárvallottat,
a járókelő-latort, a luciditás káprázatával vakítja el
a belső Napja fényét kereső, Jóbként vergődő Földet.
Hisz ez már nem Föld. Ezek nem csillagok!
Az ember egyedül van, mert közte és közte – a közlés megszakadt.
Helyette Teletext van, Basic English,
meg Könyvbarátok Klubja, Forma-1.
A rész-szerint-való művész érdektelen.
Faragott kép a sztár.
Mint aranyborjú a szakmai tökély,
és pusztító utálatosság a kiművelt költői teljesítmény.
Most az kell, ami kibírhatatlan.
Az kell, ami nem illeszthető.
Aki: én. Aki: Ő. És nem funkcionál!
Nem fordítható, nem lehet szinkronizálni,
se bemondani, vagy kivenni a műsorból,
mint egy idejétmúlt, érvénytelen tárgyat.
Most az egyszer nem szabad megmenekülni.
Én legyek a szó, bűnvallomás és itt-lét.
Jelenlét, beköthetetlen válasz.
Egy személy, aki van.
S jól tudja, hogy mindenért felel. Születésünk a megbízatásunk.
A képességeink csupáncsak eszközök.
Most bizony tudni kell, hogy miről van szó.
Hát irodalomról van szó?
Sose volt.
A szóról van szó.
Márpedig az mindenki előtt ismeretes.
Holott meghalt. Mert meghalt,
feltámadott a harmadik napon.
Ki tart velem?
Meg akarok halni, hogy éljek.
