Kaleidoszkóp

„Tett ellen a 20.-ik század az óvszer!
Kelet-európai kényszer
megbeszélni, ami nincs.
A halál emlékezete kincs.
Mint a veszett fejsze,
meg a nyele:
Bugyonnij
és
Hanele!”

Tudjátok Ti, hogy mi történik?
Tudjátok, hol vagyunk?

Csak nem akarjátok, hogy afféle bélyeggyűjtő legyek? 
Egy korlátolt felelősségű szépirodalmista? Szakmabeli?

Megjelent tőled valami mostanában? Olvasta valaki?
A brancs? Elájult tőle? Viszontválaszolt? 
Abban a havi unalmasban, amelyikben illik? 

Ki-ki istenül a maga szellemkertjében, az utcaseprők meg
fegyelmezetten seprik az utcát? Hadd seperjék, hiszen az a
dolguk, miért is nem születtek ihletett családba. Egyébként,
te kinek írsz? Írsz, mert jön? Árad az igazság? Amit csak te tudsz, 
a Bölcsészkar meg szájtátva áll, és elemez?

KI A DIVAT? JELENTKEZZEN A DIVAT,
A POSZTMODERN A BEJÁRATNÁL VÁRJA.

Valóság, mert sértetlenül megjelent nyomtatásban is. 
Gratulálunk, helyet cserélhet Hamvas Bélával
és együtt utazik Juhász Ferenccel a halhatatlanságba, 
amit ebben az évben Szófiában rendeznek »le«

.„Ön itt a magyarság kérdését feszegeti,
s közben a Tobleronét eszegeti?

Az író, mint tévé-arc. 
Megkövesedett maszkban inti a csórókat,
őrzi a halott hagyományt. Olykor hunyorogva szemtelenkedik:
„– Kivágják!” – benne marad. 

Én a magam kis körét fogom,
nem középiskolás fokon 
vadí-tani?

„KINEK NINCS MÉG KRITIKUSA, SRÁCOK? 
IGYEKEZZÜNK A FELSZÁLLÁSSAL – HOZZÁM! 
INDUL A NYUGAT NEGYEDIK NEMZEDÉKE, ZÁROM AZ AJTÓKAT…!”

Az irónia az irodalmi mesterség utolsó cselfogása.

a legveszedelmesebb hitelesség. Ha az irónia világa 
beteljesül, a fogalmak értéke megsemmisül. 

E művelt jókedvet az újkorban először Goethe 
proponálta – nem volt éppen hölderlini alkat –,
és Thomas Mann csinált bestsellert belőle,
de mind a ketten csak azért úszták meg, mert
a dolog természete szerint nem gondolták ezt sem komolyan, 
csak annyira, mint mind, akik utánuk jöttek, 
önelégült polgárok, magabiztos patríciusok.

Elegánsak: ironikusok: OPERAÉNEKESEK! 

Siker beszél, tehetség kacag: minek feküdjünk a sínekre, 
ha kiröhöghetjük a halálvonatot? 

A zseni nagy orr, de nem lóg a levesbe. 
(Csak a „pisze” melósé, az írástudatlan börtöntölteléké! 
Azokét ugyanis íbeleverik zavartalanul.)

Az irónia az irodalmi szellemet tőzsdévé zülleszti,
ahol az apokaliptikus válság előérzete a fogalmak árát
egyre lejjebb nyomja, és a licitálók mindegyike
azt a hosszú, mámorosan felelőtlen és euforikusan
narcisztikus pillanatot igyekszik tartósítani, ami egy
minden képzeletet felülmúló pánik előtt tapasztalható.

Auschwitz-Oświęcim vasútállomásán készült amatőrfotókat nézegetve
ébredtem rá nemrég, hol született a tömegkultúra, mire jó a napközirendszer, 

miért van föld alatti közlekedés, s honnan nyeri gonosz értelmét az ételbár-tánc, a szervezett fogyasztás: a mai jól ismert, internacionális kultúra-design.

A hétköznapnál is hétköznapibb ez a hétköznap. 

A rámpán ácsorgás ideiglenessége. 

Az a hegyes könyökű, idegesítő másik! 

A szülők számára is minden arra vall:
a gyerekek ruhája jelentősebb gond a gyerekek gondjánál.
Áruhegyek. Jelhegyek a massmedia monitorán: digitális kultúra.
Az írás, mint raktározási probléma.
Az ember, mint raktározási probléma.
Lakótelepek, alvóvárosok. Esetek egymásutánja. 
Megjegyezhetetlen, mivel egyik se különös: általános. 

Általános esemény nincs, ezért napjaink történelme pletya. 
Meg nem történt eset. Magaskultúránk fintorog:
és aki képes, külön-logosza kötelén át 
„fölmenekül”. 

Hova?

A műveltség erkölcse az erkölcs műveletlensége.

Mivel immár minden lehetséges és minden megtörténhet, 
bármelyik pillanatban: semmi nem valóságos, és semmi 
sem történik. Marad a realitás. Adatbank és információéhség. 

Gyerekpornó, tömegturizmus.
Konzervkultúra, világterrorizmus. 
Strand és fesztiválok, szabadidő-diszkók

Azt hiszik, a gondolkodási idő lerövidítésével 
a gondolat születésének kedveznek. Ezt nevezem auschwitzi logikának!

Divat a személytelen. Chip-korszak. Robot-horror. Tömb-politika.

KÖNYVVÁSÁR.

Azon vesszük észre magunkat, hogy irtózunk a szépirodalomtól. 
Részmunka. Elvégzi, aki tudja – olvassa, aki felkészült hozzá.
Hideg döbbenettel vesszük tudomásul, hogy a költészet halott. 

A vers észrevétlenül kiköltözött az emberi szívből, 
hivatalos ünnepségek sallangjává vált,
hetilapok helykitöltő lettrizmusává,
rockkoncertek mellékes szélhámosságává.

A visszhangtalan költők szerte a világon 
szobapálmaillatú szimpóziumokon egymást boldogítják.
A költők díszmütyürök.

Félek, nemsokára a prózaírók is ide soroltatnak, 
átlapozva könyvespolcra tett, jelen idejű klasszikusokká,
akik az ihletet a költőktől fátumszerűen elorozták…
Hány hét a világ, zsenitársak? 

Hát nem küldöttek bennünket, 
nem Ő küldött bennünket, 
nem a só vagyunk? Show?
Ki-ki költözzön a maga regénykastélyába,
kegyesen üdvözölje képességei ablakába állva
mihez sem értő alattvalóit?!

„Hiába fürösztöd önmagadban, 
csak másban moshatod meg arcodat…” 

Dráma nincs, és ugyanazért: nincs hozzá közösség. 
Közösség nélkül a színház nem jelenvaló. 
Egymást vizslatva viselkedünk a sötétben.

Azt látni ma, hogy hétfővé és keddé avanzsál a botrány,
hétköznapivá csalja magát a bűn.

Ilyen helyzetben árulás a rész-foglalkozás, 
a magán-remekmű, a világtéboly fumigálása.

Mire várunk? Mit kéne még mutatni, 
hogy az elhagyottat ismerjük fel az emberben, 
a sorbanálló táborlakót a gemüse egyenkondérja előtt, 
akihez nem szólhat könyvkiadás, akit nem szabadíthat
irodalmi est, se külön-égbe vesző minőségünk lakhatatlan katedrálisa?

Helyzetem kétségbeejtő: jelen akarok lenni. 

Nem a kulisszák udvarában, a megrendezett realitásban,
se kultúrszakértők sznobizmusában – hanem viszonyban,
személyességben, dialogikus létben, szólásban,
és szólíthatóságban. Négyszemközt veled, aki vagy.
Kihirdetem utolsó felszólításomat.

Aki felém fordul és kérdez: ahhoz beszélek.
Az érdemel szót, akinek gondja van.
Aki ma gondtalan, az őrült.

A tömegkultúra terméke többnyire iparszerűen gyártott szarféleség.
A magas kultúra viszont el nem siratott áldozatok tömege alatt
gyűjt magának gonosz ésszel, érinthetetlen kincset. 

„Senki pedig, ha gyertyát gyújt, nem teszi rejtekbe, 
sem a véka alá, hanem a gyertyatartóba, hogy akik
bemennek, lássák a világosságot.”

A művészet nem klubszoba. A szabadság nem osztható. 

Ne legyetek irodalmárok, senki se menjen be a másikat odahagyva, 
mert biztosan kinn reked. 

Tudjátok, mi történik. Tudjátok, hol vagyunk. 

Aki most se akar Isten kisfia lenni, mehet a sunyiba:
köteteken át hizlalhatja a gőgjét, lehet mind derekabb
és derekabb, és törzsfő: klubvezető; pusmoghat ravaszul
az önkéntes értőkkel, a tojásfejű nyájas olvasókkal.

Csírázhat Európa pinceporában, mint egy kiválasztott 
és ottfelejtett krumpli.

Ma mindenki tud írni, aki ráér. 
Erre ne legyünk büszkék; ez a vég jele. 

Most minden kipattant, és magától zenél, mint a bolondóra,
hogy hallhatatlanná tegye a teret, ahol a szerencsétlenség
magára hagyva jajgat, mérhetetlenné tegye az időt,
amelyben hétköznapunk egyhelyben totyog, 
múltját és jövőjét nyomtalan vesztve el; 

s hogy ne lehessen látni az anonim kárvallottat,
a járókelő-latort, a luciditás káprázatával vakítja el
a belső Napja fényét kereső, Jóbként vergődő Földet.

Hisz ez már nem Föld. Ezek nem csillagok! 
Az ember egyedül van, mert közte és közte – a közlés megszakadt. 
Helyette Teletext van, Basic English,
meg Könyvbarátok Klubja, Forma-1. 

A rész-szerint-való művész érdektelen. 
Faragott kép a sztár. 

Mint aranyborjú a szakmai tökély,
és pusztító utálatosság a kiművelt költői teljesítmény.

Most az kell, ami kibírhatatlan.
Az kell, ami nem illeszthető. 
Aki: én. Aki: Ő. És nem funkcionál!

Nem fordítható, nem lehet szinkronizálni,
se bemondani, vagy kivenni a műsorból,
mint egy idejétmúlt, érvénytelen tárgyat.

Most az egyszer nem szabad megmenekülni. 
Én legyek a szó, bűnvallomás és itt-lét. 
Jelenlét, beköthetetlen válasz.
Egy személy, aki van. 
S jól tudja, hogy mindenért felel. Születésünk a megbízatásunk. 
A képességeink csupáncsak eszközök. 

Most bizony tudni kell, hogy miről van szó. 
Hát irodalomról van szó?
Sose volt. 

A szóról van szó.
Márpedig az mindenki előtt ismeretes.
Holott meghalt. Mert meghalt, 
feltámadott a harmadik napon.

Ki tart velem? 
Meg akarok halni, hogy éljek.

---